2018 számomra nagyjából úgy telt el, hogy év elején kijött egy csokorra való jó film, majd hosszú kétségbeejtő szünet után év végén még egy adag. Ezt jól szemlélteti, hogy az alábbi listán a nyári blockbuster szezonból mindössze egy cím képviselteti magát. Volt itt amúgy minden; önfeledt szórakozás, dráma, izgalmak és rettegés is szép számmal. Kifejezetten erős év volt ez horrorfilmek terén ugyanis, amit én kifejezetten élveztem. Évértékelő listámon végül 15 mozgókép kapott helyett, a sorrend pedig nem igazán releváns, már csak azért sem, mert elég eklektikus a lista, tele olyan filmekkel, amiket felesleges lenne egymáshoz hasonlítgatni, méregetni. A lényeg az, hogy ezek az alkotások voltak azok, amiket a legtöbbre tartottam az elmúlt évben, azok, amik után elégedetten álltam fel, azzal az érzéssel, hogy valamit hozzáadtak az életemhez. 

Én, Tonya - I, TonyaSportfilm és kisvárosi krimi, sudri bunkó, botcsinálta gengszterekkel. Ráadásul igaz történet! Ezt a sztorit mondjuk szárazan, unalmasan és teljes komolysággal is elő lehetett volna adni, Craig Gillespie filmjére az előbbi jelzők azonban a legkevésbé sem érvényesek. Az Én, Tonya végig pörgős, szórakoztató és stílusos, és elérte, hogy megkedveljem Margot Robbie-t. Ja és tök jó speciális effektek vannak benne. Bizony ám... Vagy azt hittétek, hogy Margot kisasszony tényleg ilyen jól tud korcsolyázni?

Végállomás: esküvő - Destination WeddingTalán ez volt az év nagy meglepetése, amitől semmit sem vártam, és nagyon sokat kaptam. Reeves-t és Rydert kedvelem ugyan, de a romantikus komédia alapjáraton nem az én terepem. Ahhoz, hogy a műfaj darabjai elérjenek a szívemhez, valami nagyon különlegeset kell nyújtaniuk, kicsit furcsának kell lenniük. Victor Levin filmje pedig az. Olyan, mintha Linklater Mielőtt trilógiáját egy filmbe sűrítve nyakon öntenénk Woody Allan abszurdjával. Mindez kétszemélyes kamaradarabként tálalva, amiben az összes többi szereplő néma díszlet, vagy a két karakter élcelődéseinek tárgya csupán. Rég nevettem moziban annyit, mint ezen a filmen, ami tökéletesen működne színdarabként is.

Hang nélkül - A Quiet PlaceFurcsa alapszituációval operáló inváziós sci-fi horror, ami egyébként nem igazán él a zsáner megszokott elemeivel. Ugyan a koncepcióból adódóan sok olyan dolog van, ami felmerülhet, mint logikátlanság, vagy átgondolatlanság, és ezekbe néha bele is fut, de a vaskos atmoszféra és a torokszorítóan feszült jelenetek miatt ezek elsikkadnak, és nem mennek a film rovására. A lezárás pedig zseniális a maga reménytelenségével, és az ezt ellensúlyozó dögös záróképpel.

A ház, amit Jack épített - The House That Jack BuiltLars von Trier összegzi eddigi életművét, Jack a sorozatgyilkos tevékenységének kendőzetlen bemutatása pedig ennek metaforája. Nem egyszerű film na, és érthető, ha valaki bizonyos pontjain dühöngve áll fel előle, viszont akit beszippant, és el tud vonatkoztatni a sok rémségtől, annak valami elképesztően bizarr és egyedi élményben lehet része. Trier legaljasabb húzása, hogy annak ellenére, hogy olyan ocsmány dolgokat tár elénk, amiket nem is értünk, hogyan engedhettek moziba, ezek egy idő után már nem is sokkolnak minket, mert az egészet Jack/Trier torz szűrőjén keresztül kezdjük el látni. Különös, letaglózó és elgondolkodtató. Matt Dillon pedig nagyszerűen alakít.

Mission: Impossible – Utóhatás - Mission: Impossible - FalloutAz, hogy a Tom Cruise nevével eladott akció/kémfilm széria a negyedik résszel új életre kapott, már önmagában bravúr, az viszont, hogy a hatodik film sikerült a legjobbra, az egyenesen döbbenetes. Pedig így van, a Fallout a legkirályabb akciófilm, amihez A harag útja óta szerencsém volt, és ezen még a néha kissé kusza sztori sem változtat egy fikarcnyit sem. Az amúgy is nyilvánvalóan csak azért van, hogy legyen valami, ami összeköti a jobbnál-jobb, elképesztő kaszkadőrmutatványokkal megspékelt akciójeleneteket. Valószínűleg a film végi helikopteres üldözéshez hasonló dolgok miatt találták fel a mozit.

Mandy Panos Cosmatos számára a sztori az utolsó, ami egy filmben számít, ennek pedig remek példája a Mandy, melynek szüzséje egy faék egyszerűségű bosszútörténet. Az egyszerűség azonban tényleg csak a történet szintjén igaz a Mandyre, ami már megjelenésében is elég formabontó. A képi világ gyakran izzó vörös szűrőn átszitálva hipnotizálja nézőit, a kacifántos betűkkel kiírt cím pedig csak a film derekán bukkan fel, amikor a feleségéért bosszút álló Red (Testhez álló szerep a remeklő Nicolas Cage számára) már teljesen bekattant. Ettől fogva Cosmatos sebességet vált és egy trancsírozós B-horrort tár elénk, amiben egy láncfűrészes párbaj(!) is helyet kapott. A stáblista utáni kép pedig elgondolkodtató. Most akkor mi is volt ez? Mindegy is, a lényeg, hogy baromi jó!

Expedíció - AnnihilationAlex Garland második rendezése a mozikat elkerülve a Netflixnél landolt, ami jó azért, mert bármikor elérhető egy gombnyomással, viszont rossz, mert ezt nagyon jó lett volna vásznon látni. Garland az Ex-machina után ismét egy elgondolkodtató sci-fit tett le az asztalra, amiben egyébként semmi sincs, amit eddig ne láttunk volna. A Stalker alapszituációja, A dolog gusztustalan nem e világi rémeivel telepakolva, átitatva az Érkezés melankóliájával, csak hogy pár példát említsek. A jól ismert panelek azonban mégis valami újjá, valami egyszerre gyönyörű és hátborzongató dologgá állnak össze.

Ready Player OneSzámomra ez volt az év nagy, csillivilli látványfilmje, és nem az Avangers. Azt mondjuk nem állítanám, hogy az egyik jobb lenne a másiknál, szerintem ez pusztán ízlés dolga. Maradjunk annyiban, hogy Ernest Cline grandiózus '80-as évek bombája az én szívemhez sokkal közelebb áll. Spielberg adaptációjával egyetlen problémám volt, mégpedig az, hogy a premier előtt két hónappal olvastam el a könyvet, így emléke még nagyon frissen élt bennem, a film pedig nem ért fel annak zsenialitásához. Viszont ezzel együtt is jó adaptációnak tartom, a változtatások nagy részével nem volt problémám – sőt, a Ragyogás megidézéséért piros pont jár – a mű esszenciája így is átszivárgott a vászonra. Sajnos a regényre jellemző időnkénti nyerseség alá lett rendelve a spielbergi szentimentalizmusnak, de tagadhatatlanul jól szórakoztam, mi több, széles vigyorral az arcomon ültem végig a bő két órát. Viszont most már lassan lehet le kéne pattanni a nyolcvanasakról...

HalloweenA megannyi szánalomra méltó folytatás és Rob Zombie alpári újraértelmezése után nem hittem volna, hogy lesz még valaha Halloween film, ami érdekelni fog, azt meg aztán pláne nem, hogy lesz olyan, amit majd az adott év legjobbjai között fogok megemlíteni. David Gordon Green és Danny McBride azonban alaposan megleptek ezzel a kevesebb több alapelvet követve létrejött darabbal, ami az összes eddigi fércművet kukázva, a klasszikus Carpenter film eseményei után negyven évvel veszi fel a fonalat. Michael Myers végre ismét félelmetes és fenyegető, és nincs beleerőszakolva a filmbe semmiféle felesleges szál, vagy erőltetett magyarázat. Carpenter szintetizátor futamai pedig még mindig hidegrázósak.

Örökség - HereditaryMoziban úgy még nem szorongtam, mint Ari Aster rendezői debütálásán. Az Örökség az első percben beszippant a maga sötét, nyomasztó, kiismerhetetlen és félelmetes világába és csak a stáblista felgördülése után ereszt el, de szépen lassan, hogy a látottak súlyát, órák, napok, vagy akár hetek múltával is magaddal cipeld még. Lehet ezen vitatkozni, de szerintem kétségtelen: új horror klasszikus született. A legjobb az volt az egészben, hogy az előzetese teljesen félrevezetett, így a film közepétől elképzelésem se volt, hogy mire számítsak, azzal a rémálomba illő őrülettel meg aztán végképp nem számoltam, amit a végén Aster az arcomba tolt. Igaz pont a lezárásnál volt az egyetlen olyan dolog is, amit én némiképp negatívumként könyveltem el, mégpedig, hogy kicsit túl volt magyarázva a dolog. Szavak nélkül talán még hatásosabb lett volna, bár akkor lehet fel se bírtam volna állni a székből...

Sosem voltál itt - You Were Never Really HereNyomasztó, sallangoktól mentes megváltástörténet, ami után némán ültem végig a stáblistát, miközben Jonny Greenwood a filmhez tökéletesen passzoló zenéje duruzsolt, zörgött, zakatolt vagy éppen csilingelt. Kavargott összevissza, mint bennem a gondolatok. Lynne Ramsay filmje képekkel hangokkal és szereplői, leginkább a megtört Joe-t alakító Joaquin Phoenix rezdüléseivel mesél. Olyan mintha félálomban egyszerre néznéd a Leon, a profit és a Taxisofőrt a két film pedig a tudat alatt egy teljes értékű harmadikká állna össze. Csodálatos!

Rossz versekReisz Gábor második rendezésével folytatja azt az utat, amit a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal elkezdett. A különbség nagyjából annyi, hogy a film Reisz által megformált főszereplője érettebb, a rendezés pedig kiforrottabb. Úgy mond sokat szerelemről, életről és halálról, hogy igazából nem is mond semmit. Hangulatokkal, képekkel, merengő gondolatokkal és egyfajta mélabús humorral operálva állít fel egy szórakoztató tablót az Y-generáció tagjairól és arról, miképpen viszonyulnak a közeghez, amelyben élnek. A film szövetében a humor és a dráma finom szálai homogén egységet alkotva futnak össze, valahogy úgy, mint az életben is.

Sóhajok - SuspiriaLuca Guadagnino filmje nem szimpla feldolgozása, vagy olcsó másolata Argento klasszikusának, hanem a totális újraértelmezése, melynek eredményeképpen egy a saját jogán is értékes alkotás született. Gyakorlatilag csak az alapszituáció, valamint a főbb karakterek nevei egyeznek, minden más az újdonság varázsával hat, bár itt-ott azért megidézi a rendező a nagy elődöt. Abban azonban hasonlít az eredetire, hogy a legnagyobb hatást a képek és a zene boszorkányos elegyével gyakorolja, bár egészen más stílusban. A végeredmény viszont ugyanaz; borzalmasan gyönyörű, maradandó filmélmény.

Három óriásplakát Ebbing határában - Three Billboards Outside Ebbing, MissouriMartin McDonagh harmadik, és egyben legjobb nagyjátékfilmje olyan egyszerre brutális, szép, megható és a maga fanyar módján vicces mestermű, amihez hasonlót a Coen fivérek szoktak prezentálni, amikor igazán elemükben vannak. Kiforrott rendezés, és nagyszerű alakítások teszik feledhetetlenné és sokszor újranézhetővé ezt az amúgy egyszerű bosszútörténetnek induló filmet, aminek a legnagyobb húzása az, hogy úgy megy szembe a műfaj megszokott kliséivel, hogy a befejezésig azt hiszed, követi azokat. Sam Rockwell karakterén keresztül pedig tanúi lehetünk a filmtörténet egyik, ha nem a leglátványosabb karakterfejlődésének, melynek előadásáért a színész megérdemelten zsebelte be az Oscart.

Kutyák szigete - Isle of DogsWes Anderson második stop motion animációs filmje az év egyik legkülönösebb és mindenképpen a legszeretetreméltóbb darabja. Ha őszinte és jó filmet akarsz látni az ember és a kutya ősi időkre visszanyúló kapcsolatáról, akkor ne keress tovább. A legjobb, hogy amellett, hogy elgondolkodsz és meghatódsz a dolgon, még jól is fogsz szórakozni, mert Anderson ebben a filmjében csúcsra járatta a verbális és képi humor rá jellemző, kiváló arányban kevert elegyét. Emellett aktuális közéleti és politikai problémák lenyomata, illetve fricskája is ez a kócos szőrű cukiság. Imádni való!

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!