Cyberpunk helyett megint csak cyberpop - Alita: A harc angyala

2019. február 11. - Duba Dániel

Adja magát, hogy egymás mellé tegyük a Battle Angel Alita és a Ghost in the Shell amerikai adaptációját. Mindkettő eredetije a ‘90-es évek legelején meredeken felívelt cyberpunk tüskében fogant, hogy nem is sokkal később saját kultuszra tegyenek szert japán óriási manga dömpingje közepette. Bár a következő lépéssel csak utóbbi szerzett magának igazán széles közönséget világszerte, mind a két kibernetikusan áramvonalasított, kleopátra frizurás női android animeként folytatta karrierjét. Hollywood már ekkor szagot fogott, és rengeteg későbbi filmbe beépítette a mangák és animék látványvilágát (a filozófiáját már kevésbé sikerült), de több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy megtudjuk, milyen a Ghost in the Shell csillagsávos változata. Hát ilyen. És mostanra már az is világos, hogy az Alita se járt sokkal jobban.

alita_main.jpg

Pedig nem indul rosszul a film, sőt, az első fél óra egészen remek. Egyik vizuális döbbenetből esünk a másikba, és kapunk ízelítőt az akcióból is. Aztán valahol a hatvanadik perc környékén a film már érezhetően veszít a lendületéből – és az egyébként megkapó látvány miatti rózsaszín köd is oszlani látszik –, onnan pedig már nincs megállás a lejtőn. Mikor a néző szeme megszokja Alita néhol tényleg döbbenetesen élethűen megalkotott arcvonásait, a végletekig tökéletesre koreografált mozdulatait, elkezdi érdekelni, mi is történik a vásznon valójában. Mit miért csinálnak, kinek mi a motivációja, és hogy egyébként mégis mi a fene folyik itt. De a helyzet az, hogy ennek a filmnek az ehhez hasonló kérdések nagyon nem tesznek jót.

Az írói munka ugyanis szétszórt, bántóan hanyag és koncepció nélküli, a szereplők által nagy lendülettel előadott, teljesen középszerű és unalmas dialógusok pedig egyenesen sértik a nézői  füleket. A történet szerint kétezerötszázakárhányban járunk, a nagy háború után. Fent a gazdagok egy lebegő városban lubickolnak minden földi jóban (vagy legalább is ezt érezteti a film), alant pedig Roncsváros ad otthont a kevésbé szerencsésebbeknek. Egy ottani roncstelepen guberálva talál rá dr. Ido egy torzójától és végtagjaitól megfosztott androidra, akinek a műhelyében testet, kezeket és lábakat ad, lánya után pedig Alitának kereszteli. Hogy ki ő, és hogyan lett belőle is csak egy fémhulladék a lebegő városból folyamatosan lefelé záporozó kibernetikus lomok között, arra a film második órája kellene, hogy választ adjon, de a vetítésnek még azelőtt vége szakad, hogy ennek a jogosan támasztott elvárásnak eleget tenne. A film egy szerelmi szálat is szövöget a történetbe, de Hugo egy akkora balfasz, hogy egy bizonyos szögből nézve akár lehetne a film főgonosza is (olyan itt nincs, de erről később), annyira egy önző, buta és félrement karaktert pingáltak neki az írók.

alita_3.jpg

Miért akar mindenki feljutni a lebegő városba? Mi van ott? Megéri életeket kockáztatni a feljutásért? A film egy fél jelenetet sem szentel annak, hogy ezt kifejtse, vagy bemutassa a lebegő várost, így az megmarad a távoli horizonton lebegő CGI felhőnek, egy olcsón és lustán megrajzolt MacGuffinnak a szitává lyuggatott, homályos történetben. A nézőnek el kell hinnie, hogy ott milyen szép az élet, mert csak. A Neill Blomkamp rendezte Elíziumban ott vannak a mindent gyógyító ágyak, a szereplői rá vannak kényszerítve, hogy feljussanak Elíziumra, különben meghalnak, ellenben az Alitában hiányzik a szereplők motivációs háttere. Aztán: ki dobta ki Alitát? Ki a film főgonosz karakterének belengetett Nova, aki csupán két fél másodperces snittben tűnik fel? Miért tartja jó ötletnek Ido, hogy Alita a motorball nevű sportban kockáztassa, hogy megölik, és az ég szerelmére, valaki tudja, hogy mégis mi a fene folyik itt?

Nem csoda, hogy a film egy kissé kusza, hiszen meglehetősen kacskaringós utat járt be az elmúlt években, az elkészült film megjelenését is többször csúsztatták különböző okok miatt, amiknek semmi kedvem nem volt utánanézni, de biztos lesz, aki megteszi. Egy időben sertepertélt a projekt körül James Cameron is (aki íróként és producerként rajta is van a stáblistán), de végül a mexikói gyökerekkel rendelkező Robert Rodriguez dobta le magát a rendezői székbe. Ennek tizenöt évvel ezelőtt még nagyon örültem volna, de ő az első Sin City óta – vagy ha vajszívűek akarunk lenni, a Terrorbolygó óta – csak rosszféle trasht, harmatos rövidfilmeket és sorozatepizódokat csinált, és elveszítette markáns stílusának legizgalmasabb erényeit, amikre attól tartok azóta sem talált rá újra. Míg a haverja, Quentin, lényegi kérdésekben hű maradt a saját stílusához – vagy ami talán még ennél is fontosabb, nem adta ki a gyeplőt a kezei közül –, addig Rodriguez már egészen máshol jár, mint ahonnan indult, és nem, nem felfelé vette az irányt. Az persze hozzá tartozik az igazsághoz, hogy Rodriguez mindig is hajlamos volt a kilengésekre, lásd: Spy Kids négy, azaz 4, vagyis 444!44 epizódja.

A látvány az egyetlen dolog, ami menti a filmet, mert ha ugyan nem is forradalmi, mindenképp megérhet egy mozijegyet. Talán először a Final Fantasy: A harc szelleme premierjekor, még 2001-ben vetültek fel először komolyabban olyan kérdések, hogy egy kompletten CGI karakter helyettesíthet-e egy élő színészt. Emlékszem, Alec Baldwin, Donald Sutherland és James Woods, a film szinkronhangjai fejezték ki játékosan az aggodalmukat a dologgal kapcsolatban, annak ellenére, hogy ez már akkor is, és most is csupán egy teljesen röhejes felvetés, aminek terjengős kitárgyalásával maximum a mozimagazinok filmértői és kritikusai üthetnek el egy unalmas hétköznap estét.

alita_2.jpg

Viszont Alita messenger-filtereket idézően nagy szemei, és keskenyített álla ellenére valami olyan látványt nyújt, amilyet nem nagyon láttunk még. Az arcának legfinomabb mimikái, a szemeinek kifejező villanásai, a párductestének mozgása harc vagy csak egy sima séta közben, és ennek az egész, bonyolult rendszernek az összehangolása valami olyasmi, ami valószínűleg a legközelebb áll egy élő, lélegző színész játékához, amit mozgóképen eddig egy számítógépek által életre hívott szereplőtől láttunk. Aki egy cyberpunk scifitől pusztán a szórakozást és a látványt várja, annak nem lesz nagy mellélövés az Alita, de ez a műfaj gondolatébresztő jellegéből adódóan egy elég vékonyka kis dicséret, valljuk be.

Mit akar üzenni nekünk ez a film? Mi a tanulsága? Manapság ezeket a kérdéseket a mozifilmek sosem felejtik el az arcunkba tolni, ha lehet többször is, de nem úgy az Alita. Ez akár egy finom hátbaveregetésnek is hangozhatna, de a forgatókönyv hiányosságai miatt tagadhatatlan a hiányérzet. A film inkább nagy kérdőjeleket rajzol a homokba, hogy a minden kétséget kizáróan érkező második rész talán majd elsimítsa őket, akár a dagály. Hiába, ha az androidok álmodnak, annak sose lesz jó vége. Sajnálatos továbbá, hogy ami Japánban kőkemény cyberpunkként születik meg, azt Amerikában lagymatag cyberpopra cserélik, ezt most két éven belül másodszorra tanultuk meg. És arról még nem is beszéltem, hogy van benne egy karakter, Ido asszisztensnője, aki indokolatlanul sok jelenetben benne van, de annyi a szerepe, hogy időnként bevágják a rosszalló vagy épp bizakodóan mosolygó arcát két snitt között, mindenféle szöveg nélkül. Kivágták a többi jelenetét a filmből, de mégse akarták az összeset? Az operatőr rokona? Nyert egy fogadást Rodriguez ellen? Teljesen érthetetlen, már-már paranormális. Megannyi kérdőjel, és csak szaporodnak. 5/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr1114620946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.