Életrajz jó nagy idézőjelekben – Alelnök

2019. február 28. - Lakat Barnabás

Adam Mckay pályája elején íróként és rendezőként még harsány, időnként elég tapló humorú, ugyanakkor kétségkívül szórakoztató vígjátékokkal hozakodott elő. 2015-ös filmjében, A nagy dobásban aztán komolyabbra hangolta alkotói eszköztárát, mely egészen az Oscar-díjig juttatta őt, legújabb, hasonló szellemben fogant művével pedig ismét az Akadémia kegyeibe férkőzött (bár jelöléseit ezúttal csak a legjobb smink kategóriában sikerült díjra váltania). A fickó tehát, akinek a Taplógázt, és a Tesó tusát is köszönhetjük immár igen komoly, mondanivalóval rendelkező filmesként van elkönyvelve az álomgyárban.vice1.jpg

Persze ha kicsit jobban odafigyelünk, akkor már a korai zsengékben is ott  volt az a kritikus hangnem, még ha jó vaskos humorréteg alá ágyazva is. Gondoljunk csak a Ron Burgundy filmek médiaszatírájára. De fordítva vizsgálva, a 2015-ös paradigmaváltás óta készült filmjeiben is ott van a humor a komoly témát boncolgató történetekben, csak éppen az arányok jócskán eltolódtak. Ezen gondolatmenet mentén a Dick Cheney életét és politikai karrierjét feldolgozó Alelnökről is kijelenthető, hogy nem más, mint egy elég súlyos témákat boncolgató életrajzi film, mely témákat a rendező jó adag humorral megtámogatva, szatirikus éllel tár elénk. Ebből a műfaj keveredésből pedig végső soron egy roppant szórakoztató film kerekedik ki, ami némileg össze is zavarhatja a nézőt. Nehéz lehet ugyanis eldönteni, hogy ez most egy vígjáték, vagy egy közelmúltbeli történelmi eseményeket elénk táró tabló akar-e lenni. Azt hozzá kell tenni, hogy Mckay ez ügyben ad segítséget a közönségének, ugyanis filmje elején nyit egy jó nagy idézőjelet egy rendhagyó „igaz történet” kiírás formájában, majd ezt az idézőjelet a stáblista alatt be is zárja, kétséget sem hagyva afelől, hogy amit láttunk azt nem kell teljesen komolyan venni.

Ennek tükrében az Alelnök nem arról szól, hogy mi történt Dick Cheney politikai karrierje alatt, sokkal inkább arról, hogy Mckay mit gondol ezekről a dolgokról. Ebből kifolyólag a mű élvezhetőségét nagyban befolyásolhatja az, hogy miben és mennyire értünk egyet a rendezővel.

A film a későbbi alelnök fiatalkori, kétkezi munkából élő, alkoholproblémákkal küzdő énjének bemutatásával nyit, illetve már az expozícióban felvázolja az elég érdekes, és az egész életükön átívelő viszonyrendszert a később szintén politikai karrierbe kezdő feleségével. A rendező ezután sorra veszi Cheney életének legnagyobb és leginkább sorsfordító, vagy akár történelemformáló pillanatait, ezek előadásmódja pedig egyre inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy amit látunk, annak nagy része azért csak feltételezés, sőt a film egy sarkalatos pontján – amikor a házaspár igen váratlan módon vitatja meg, hogy Dick elvállalja-e az alelnökséget – Mckay ezt a biztonság kedvéért ki is mondja. Pontosabban a narrátor tolmácsolja felénk a szavait, kinek személye a mozi egyik legjobb húzása. Remekül van beleágyazva a film néhol egyébként kissé csapongó szerkezetébe, és nagyszerű, ahogy aztán a sztoriba is bekapcsolódik, méghozzá elég fontos karakterként.vice2.jpgEzzel pedig elérkeztünk az Alelnök vizsgálatának egyik legfontosabb aspektusához, a karakterekhez és az őket eljátszó színészek játékához. A műnek talán ez az a pontja, amibe nem igazán lehet belekötni. Arról már jó ideje cikkezett a filmes sajtó, hogy Christian Bale-nek ismét sikerült kimerítenie az úgynevezett method acting fogalmát. A színész, aki volt már csontsovány és elképesztően izmos is, ezúttal Dick Cheney-re hízta magát, az Oscar -nyertes maszkokkal és a kimért, komótos beszédstílussal együtt pedig szinte felismerhetetlenné válva oldódott fel a karakterben. Ez áll a többi, főbb karaktereket megformáló színészre is, még ha olyan drasztikus változáson nem is estek át a szerep kedvéért, mint Bale. De például a karakterfejlődés megjelenítése talán a Lynne Cheney-t megformáló Amy Adamsnél a leglátványosabb. Steve Carell pedig Donald Rumsfeld gúnyos paródiáját hozza remekül, bár nála azért érezhető, hogy erősen el van túlozva a figurája, ami azonban valószínűleg nem a színész, hanem a forgatókönyv hibája. A legjobb viszont Sam Rockwell, mint George W. Bush. Nagy kár, hogy sokkal kevesebb játékidőt kapott, mint amennyire az előzetes alapján számítani lehetett.

Összességében kapunk egy lendületes és szórakoztató politikai szatírát, nagyszerű színészi alakításokkal, néhány egészen jó vizuális és dramaturgiai megoldással. Ugyanakkor az is elmondható a filmről, hogy egy igen egyoldalú politikai kinyilatkoztatás az alkotója részéről, ennek fényében címszereplőjét nem járja körül megfelelő alapossággal, nem ruházza fel elég réteggel ahhoz, hogy döntéseinek okára ténylegesen fény derüljön, inkább csak a negatív tulajdonságainak és vitatható cselekedeteinek a tablója az, amit McKay elénk tár. Aki tehát egy tárgyilagos és alapos életrajzi filmre számít, annak csalódás lehet, szatíraként viszont kifejezetten jól működik.

7/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr214659691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nietzsche_ 2019.03.01. 19:13:38

Rengeteg olyan figura fordult elő az USA politikatörténetében (még ha csak a XX. századra szorítkozunk is), aki százszor jobb és méltóbb alanya lehetett volna egy egész estés, politikusról szóló filmnek. Azzal együtt, Christian Bale kitett magáért és alapjában véve nem rossz a film. A 70% reális.