A várva várt epizód sok szempontból zseniális, de néhány okból azonban végtelenül szomorú és csalódott vagyok. A nagy probléma, hogy kizárólag az igazán fontos szempontokban bukott meg a sorozat. A körítés szép és jó, a látvány általában fenomenális, de a setting mit sem ér, ha a történet nem működik. Ha pedig valamiben mindig is erős volt a Trónok harca, azok pontosan a végletekig kidolgozott, átgondolt, alaposan felépített történetek, karakterek és események voltak. Na, ez a Trónok harca nincs többé. SPOILERES ÍRÁS!
A Trónok harca Achilles sarka pedig nem más, mint az Éjkirály. Ő áldozatául esett a Snoke-effektusnak, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az ő karakterét és a Mások jelentette fenyegetést már 69 rész óta építették, hogy mikor eljön a végső összecsapás ideje, pontosan tudjuk, mekkora a tét. De mire eljött a tél, a hó már el is olvadt. Az Éjkirály karakterével méltatlanul bántak el a készítők, habár elkezdték felépíteni, végül nem kapott semmilyen motivációt, se rendes hátteret, az epikus összecsapások tekintetében is joggal van hiányérzete az egyszeri Trónok harca rajongónak. Kiderült, hogy nincs különösebb filozófia a mögött, hogy miért is akar minden áron átkelni a Falon, egyszerűen csak gonosz és kész. Minden karakter komoly háttértörténettel rendelkezik, érthető motivációkkal, mindannyian emberiek még az embertelenségükben is. Pont a legfélelmetesebb ellenfél lenne ez alól kivétel? A holtak seregét az epizód végén, pedig akárcsak a droidokat, lekapcsolták és mindenki megmenekült. Zseniális forgatókönyvírói húzás, sosem gondolt volna erre senki. Lehet, hogy George Lucas nem csak bekukkantott a forgatásra.
Csak remélni tudom, hogy Martin valamikor befejezi a könyveket, mert a sorozatból konkrétan a varázslatot ölték ki. Pont az hiányzott, ami miatt a Trónok harcát gimnazistaként hajnali háromig olvastam akkor is, ha fél hétkor csörgött az óra. Nyilván, mint rajongó, van a fejemben egy kép, hogy milyennek kéne lennie a Trónok harcának, aminek egy részét talán csak én képzelem bele, de ez nagyon nem olyan volt. Pont azért vagyok csalódott, mert láttam, hogy milyen, mikor teljes pompájában tündököl a sorozat. Az olyan jellegű katarzis, mint amilyet például a hatodik évad végén átélhettünk, bebizonyították a nézőknek, hogy érdemes kitartani. Aztán a készítők félredobtak mindent az instant siker érdekében.
Félreértés ne essék, a probléma nem azzal van, hogy Arya ölte meg az Éjkirályt, mostanában úgyis sokat hangsúlyozták, hogy Martin nem szereti a próféciákat, bár feltehetően pont azért, hogy ezen majd kevesen akadjanak fent. Arya karakterének van a leghihetetlenebb története. Ez a kislány többek között Tywin Lannisterrel bájcsevegett, mikor Tywin a Starkokkal állt hadban. Az elégedetlenségemet az szüli, hogy egy legyőzhetetlennek hitt ellenfelet ilyen már-már megalázó könnyedséggel lehet megölni. Képzeljük csak el, hogy például Jon megküzd az Éjkirállyal, de alulmarad, esélye sincs, de Arya ennek ellenére nekimegy. Épp csak egy kis fantázia hiányzott.
Én védtem a sorozatot a hetedik évad idején, mikor sorra érték a vádak, hogy ez már nem olyan, mint volt, mondtam, hogy nem is lehet, hiszen csak a finálé van hátra, már csak a tényleg fontos karakterek maradtak, nyilván nincsenek olyan fordulatok, mint mikor kiderült, hogy nem az a főszereplő, akiről gondoltak, meg aztán az sem, akiről utána gondoltad. Védtem, hogy a végén azért oda fogják tenni, olyanokat fogunk látni, hogy le fog esni az állunk. Engem Westeros világa olyan szinten szippantott magába, mint kevés fikció. Azért, mert olyan alaposan felépített, történelmileg megkreált, végiggondolt mitológia. Ehhez méltatlan ez a felvonás. Azt mondták, hogy keserédes lesz a vége, hát nem pont így gondoltam. Kevés sorozat von be ilyen szinten érzelmileg, ebben a könyveknek is szerepük volt természetesen, pont ezért tud ennyire bosszantani és elszomorítani.
Balgaság lenne azonban azt kijelenteni, hogy semmi sem működött és nem volt egy jó pillanata sem az epizódnak. A kilátástalanság érzését, mikor tudod, hogy a vég elkerülhetetlen, nem számít, mit próbálsz megtenni, rengetegszer hangsúlyozták különböző karaktereken keresztül és nagyszerűen közvetítették a nézők felé. Az epizód egyre növekvő feszültsége is hihetetlenül sikerült. Ahogy a remény egyre fogyott, a fontosabb karakterek egyre közelebb jártak a halálhoz. Az, ahogyan az Éjkirály elindult Bran felé, és ahogyan egymásra néztek, az más kontextusban valószínűleg a mozgóképre átköltött fantasy egyik legszebben kivitelezett példaszerű pillanata lenne. Ramin Djawadi zenéje pedig olyan szívbemarkolóan sikerült, hogy az évad soundtrackje egyből must have státuszba került vinylen, már csak a The Night King című track miatt is.
Korábban is láthattunk kevésbé jól sikerült epizódokat, a sorozat saját logikájának ellentmondó fordulatokat, de mindeddig joggal vigasztalódtunk a tudattal, hogy a lezárás kárpótolni fog minket mindenért és olyanban lesz részünk, amire még évekkel később is libabőrösen emlékszünk vissza. Na, ezt a reményt veszítettük el a nyolcadik évad harmadik epizódjának végén. Most már világos, hogy Podrick csodálatos éneke nem csupán a szereplőktől volt búcsú, hanem attól a Trónok harcától, ami 2011-ben útjára indulva nézők millióinak szívét hódította meg.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren