A Kelet-Ázsiai filmekkel való viszonyom körülbelül hasonló utat járt be bennem, miképp a tradicionális ételeik megítélése is. Az első említésre méltó találkozás tankönyvi mód talált be elevenembe, onnan pedig elég nehéz volt elengedni egymást. Attól fogva rendszeresen összejárunk, időről-időre friss levegőt engedve kapcsolatunknak némi szünettel, amikor lényem telítődik egzotikus fűszereitől. Egyszer-egyszer hosszabbra sikerült távollétünkben is tudom, hogy mindig tárt karokkal fog várni rám, amikor újra szükségem lesz rá. Ez az emlékezetes első alkalom pedig nem más volt, mint a remélem néhányatok számára ismerősen csengő, biztos kezű Chan-wook Park rendező ezredfordulós munkája, a Joint Security Area. Csengettek törire, kövessetek:
Örök forrongásra ítélt természetű történelmünk legridegebb időszakai számtalanszor állították már fajunkat józan ésszel nehezen feldolgozható konfliktusok elé. Hányszor léptük át már életünkben a pokol tornácát manipulatív propagandával lúgozott víziókba, utópiákba bújtatott vallási, politikai, vagy gazdasági érdekek hangzatos nevében? Hányszor fürösztöttük ártatlanok vérében félelemre és közös ellenségképre koncentrált ideológiák igájába tehetetlenül hajtott fejünk? Jelenünk törékeny alapja hegyekben tornyosuló vértanúk testén emelkedik és hajt pompás, de szüntelen hervadó virágot számunkra. Ezzel együtt egy percig se álltassuk magunkat, a világ nem javult meg, nem vont le tanulságot, nem sokkal lett jobb hely meghozott áldozatuk árán. Múltunk ismeretében sem vagyunk képesek elődeink kapitális zsákutcákba forduló lábnyomairól letérni, mintha genomunkba lenne kódolva ez a sormintát követő végtelen körforgás. Bár a konfliktusok jellege, az érintett hatalmak szerepe, eszközeik és a játékterek manapság jelentősen átalakultak, elszigeteltebbé váltak, ugyanúgy mindennapjaink részét képezi a mindent mérgező, lüktető globális versengésből eredő feszültség, mely bolygónk egy szegletén mindig okot fog adni a fegyverropogásra. A nagyhatalmak világháborúk utáni, kisebb hadszíntérre korlátozódott hadviselését elsőként a Koreai-félsziget tapasztalhatta meg saját bőrén, a fullasztó, kicsúcsosodott hidegháborús ellentétek lecsapódásaként. Idegen nációk akaratának kiszolgáltatva célzott testvér a testvérre, miközben tömegesen szétszakított családok keresték fejvesztve helyüket egy, szinte minden értelemben megosztott ország rohamosan távolodó oldalának valamelyikén. 1950. június 25-én egy megállíthatatlan eseményspirál eredményeként robbant ki a koreai háború, amely 3 évvel később megkötött tűzszünetével hosszú évekre megágyazott napjaink egyik, ha nem a legérdekesebb, egyben legellentmondásosabb fegyveres konfliktusának Észak- és Dél-Korea kiélezett szembenállásával. A térséget átszelő demilitarizált zónaként kijelölt 992 km2-en létrehozott közös biztonsági területen, méterekre egymástól néz farkasszemet két markánsan különböző, mégis összeforrt világ. A folyamatosan pattanásig feszült készültségben eltöltött évtizedek persze nem múltak el csendben, számos alkalommal csapott át fegyveres összetűzésbe egy-egy balul sikerült hadgyakorlat, fedett akció, vagy pofátlan provokáció. Jogilag a háború máig nem tekinthető lezárultnak, olyannyira, hogy az északiak sorozatos hergelések kíséretében 2013-ban végérvényesen fel is mondták a fegyverszüneti megállapodást, békeszerződés pedig említés szintjén sincs nem hogy a kanyarban, a horizonton sem.
Az éjszaka csillámló harmatban úszik. Sötétjét elvétve foltozza az ellenőrzőpontokban szolgálatot teljesítők álmos olvasólámpája, kamerák monitorjai. Az érintetlen természet békésen öleli magához a zóna őreit. Hirtelen lövések dörrenése szakítja át a hömpölygő köd néma szövetét, melyek messzire vetik vágtató hullámaikat. Valahol kivágódik egy ajtó. A pillanatokon belül felsíró szirénák és szaporán közeledő motorzúgások kíséretében két alak rajzolódik ki az északi oldal sűrű sötétjéből és délnek igyekeznek, a határ túloldalára. Déli katonák vonszolják magukat a fedezőtűz fülsüketítő pergése alatt. Miként a száraz avar rejtekében halványan pislákoló parázs, egyetlen fiaskó felszökkenő szikrája képes felégetni mindent maga körül egy villanás alatt. Mindkét oldal vezetése tisztában van vele, hogy az incidens kivizsgálásának a lehető leggyorsabban és legkisebb feltűnéssel kell lezajlania, nem engedhetik eszkalálódni a helyzetet, annak beláthatatlan következményei lennének. Diplomáciai úton kell elszívni az oxigént az eset felcsapó lángjai elől. Egy független katonai vizsgálóbizottság meghívásával kezdetét is veszi a nyomozás, ám a tények fokozatos feltárásával csak újabb és újabb falakba ütköznek. A három túlélő (1 északi, 2 déli katona) sztorija részleteiben nem igazán vág össze a begyűjtött bizonyítékokkal, ami láthatóan egyedül a Yeong-ae Lee alakította nyomozótisztet nyugtalanítja, a felettesek gyors eredmények felé presszionálják, akár tussolások árán is. Valamilyen módon azonban mégis mélyebbre akar ásni a teljes igazságért a sziklaszilárdan kitartott alibik göröngyein, ahol egyszerre két oldalról őrlik a kommunista diktatúra és a nyugati demokrácia egymásnak feszülő fogaskerekei. Könnyen lehet, hogy amit keres, talán örökre maga alá temette a véres tragédiába torkollt éjszaka. Látszólag minden ellene dolgozik.
Lebilincselő e paradox helyzetbe ültetett, szívhez szóló történet plántált félelemről, bajtársiasságról, barátságról, áldozatkészségről és az egyén akaratának rendszer alól felszabadításáról. Felfoghatatlan, beláthatatlan, szinte áthidalhatatlan a szakadék, ami e két, karnyújtásnyi távolságban összefonódó ország közt tátong. Áthidalhatatlan. Rendszerszinten talán, de nem az emberén. Legyen az bármilyen struktúrában ránk telepedő ideológia, az egyéni szándék és tudat mindig utat fog törni magának, amit megfékezni sosem egyszerű feladat. Megragasztani meg, ahol egyszer már eltört valami, nem épp biztos és időtálló megoldás, ezt a hatalom is tudja. Éppen ezért igyekszik csírájában elfojtani, kézzel-lábbal tiporni a fény felé törő, szabad akaratot.
Ilyen vészterhes díszletek szorítása közé ragadt a határ déli oldalán szolgálatot teljesítő Lee Soo-hyeok őrmester (Byung-Hun Lee) és Nam Sung-shik közlegény (Tae-woo Kim), akik természetükből fakadó kíváncsiságtól hajtva sodródtak egyre közelebb az ismeretlen terepen állomásozó, észak eszméit védelmező Oh Kyeong-pil őrmester (Kang-ho Song) és Jeong Woo-jin közlegény (Ha-kyun Shin) felé. Ami pedig az ellenséges területek mezsgyéjén húzódva létrejön köztük, az az emberi lét mindenen átívelő hétköznapi csodája. A színészek bámulatosan tolmácsolják felénk a szélső végleteken szocializálódott karakterek különbségeit, mégis éreztetve az egy tőről eredő múltat, ami nyikorgó kaput nyitott köztük. Hatalmas pillanatai vannak a filmnek, roppant súlyos mondatokkal, kimerítően hiteles játékkal. Meg kell azért jegyeznem, hogy az őrmestereket alakító színészek derekas veteránnak számítanak úgy nyugati, mint ázsiai filmekben egyaránt. Érintettségük a bemutatott történetben pedig gyönyörű hab a tortán, vászonról üvöltő tisztelettel bánnak a szerepekkel, ahogy a rendező sem billenti el nagyon bölcsen egyik, vagy másik oldal felé a mérleg nyelvét, nem egy hitvány propagandaanyagot forgatott. Lement az alapokhoz és univerzális értékeket emelt ki egy nyomasztóan komor háttér elé, ami így még fokozottabb kontraszttal támogatja meg az egyébként is erős mondanivalót.
A film lassú folyással bontakozik ki a megrázó végkifejlet felé, apró léptekkel enged, húz beljebb hullámzó atmoszférájába a nyomozati folyamatok, szembesítések és flashback-ek ütemes váltakozásával, ami érdekes módon pont a vizsgálati részeknél döccen meg néha-néha. Talán a főszereplők pár perces kispadoztatása teszi valamelyest üresen kongóvá ilyenkor a vásznat, Yeong-ae Lee nem formál elég ízes vezérkaraktert ahhoz, hogy ne kalandozzon el a figyelmünk. Ezt egyébként simán tulajdoníthatnám a ténynek, hogy már 5 alkalommal láttam a filmet. Ennél több részletről igazán nem szeretném lerántani a leplet, hogy meglegyen az esélyetek arra az élményre, amit anno nekem adott a film. Bár 19 év távlatában korántsem biztos, hogy ugyanúgy tud tekinteni rá bárki, mint én egykor, de mivel a körülmények ugyanúgy aktuálisak, üzenete kortalan, cselekményvezetése példaértékű, a feszültség adagolása patikamérlegen súlyozott, az alakítások pedig messze túlmutatnak a kiválón, bizakodva ajánlom bárkinek megtekintésre.
Nekem még mindig képes megdobogtatni a ketyerém, bár az apró reccenések némileg lehorzsolnak az összképből. 8.5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!