“Kár, hogy a régi jó dolgokból már nem maradt semmi” - kellett neked panaszkodni, nagyapus, most nézz csak a filmes, TV-s vagy zenei felhozatalra. Minden a másolat másolatának másolata, vagy jobb esetben folytatás, előzmény, spin-off, esetleg crossover, mert manapság már nem dívik egyedi filmekre beülni, inkább biztosra költenek az emberek. Ilyenkor kell(ene) a legjobban megbecsülni azokat, akik még mindig törekednek az új, formabontó alkotások elkészítésére, de nekik nem marad más, csak a művészmozi. Aztán persze ott vannak azok, akik nem akarnak teljesen beállni a sorba, de szintén megragadják a nosztalgia elsöprő népszerűségét és igyekeznek azt a saját képükre formálni. Ők azok, akik szerelmeslevelet írnak egy-egy adott korhoz, hogy ezáltal leróják tiszteletüket, ugyanakkor nem mondanak le szerzői ambícióikról.
Az ilyen nosztalgiázásban Hollywood különösen kiemelt célponttá vált, elvégre évtizedünkben eleddig három említésre méltó levelet is kapott: a kiváló Némafilmes az 1920-as évek végét célozta be, a Coen-fivérek kissé ingatag lábakra állított Ave, Cézár!-ja a kommunista boszorkányüldözésben fürdőző ‘50-es években játszódott és mintha a szerzői filmesek tudat alatti sormintát követnének, ugyanis Tarantino idei filmje az eggyel későbbi évtizedet, a klasszikus hollywoodi csillogás végső akkordjait pengeti meg. A Volt egyszer egy Hollywood ugyan szintén szerelmeslevél, szintén méltatja a kort, de nem alél el a stúdiók színfalai között, hanem teljesebb korképet igyekszik megfesteni az érintettek életéről. Központi figurája az egykoron sztárként ünnepelt, viszont a ‘60-as évek végére már lassan feledésbe merülő színész (Leonardo DiCaprio) és dublőr-kaszkadőre, Cliff (Brad Pitt), pontosabban kettejük hétköznapjai, az, ahogyan próbálnak a víz felszínén maradni a fejük fölött egyre erősebben tomboló hullámok közepette.
Mindezt egy hollywoodi kocsis körutazás formájában valósította meg Tarantino, voltaképp csinált egy road movie-t, csak a műfaji alapvetés, a nagy távolságok megtétele helyett egy helyszínt ragadt meg és annak sokoldalúságát mutatta be. Így kerül a képbe Sharon Tate (Margot Robbie) és Roman Polanski (Rafal Zawierucha), Bruce Lee (Mike Moh), Steve McQueen (Damian Lewis) és még sokan mások. Azonban megjegyezném, hogy a film egy percig sem akar tényleges dokumentumfilmként működni, tárgya nem az említett valós személyek sorsa, hanem az őket körülvevő világ hangulata, életérzése. Éppen ebből kifolyólag ilyen téren könnyedén lehet fogást találni a Volt egyszer egy Hollywood bizonyos jelenetein, csak éppenséggel nem érdemes. Olybá tűnik, hogy Tarantino történelmi eseményeket is feldolgozó filmjei már csak ilyenek: nagyvonalúan bánnak a tényekkel, ellenben mocskosul jól elszórakoztatnak.
Szerintem szükség van erre manapság, ugyanis a mindenhol legalább egy várost romba döntő csaták, szupererővel rendelkező modellek közepette üditően jól esik az olyan film, ami képes egy kis kocsikázással, korszellemet frenetikusan megragadó zenével meg kosztümökkel szórakoztatni és nem igényli a több száz milliós költségvetést. A színészeken is úgy láttam, mintha ők maguk is jól éreznék magukat a bőrükben, kiélveznék a Tarantino által megálmodott szerepeiket, de legalábbis a vásznon egyértelműen így tűnt és voltaképpen csak ez utóbbi számít a nézőnek. A forgatókönyv sokkal másabb volt, mint a többi Tarantino-filmeké, ami talán lesz, akit zavarni fog, pedig ehhez a történethez ez illett. Valamint hiába nem volt egyértelmű sodrása az eseményeknek, lévén főképp a helyszín hétköznapjaiból adott ízelítőt, mégsem volt hektikus a film és a rendezés is kiváló lett. A közel három órányi játékidő gyorsan elrepült, annyira könnyedén rántott be a hangulat, hogy szemben a legtöbb, hasonlóan hosszú filmmel, itt egyáltalán nem lett volna érdemes kivágni részeket.
Akit nem a Tarantino név mozgat meg a film kapcsán, annak fontos tudnia, hogy itt elsősorban DiCaprio és Pitt kapott kiemelt szerepet, utánuk a fontossági sorrendben egy komoly szakadék következik. A Margot Robbie által megformált Tate főképp esztétikai értéket adott a filmhez, a hölgyek irigykedhetnek rá, az urak pedig könnyedén belehabarodhatnak majd. Noha a stáblistában szerepel még Pacino meg Dern, illetve a tragikusan elhunyt Luke Perry - akinek ez lett élete utolsó szerepe - neve is, a gyakorlatban ők is csak epizodisták voltak. A sztárduó ugyanakkor eszméletlen jól muzsikált, a négy évvel az Oscar-díjas alakítása után visszatérő DiCapriónak jutott a sokrétűbb karakter, egy karrierjének zuhanórepüléséből kikecmeregni vágyó színészé, amit kellő önkritikával és drámaisággal vitt vászonra. Pitt a profiljától eléggé elütő szereppel birkózott meg, voltaképpen egy pimasz verőembert alakított, a film legakciódúsabb és legviccesebb jelenetei az övéi lettek. Remek párost alkottak, öröm volt nézni őket, rajtuk kívül Mike Moh és Julia Butters jelenete volt számomra a legemlékezetesebb, de ők csak Margot Robbie szépsége után jöhetnek a sorban.
A szinkron rendben volt, noha akadt némi következetlenség, minthogy példának okáért a Rosemary gyermekére angol címen hivatkoztak, míg a magyar megfelelő nélküli double feature-t sikerült dupla adagként fordítani. Én ezek hiányában is javasolnám a feliratos kópiákat (amennyiben lesznek), mivel akad olyan kisebb szerep, ahol kifejezetten sokat elvett a magyar szinkron és nem feltétlenül a szinkronstúdió hibájából. Igazából mindegy milyen nyelven, de mindenképpen érdemes megnézni Tarantino kilencedik rendezését, mert még az októberi meg az Oscarra gyúró decemberi premierek előtt is kijelenthető, hogy az év egyik legjobbja. Sikeresen ragad meg egy korszellemet, pazarul prezentálja és ezeken felül is jut ideje az önfeledt szórakoztatásra. 9,5/10
ui.: van stáblista “utáni” jelenet, valamint a filmre hangolódni vágyók figyeljék a Sony Movie Channel programját, ugyanis a jövő héten műsoron lesznek azon filmek, amelyek megihlették a Volt egyszer egy Hollywood rendezőjét.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren, valamint iratkozz fel a YouTube-csatornánkra is!
