Tarantino csúcsformában - Volt egyszer egy... Hollywood

2019. augusztus 14. - Lakat Barnabás

Egy új Quentin Tarantino mozi megjelenése mindig igazi, sokak által várt filmes esemény. A kilencvenes években az ex-tékás, filmőrült fenegyerek atombombaként robbant be a köztudatba és nyomban kitörölhetetlen nyomot hagyott a popkultúrában. Hatása tagadhatatlan volt a kortárs filmművészetre, többen is megpróbálták másolni a stílusát, a közbeszédben pedig szép lassan felütötte fejét a „tarantinós” kifejezés. Ám az a speciális, rengeteg forrásból táplálkozó recept, amit QT kikísérletezett, valójában utánozhatatlan, megismételni csak ő maga tudja időről időre, immár lassan harminc esztendeje. És ez alatt a bő negyed század alatt mindig változtatott is rajta valamit, minek eredményeképpen mindegyik műve más és más, de mégis olyan egyértelműen... tarantinós.hollywood_2.jpg

Így van ez az életmű kilencedik darabjának esetében is, amely Hollywoodnak abba az időszakába enged betekintést, amikor épp óriási változások előtt állt. A klasszikus stúdiórendszernek és a sztárkultusznak már épp leáldozóban volt. A televízió egyre nagyobb térhódítása, és az ezzel járó megváltozott nézői elvárások mellett pedig elkezdte felütni a fejét az új generáció, az újfajta látásmód, és az európai hatás is. Új-Hollywood már az ajtóban toporgott.

De nem csak a filmművészetet illetően volt ez paradigmaváltó időszak Amerikában. Javában folyt a vietnámi háború, az utcákon pedig hosszú hajú, slampos, tudatmódosító szerektől bódult fiatalok tiltakoztak gyakorlatilag minden ellen, ami a régi értékeket és az akkori kormányt képviselte. A két aspektus közös metszete pedig sajnálatos módon egy tragikus eseményben ütközött ki leginkább. 1969 augusztus 8-án a Manson család tagjai a saját otthonában meggyilkolták Sharon Tate-et, Roman Polanski akkori feleségét és annak barátait. Az acidba áztatott, virágmintás hippikorszakra és az Álomgyárra is hirtelen sötétség borult.

Tarantino számára meghatározó jelentőségű volt ez a tragédia, így nem véletlen, hogy a középpontba állításával kívánta bemutatni a korszakot, persze mindezt az ő sajátos szűrőjén keresztül. Senki se számítson tehát dokumentarista jellegű, hiteles előadásmódra. A Volt egyszer egy... Hollywoodban a Becstelen Brigantykhoz hasonlóan teljesen fiktív, kissé esetlen, ártatlannak nem éppen nevezhető, de mégis szerethető – tehát tipikusan „tarantinós” - karakterek csöppennek bele egy valós történelmi korszakba, mi pedig széles vigyorral nézhetjük, hogy mit kezdenek a szituációval.hollywood1.png

Alkotója viszont korábban nem a Brigantykhoz, hanem inkább a Ponyvaregényhez hasonlította az új művét, nem alaptalanul. Felépítésében, dramaturgiájában ugyanis valóban hasonlít a két film egymásra. A cselekmény három, a központi karakterekhez fűződő szálon fut, melyek a film végén aztán természetesen találkoznak. Ugyanakkor elmondható, hogy miképp a Ponyvaregényben, úgy itt sincs egy jól megfogható, koherens történet, egyszerűen csak azt látjuk, ahogy a karakterek tevékenykednek a rendező által vászonra álmodott hatvanas évekbeli Hollywoodban. Ténykedéseiken keresztül pedig egy remekül kidolgozott világ, egy roppant érdekes korrajz tárul elénk, olyan erős atmoszférával megtámogatva, ami ha egyszer berántja a nézőt, az garantáltan nem fogja soknak érezni a tetemes, 160 perces játékidőt.

És persze ott vannak a remekül megírt karakterek, nagyszerű színészek előadásában. Brad Pitt és Leonardo Dicaprio a jelenlegi legnagyobb hollywoodi sztárok, azon kevés arcok közé tartoznak, akiknek a neveivel manapság még el lehet adni filmeket. Hasonlóképpen, mint annak a kornak az alkonyán, amelyben első közös filmjük játszódik. A Caprio által alakított Rick Dalton tévés westenhősként vált ismertté és népszerűvé az ötvenes években, a mozifilmes karrier azonban elkerülte őt. Mikor mi találkozunk vele, már úgy érzi, eljárt felette az idő és leírták. Ám új szelek járnak ekkor a világ, legfőképpen Olaszország filmiparában, melyek új lehetőségekkel kecsegtetik az egykor ünnepelt és körülrajongott színészt. Pitt a dublőrét, mindenesét, legjobb barátját és tulajdonképpen lelki társát, Cliff Booth-t alakítja, aki a nárcisztikus, nagy lábon élő és folyton őrlődő Dalton szöges ellentéte. Egy autósmozi mellett él a kutyájával roppant szerény körülmények között, a felmerülő konfliktusokat sztoikus módon viseli és kezeli. Homályos múltú háborús veterán ő, hű a saját értékrendjéhez és barátjához, aki egyben a munkaadója is.once_upon_a_time_soundtrack_0.jpgPitt és Caprio párosa remekül működik, tényleg öröm őket nézni és egyértelműen a legnagyobb alakításaik közé sorolhatjuk azt, amit a Volt egyszer egy... Hollywoodban produkálnak.

Olyannyira igaz ez, hogy a Sharon Tate-et játszó Margot Robbie kicsit háttérbe is szorul mellettük, annak ellenére, hogy tulajdonképpen ő a film végén kirobbanó konfliktus fő mozgatórugója. Panasz ugyanakkor az ő játékát sem érheti, olyannak mutatja be Tate-et, amilyen állítólag a valóságban is volt, elbűvölőnek, gyönyörűnek és imádni valónak. Egy kissé talán naiv, földre szállt angyalnak, akit tragikus módon emésztett fel a kor rideg valósága.

Amikor pedig a film végén ennek a három karakternek a sorsa összefut, az egy olyan finálét eredményez, melynek láttán sok filmrajongónak fog könnybe lábadni a szeme. Hogy pontosan miért is, azt nem árulhatom el, de annyi biztos, hogy Quentin Tarantino egyik, ha nem a legjobb lezárása ez. Egy igazi érzelmi hullámvasút, ami sokáig velünk marad majd a stáblista lepergése után.

10/10

A film MAFAB adatlapja.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren, valamint iratkozz fel a YouTube-csatornánkra is!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr1115009932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.