Curtiz - A magyar, aki felforgatta Hollywoodot

2019. szeptember 21. - Duba Dániel

Van az a végeláthatatlan hosszúságú, híres magyarokat tartalmazó képzeletbeli lista, amivel szívesen döngetjük a mellünket, mikor elő kell adni, milyen őrült nagy szerepünk volt a történelem, valamint a technológiai és kulturális fejlődés alakításában az elmúlt évszázad során. Ezen a listán, közvetlenül a C vitamin, az atombomba és az illiberális demokrácia után nem sokkal lemaradva, ott csücsül a megkerülhetetlen amerikai filmklasszikus, a Casablanca is, ugyanis az 1942-es forgatás alatt a direktori székben a Budapesten született Michael Curtiz, magyar nevén Kertész Mihály ült. Itthonról némafilmek gyártása után szakadt az újvilágba, hogy sok-sok évvel később, gyümölcsöző karrierje befejeztével, több, mint százhetven rendezést tudhasson a magáénak. Elsősorban róla szól az épp most a mozikban futó Curtiz - A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című dráma. Vajon az elsőfilmes Topolánszky Tamás Yvan filmje egy gyönyörű barátság kezdete, vagy csak egy újabb közepesnél kicsit jobb magyar film a sok közül? Igen, ez pont egy olyan erőltetett kérdés, amilyet a filmkritikák felvezetőjében szokás az olvasóknak szegezni, miközben a válasz a kérdés jellegéből adódóan már sejthető.

curtiz_main.jpg

A maga idejében a Casablanca egy merészebb alkotásnak számított – politikailag mindenképpen –, hiszen nyíltan szembefordult a náci Németországgal, amire a Warner nagyközönséget kiszolgáló filmjei közt addig nem igazán volt egyértelmű példa. Mivel Pearl Harbort követően a háború vérpermetes levegője hirtelen átszökött az óceán felől áramló passzátszéllel, az amerikai kormány propagandagépezete kész volt mind jobban kiterjeszteni a befolyását Hollywoodland kopár lankáira is, hogy hazafias érzelmű üzeneteivel minél szélesebb közönséget lefedjen. Ez a ráerőszakolt háborús narratíva már az elejétől megnehezítette a Casablanca forgatását, melyre még a be nem tartott határidők és költségvetési problémák miatti stúdiónyomás is nehezedett. Ebbe belefűzni a magyar származású rendező meglehetősen ellentmondásos személyiségét, egy remek film alapjául szolgálhat, mely megfelelő látványvilággal akár nemzetközi közönségsikereket is elérhet (és ért is, tavaly elhozta a Montreáli Nemzetközi Filmfesztivál fődíját).

A Curtiz az első képsoraival, valamint az elegánsan prezentált főcímmel azt jelzi, hogy pontosan tudja mit akar, és ezt milyen formában kívánja prezentálni, de tovább haladva a játékidőben ez már nem lesz ennyire egyértelmű. Az történik ugyanis, hogy a Curtiz nem képes maradéktalanul beváltani a törekvéseit, és a kelleténél többször megszédül önmaga vállalásainak forgószelében. De félre a költői képekkel, vizsgáljuk meg három bekezdésben, mik voltak ezek a vállalások, és közülük mit sikerült, és mit nem sikerült életre kelteni a vásznon.

curtiz_2.jpg

A rendezőzseni

A Curtiz nem egy klasszikus értelemben vett életrajzi film, ugyanis Kertész életének csak egy sűrű, ám apró szeletét mutatja be, mégpedig a Casablanca forgatásának legkritikusabb napjait. A filmből megtudhatjuk, hogy: 

  1. Kertész egy velejéig önző, faragatlan tahó, aki gyűlöli az embereket, gyűlöli a munkáját, és azok viszontgyűlölik őt.
  2. Kertész a fontos kérdésekben képtelen döntéseket hozni, vagy egyáltalán megszólalni (a stúdióvezetővel, a producerrel, a kormány emberével való tárgyalás, valamint a lányával, a húgával és a feleségével való kommunikáció), az alatta állókat viszont szereti kíméletlenül kihasználni (női színészek) és a porba taposni (férfi színészek).
  3. Kertész szeretett agyaggalambokra lövöldözni a szabadidejében.

Nem tudhatjuk meg ugyanakkor, hogy:

  1. Kertész mitől tehetséges rendező, és milyen az, amikor ihlettől fűtve rendez.
  2. Ki is az a Kertész Mihály, és mit keres a Casablanca rendezői székében.

A film egyik szignifikánsnak szánt történeti szálának, a régi sérelmekkel terhelt apa-lánya kapcsolatnak a kibontása sem elég hangsúlyos. Az a néhány jelenet, amiben együtt láthatók, nem alkalmasak arra, hogy különösebb érzelmi kötődést vonjanak Kertész és lánya köré, így azok nem képesek áttörni azt az emocionális falat, amire később szükség lenne a film végi katarzishoz. Így mikor aztán eljutunk a minimális jellemformálódással kecsegető végső jelenethez – ahol a Casablanca híres záróképsora reflektálna Kertész belső jellemfejlődésére –, már régen késő volt bármit is tenni, az a repülő már felszállt.

A forgatás

Betekinteni a milliók által szeretett Casablanca forgatási munkálataiba a film egyik legnagyobb ütőkártyája lehetne. Nem hiába, hiszen az a film még ma is működik, a története, a karakterei időtlenek, a két főszereplő közti dzsúz még most is irigylésre méltó fülledtséggel bugyog felfele minden közös jelenetből. Csakhogy Michael Curtiz karakterének nem túl rétegelt bemutatása után magáról a forgatásáról is csak vajmi keveset tudunk meg a filmből.  Az Epstein-fivérek forgatókönyvének állandó újra- és átírása, a háborús hangulat patrióta érzelmekké való konvertálásának a filmre erőszakolt hatása, a határidőkkel, a költségvetéssel, a stúdióval való állandó belharcok, ezek megjelennek ugyan a játékidő alatt, de semmi olyan újdonsággal nem szolgálnak, amit ne lehetne elolvasni az idevágó wikipédia oldalakról. Lehet vitatkozni arról is, hogy mennyire volt jó gondolat Bergman és Bogart karakterét szinte teljesen fókuszon kívülre tenni, mert ők ketten talán adhattak volna a filmnek pár vérbő jelenetet, pláne, hogy azok rendre hiányoznak a filmből.

Hollywodland

A fojtott hangú szaxofon és a sűrű cigarettafüst kettősében andalgó hollywoodlandi filmes élet bemutatása, egy olyan lehetőség, amivel szintén kecsegetett a film, de nem tudott megfelelőképpen élni. Nyilván ennek számon kérése nem túl fair dolog, hiszen az itthon forgatott film szűk költségvetésének korlátai határozták meg elsősorban, mekkora pompában tárul a szemünk elé a tündöklő Warner-birodalom, de tény, hogy a játékidő alatt sokszor hatott kopárnak az a pezsgő '40-es évek. Mindezek ellenére azt mondom, a Curtiz hangulatfestése kiváló, a látványvilága a maga minimalizmusában pazar, zenei fronton pedig kifejezetten erős, muzikális darabról van szó, emiatt a film szinte minden egyes hibája tompább hangon csattan a nézői arcokon. A Curtiz szerencséje az, hogy nem sokan tudják ilyen bájos szimpatikussággal elbukni a saját koncepcióikat, így a végeredmény még ezekkel együtt is élvezhető.

curtiz_1.jpg

Topolánszky Tamás Yvan első nagyjátékfilmje a benne rejlő lehetőségek ellenére az ambíciók nélküli forgatókönyvében botlott meg. Bágyadt dialógusaival, hangsúlytalan dramaturgiájával óriási luftot suhint a levegőbe, hogy csak egy újabb közepesnél kicsit jobb magyar film legyen a végeredmény, amit ennek ellenére mégis ajánlok mindenkinek, mert a Curtiznak kétségtelenül megvan a magához való sármja. Ezzel együtt pedig még valamit el kell ismerni: amellett, hogy még egyszer akkor se nézném meg a filmet, ha maga Sam játszaná le nekem újra, fekete-fehér noirt nézni jazz aláfestéssel, opálos cigarettafüstön keresztül egy nagy mozivásznon, valószínűleg még mindig ugyan olyan különleges érzés, mint amilyen közel nyolcvan éve lehetett. Ezt az élményt pedig még akkor sem érdemes kihagyni, ha a Michael Curtizt játszó Lengyel Ferenc több jelenetben egyszerre beszél angolul, botrányos akcentussal, és káromkodik magyarul, hihetetlen cifrasággal, és ha ezt hallgatni több, mint pokoli kín. 5,5/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr1715135090

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gabardin 2019.09.23. 08:38:43

Hát, ezért kár volt tollat ragadni.
Vagy előbb pár dolognak utána kellett volna olvasni.
Pl. pont az angol kiejtés, nem volt véletlen

Duba Dániel · http://supernaturalmovies.blog.hu/ 2019.09.23. 09:12:00

@gabardin: Olyannyira nem, hogy egy jelenetben a film is viccel vele. Ettől függetlenül még nem volt kevésbé rossz hallgatni.