I waited for you
Leigh Whannel neve nagy valószínűséggel sokaknak semmit nem mond, pedig elég fontos dolgokban volt benne a keze az elmúlt 20 évben. Egyfelől ő a Fűrész széria egyik megalkotója (az első és a harmadik részben még szerepelt is), de az Insidious filmek is az ő fantáziájának szüleményei. Az írói feladatok mellett még a produceri tevékenykedéseket is nagyon sok film esetében magára vállalta, ám aztán 2015-ben, az Insidious harmadik részével (mely kis hazánkban „A gonosz lélek” alcímet kapta) a rendezéssel is megpróbálkozott. Viszont az igazi áttörést nem ez a film hozta meg számára, hanem a 2018-as Upgrade, amit sajnálatos módon nem mutattak be nálunk. Egy remekül megírt és megalkotott cyperbunk sci-fi lett, mely mind kritikailag, mind a nézők oldaláról pozitív fogadtatásban részesült, ráadásul mindössze öt millió dollárból készült, viszont az összképen ez egyátalán nem volt észrevehető. Nem is kellet sokat várni a következő projectjére, ugyan is a Dark Univerzum csúfos buktája után, magához édesgette, a korábban még Johnny Depp főszereplésével tervezett láthatatlan embert, majd újraértelmezte ezt a jól ismert, ősrégi receptet. És milyen jól is tette.
Cecillia Klass nem él boldog párkapcsolatban. Hiába van egy sármos, jótestű, gazdag pasija, aki mindent megad neki, amire csak szüksége van, ha a megadás mellett el is dönt mindent helyette. Megszabja, hogyan öltözködjön, hogyan sminkelje magát, mikor hová menjen és kivel, ha pedig ellenáll, akkor a pofon, és az ezzel járó lelki terror a jutalma. Cecillia rettegésben éli a mindennapjait, de még mielőtt teljesen beleőrülne ebbe a kiszolgáltatottságba úgy dönt, az éjszaka leple alatt, elhagyja párját, az optikus Adrian Griffint (Oliver Jackson-Cohen). Adrian természetesen ennek nem örül, és miután Cecillia sikeresen megszökik tőle, pár hétre rá öngyilkos lesz. Legalább is a bizonyítékok, és a rendőrségi jelentések ezt mutatják, Cecillia azonban nem hiszi el mindezt. Szerinte Adrian egója és az irányítási hatalomvágya nem fér össze az öngyilkossággal, de hiába próbálja meggyőzni a családját és a barátait, azok nem hisznek neki. Már-már ő maga is kezdi elhinni, hogy annyira paranoiássá vált a férfi mellett, hogy mindezt beképzeli, de aztán az egyik napon, elkezdenek váratlan dolgok történni vele, amik újra felélesztik a gyanakvását. A kérdés számára csupán az, ezúttal hisznek-e neki, és mi fog történni akkor, ha nem.
Whannel tehát fogta a láthatatlan ember sztoriját, és megcsavarta a korábban ismerteket. A tudóst felcserélte egy „szimpla” optikusra, a központba pedig nem magát a láthatatlan embert, hanem a szenvedő félt, az áldozatot, a nőt tette meg, ezáltal pszicho-thrillerré változtatva a horrort. Ez a döntés pedig telitalálatnak bizonyult. Elisabeth Moss zseniálisan hozza a lelki terrorban szenvedő, majd utána paranoiássá váló, végül pedig teljesen az őrület határára sodródó áldozat szerepét, akinek minden egyes rezdülése, pillantása és cselekedete hiteles és egyben félelmetes. Whannel nagy Hollywoodi rendezőket megszégyenítő rutinnal és profizmussal vezette színésznőjét, aminek köszönhetően nem sok nyugta lesz a nézőnek. A film igazi erejét és erényét pedig pont Whannel precizitása, és eme műfaj iránti szerelme adja. A film alatt szinte végig minimális eszközökkel operál, de teszi mindezt olyan hatásosan, hogy nem egyszer a szánkat fogjuk tátani miatta. Nem is tudom mikor fordult elő velem utoljára, hogy egy szimpla, egyszerű kameramozgástól, vagy egy ház bizonyos pontjának a hosszú másodpercekig tartó bambulásától kirázott volna a hideg, és feljött volna a szívem a torkomig, de Whannel most elérte, hogy mindezt átéljem. A lassabb tempójának köszönhetően elképesztően jól van adagolva és felépítve a feszültség, ami minden egyes alkalommal rátesz egy lapáttal a korábban látottakra, emiatt pedig egy másodpercig se lesz unalmas vagy vontatott. Az embernek egyszerűen nincs ideje unatkozni, mert szinte minden jelenetben történik valami, ami odaszegezi a tekintetünket a vászonra. Néha még humorizálnak is a karakterek, és azok is mindig jókor, jó helyen jönnek elő, nem esnek túlzásokba, és emiatt illeszkednek a film stílusába.
Az állandóan jelen lévő feszültség megteremtéséhez nagyban hozzájárulnak Benjamin Wallfisch hol hátborzongató, hol melankolikusan lágy dallamai is, akit a legtöbben az új AZ filmek kapcsán ismerhetnek. Már ott is bizonyította, hogyha a rettegés a cél, akkor nem igazén tud mellélőni, és bizony ez most is igaz. A legegyszerűbb, leghétköznapibb jeleneteket is képes olyan erővel felruházni, aminek köszönhetően a korábban említett egyszerű, szimpla kameramozgás is felhozza a szívüket a torkunkig. Sajnálatos módon azonban a film nem sikerült tökéletesre, ugyan is Whannel pöppet túlírta a sztorit, emiatt a kevesebb, néha több csapdájába taszítva a végeredményt. Magával a tényleges lezárással nekem nem volt különösebb bajom, viszont nagyjából az utolsó fél órára, nagyon sokszor szembemegy a saját szabályrendszerével, majdhogynem szembeköpvén azokat, ezzel logikátlanságokat szülve, amik elérik a nézőnél, hogy egyre sűrűbben grimaszoljon elégedettségében. Engem személy szerint nem szokott zavarni, ha egy film egy-két alkalommal felrúgja a saját szabályait, de amikor kb. 5 percenként megteszi, ráadásul pofátlan, majdhogynem öncélú módon, azon már én se tudok túllendülni. Itt pedig ennek lehetünk szemtanúi. Azt is mondhatnám, hogy a végére picit kifulladt a film, de ezt nem tudnám lelkiismeretfurdalás nélkül kijelenteni, ugyan is a végén is történtek nagyon jó és erős dolgok. Csak éppenséggel ezúttal nem volt a legjobb döntés ennyire megcsavarni a cselekményt.
I love you
Viszont minden hibája ellenére, a Láthatatlan ember egy nagyon erős, nagyon hatásos és nagyon profin kivitelezett pszicho-thriller lett, melynek jó pár jelenete a székhez ragaszt, és bizony napokig velünk lesz a stáblista után is. Mondanom se kell, hogy mindezt ezúttal is potom összegből, potom hét millió dollárból hozta össze Whannel, de ahogy az Upgrade esetében, úgy most se látni mindezt a végeredményen. Nem tudom hogyan és miként vitte ezt véghez, de sikerült neki, és a mostani, végére picit meg-meg bicsaklása ellenére is garancia lesz a neve a jövőben, rendezzen bármit. Ez a bármi pedig a Menekülés New Yorkból remake lesz, amiket én általában nem szeretek, de Whannel miatt mindenképpen kap egy esélyt tőlem. Szóval irány a mozi, mert bizony ez a film sokkal több annál, minthogy legyintve elintézzük és kivárjuk a TV premiert vagy a korongos megjelenést. 8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
