Három évvel ezelőtt a Venom a képregényfilmes bumm ellenére is váratlanul nagy kasszasiker lett, világszinten még az egy évvel korábbi Pókember: Hazatérést is majdnem beérte. Mindez azért is tekinthető komoly teljesítménynek, mert a két karakter szinte elkülöníthetetlen egymástól, de a szimbióta történetét mindenféle jogi viták következményeként végül mindenki kedvenc hálószövője nélkül kellett elmesélnie a Sony-nak. Peter Parker sajnos ezúttal sem lett részese a pusztításnak, de talán jobb is volt így, hiszen Venomnak ezúttal a másik legfőbb ellenségével kellett szembe szállnia, Vérontóval. 

A név beszédes, Cletus Kasady (Woody Harrelson) szociopata szimbiótája kapta ezt a hízelgő nevet, részint a gazdatest múltja, részint pedig saját vérmérséklete okán. És a film első, talán legnagyobb hibája itt rögtön fel is üti a fejét. Ilyen karakter hallatán ugyanis vérgőzös, horrorisztikus jelenetsorok ugorhatnak az ember eszébe, viszont a hazai besorolás ellenére a film közel sem teljesíti ezen elvárásokat, nemhogy patakokban, cseppekben is csak alig folyt a vér. A készítők az első résznél ugyan kétségkívül jobban ráálltak a címszereplő és riválisainak horror-aspektusára, így gyerekeket nem vinnék el rá, azonban durvaság tekintetében azért jócskán távolmaradtak a klasszikus testhorror műfaji eszköztárától.

A stílusváltásban minden bizonnyal a rendezőcsere is szerepet játszhatott, hiszen Ruben Fleischert az az Andy Serkis váltotta, akit legtöbben a motion capture színészek legnagyobbikaként ismerhetnek, noha már évek óta igyekszik direktori címeit is gyarapítani. Serkis ráadásul már A hobbit-filmek forgatásán első kézből tapasztalhatta meg, milyen az, amikor hatalmas költségvetéssel és legalább ekkora produceri nyomás közepette kell dolgozni. Kívülről nehéz lenne megállapítani, mennyire kaphatott szabadabb kezet, mert a Venom folytatása sallangmentes, tipikus franchise-film lett, annak valamennyi erényével és hátrányával, mindössze néhány megoldásánál lehet érzékelni némi kreativitást.

Persze ebben komoly szerepe volt annak is, hogy a címszereplőt újfent alakító Tom Hardy sztori-ötletéből készült forgatókönyv a lehető legtöbb képregényes klisét igyekezett közel 100 percbe tömöríteni, ami aligha segíthetett abban, hogy Serkis valami igazán újjal rukkoljon elő. A történet számos ponton nagyon izzadtságszagú, példának okáért ide sorolandó maga a fő konfliktus is, ugyanis Venom és Vérontó összefutása egy erőltetett, semmilyen érvnek köszönhető, amit aztán az írók meg sem próbáltak jobban elmélyíteni. Ugyanakkor badarság lenne ezen akadékoskodnom, ha egyszer a film leginkább a látványos összecsapásokra akart támaszkodni.

A Venom akciójeleneteinek száma, teljes játékidőhöz viszonyított aránya teljesen jó lett, a film végig magas fordulatszámon pörög, e tekintetben nem lehet rá panasza a nézőnek. Arra már annál inkább, hogy aki látta az első részt, az voltaképpen a szereplők és helyszínek kivételével ugyanazokkal a jelenetsorokkal fog találkozni. Venom és Vérontó küzdelmei semmilyen újdonsággal nem kecsegtettek, kiszámíthatók és bizonyos aspektusaiban még a filmen belül is önismétlők lettek. Egy hosszú nap utáni könnyed kikapcsolódáshoz jók lehetnek, többet viszont ne várjon senki.

Az előbbi mondatot voltaképpen a film egészére is elsüthetném, mert Hardy poénkodásai és az akciók egyszer időtöltésnek jók lehetnek, meg összességében a Venom tényleg nem lett annyira rossz, hogy minden egyes percét visszasírja nézője. Más részről a főbb karakterek rajongóin kívül aligha lesznek sokan, akik újra és újra leülnek majd a film elé. Könnyebb és jobb is, ha inkább a színészek további munkái közül választanak majd valamit. 5/10

ui.: egy stáblistás jelenet van, amit érdemes is kivárni.