Száguldás, motoros szerelem

Jeff Nichols olyan egyedi hangulattal rendelkező alkotásokkal tette le a névjegyét, mint a Take Shelter, a Mud vagy az Éjféli látomás. Ám 2016-óta nem igazán hallatott magáról, 2023-ban viszont úgy döntött, megtöri a csendet, és egy impozáns színészgárda társaságában elmesél nekünk egy igaz történeten alapuló életérzést. A történet a 60-as években játszódik, amikor is egyszerű, hétköznapi, családos ember Johnny (Tom Hardy), aki imádja a motorokat és a haverjaival rendszeresen megtartott motoros versenyeket, kicsit többre vágyik. Marlon Brando 1953-as A vad című filmjének hatására, megalapítja a „Vandálok” névre keresztelt motoros bandáját, ami rövid időn belül akkorára nő, hogy felmerül a kérdés, meddig lehet ésszerű keretek között egyben tartani, a Johnnyhoz hasonló felfogást valló, kívülállók tömkelegéből álló bandát.

Kívülállónak születni kell

A film alapjául Danny Lyon 1967-es „The Bikeriders” című fotókönyve szolgál. Danny (Mike Faist) sok időt töltött együtt a motoros bandával, a fotók mellett pedig jó pár interjút is készített. Többek közt a sztori egyik fő karakterének, Benny (Austin Butler) feleségével, Kathyvel (Jodie Comer), aki elmeséli, hogyan ismerkedett meg Bennyvel, hogyan szeretett bele első látásra, ment hozzá mindössze öt hét elteltével és, hogy a banda milyen is volt fénykorában és milyen akkor, amikor már nem lehetett ésszerű keretek közt tartani azt, amivé a Vandálok váltak.

A banda minden egyes tagja full átlagos, hétköznapi fickó, akik csak szeretnének elszakadni a szürke hétköznapoktól, ki akarják élni a szabadságukat, fittyet hányva a rendszer és a társadalmi normákra. Nichols nagyon jól ráérzett arra, hogyan is kell bemutatnia az ezzel kapcsolatos tevékenységeket. A banda járja az országot, néha megállnak piknikezni, ahol a saját, személyes motivációjuk, álmaik és történeteik mellett néha természetesen az öklükkel is mesélnek. Mindezt csak azért, hogy pár jobbegyenes után egymás vállára borulva röhögjenek egy jót, és az újonnan megismert emberek, akiknek nagy része a banda tagjává válik, szintén elmeséljék a saját történeteiket, amit újabb adag sör és böfögés társaságában hallgassanak végig, és bólogassanak együtt érzően és elismerően.  A rendezés mellett a színészgárdát is dicséret illeti, ugyan is remekül illeszkednek ebbe a közegbe, még a mindössze pár mondatot kapó, az esetek nagy részében csak a háttérben lézengő színészekről is elhiszi az ember, hogy egy nagy család része, nem pedig csak egy díszlet, aki azért van ott, hogy ki legyen töltve az adott jelenetben a kép.  Tom Hardy a maga szokásos, mormogós módján adja elő Johnny szerepét, amit ugyan láthattunk pár tőle párszor, de annyira jól áll neki, mint senki másnak Hollywoodban, szóval csak imádni lehet miatta. Az egyre többet foglalkoztatott Austin Butler szintén remekül bele illik az összképbe, jól áll neki ez a lázadó, én csak motorozni akarok, semmi mást „rosszfiú”, aki a puszta jelenlétével is képes tekintélyt parancsolni, viszont mindemellett a szerethetőség se hiányzik a karakteréből. Ám a film abszolúte csúcspontja Jodie Comer, aki fantasztikusan hozza az aggódó, ám még is tökös, vagány, bevállalós és kicsit sem szívbajos feleség szerepét. A néző azonnal bele szeret első látásra, és ez a film végéig nem is múlik el.

Hangulat, atmoszféra és színészek terén jelesre vizsgázik a Motorosok, mint film viszont…nos…már vannak vele bajok. A filmnek ugyan is gyakorlatilag nincs egy felépített és végig vitt története, dramaturgiája és karakter fejlődése. Az események nagyrészt úgy vannak bemutatva, hogy a Benny feleségével készült interjú során kapunk amolyan visszaemlékezéseket, elmeséléseket, pillanatképeket a banda hétköznapjaiból és állapotából. Az elején minden új, picit ijesztő, de még is happy…jön erről az életérzésről egy szakasz. Aztán jön egy pici bizonytalanság, nem várt tragédiák, nem minden happy…ezzel kapcsolatban is lemegy egy szakasz. Aztán, ahogy közeledünk a film végéhez, előjönnek a fentebb is említett gondok, azaz, hogy mennyi ideig lehet egyben tartani a Vandálokat, ami idővel túlnőtte magát, és már nem csak a Johnny haverjaival elkezdett szinten mozog, hanem bizony sokkal több helyen és sokkal több területen történik meg a banda tagok felvétele, ami miatt a kezdeti, baráti hangulat már nem igazán tartható egybe. A probléma az, hogy ebből mi nem igazán látunk semmit. Nincs jól érzékeltetve és bemutatva az, hogy a banda túlnőtte magát, hogy az ezzel járó veszélyek és kockázatok kezdik kikezdeni a bandát, ami odáig vezet, hogy Johnny, aki egy megingathatatlan, önbizalomtól duzzadó szikla volt, kezd kicsit elfáradni, és nem igazán van ötlete arra, hogyan lehetne minden úgy, mind a kezdeteknél. A banda életútjának minden egyes szakasza után váltunk Kathyre, aki elmondja Dannynek, hogy „hát, most ez a helyzet a bandával”, ezután pedig ugrunk vissza a bandához, és…higgyük el, hogy tényleg az van, amit Kathy mondott. Viszont nem igazán látni vagy érezni ezt a változást, a belső feszültséget vagy azt, hogy a banda kezdi elveszíteni a szilárdságát. Van pár apró jelenet, amivel meg akarják ezeket mutatni nekünk, de azokból hiányzik a feszültség, és emiatt nem igazán tudunk úgy Isten igazából izgulni a bandáért. Egyedül a legvégén, amikor Johnny már szinte minden reményét elvesztette van remekül érzékeltetve, hogy közeledik a vég, és ezt nem csak mi nézők, hanem Johnny is pontosan tudja. Az utolsó 15-20 percnél érkezett meg a feszültség, a dramaturgia azon része, amit már nem csak nézek, mondván, hogy hát Benny felesége ezt mondta, akkor biztos úgy van, hanem végre látom és el is hiszem.

Nem a harag útja

A kérdés tehát az, hogy vajon hány embert fog zavarni az, hogy a Motorosok inkább életérzésként vizsgázik jelesre, nem pedig filmként. Simán benne van a pakliban, hogy a többséget elviszi majd a hangulat, és emiatt nem zavarják majd azok a dolgok, amiket leírtam. Én is úgy vagyok vele, hogy egyszerűen nem tudok rá haragudni, mivel az volt az első gondolatom, miután elhagytam a mozi termet, hogy most azonnal felkapom a nem létező motoros dzsekimet, felpattanok a nem létező motoromra, és addig megyek, amíg száraz nem lesz a tank.  Ha pedig ezt képes kiváltani annak ellenére, hogy vannak benne számomra nem tetsző dolgok, akkor szerintem nincs értelme arról beszélni, hogy érdemes-e megnézni, vagy sem. Na ná, hogy érdemes.