A közeljövő mocskos és rideg, a népesség nagy része nyomorban tengődik. Míg az alacsonyrendű melók fizikailag erodálják az embereket, addig a televíziós csatornák által sugárzott valóságshow-k a társadalom erkölcsét és szellemét mételyezik nagy erőkkel. A film központi figurája széthulló családját próbálja egyben tartani, mikor végső elkeseredésében jelentkezik egy játékba. A szabályok egyszerűek: harminc napot kell túlélnie a világban, miközben profi gyilkosok vadásznak rá. Pénzdíjat adnak bárkinek, aki jelenti a tartózkodási helyét, vagy segíti a gyilkosok munkáját, vagyis emberünk nem bízhat senkiben. Közben az egészet élőben közvetítik egy műsorban, aminek címe: A menekülő ember.
A film Stephen King A menekülő ember című Richard Bachman álnéven írt regényén alapszik. A könyvből az 1982-es megjelenése után öt évvel már készült egy filmadaptáció, amit az a Paul Michael Glaser rendezett, aki Starsky-t alakította a Starsky és Hutch cimű sorozatban, de bátran állíthatom, hogy a mostani feldolgozást sem valami kispályás senkiházi hozta össze. A rendezői székben ugyanis az az Edgar Wright ült, aki 2004-ben a Haláli hullák hajnalával futott be úgy igazán, majd a Vaskabátok, a Scott Pilgrim a világ ellen és a Világvége megrendezése után egy kisebbfajta lejtmenetbe kezdett a rendezéseit illetően. A Nyomd, Bébi, nyomd! még ugyan egy stílusos kis karambol volt (nekem már az sem tetszett), de az Utolsó éjszaka a Sohóban már csak egy bazi nagy marhaság volt túl szépen fényképezve, és ezzel meg is érkeztünk A menekülő emberhez, ami semmilyen szinten nem szakít az egykori brit fenegyerek egyre kommercializálódó, a hollywoodi sztenderdek felé sorjázó rendezéseinek sorával.
A forgatókönyvírói székben Wright alkotótársa ismét az a Michael Bacall volt, akivel a Scott Pilgrimben már dolgoztak együtt – és akinek a humora már akkor is csak úgy mérsékelten tudott szórakoztatni. Bár abban a filmben még volt egyfajta zsigeri sárm, A menekülő embernek ebből már csak kevéske jutott, hogy aztán a jeleneteinek végét sorra a korai Guy Ritchie-t is megszégyenítő, hirtelen jött, frappáns vágással fojtsa le, amivel Wright még mindig azt próbálja bizonygatni, hogy nem csak a humora zseniális, de a stílusa is baromi menő. Nos, a kétezres évek elején még kétségtelenül az volt. Ha ez nem lenne elég, a fényképezést az a Chung-hoon Chung végezte, aki a Park Chan-wook-féle Oldboy és egyéb nyalánkságos koreai filmek után olyan munkákra kanyarodott rá a 2020-as éveket követően, mint a "viccnek is rossz"-kategóriás Uncharted, a katasztrofális Obi-Wan sorozat, na meg jelen cikkünk trágya tárgya A menekülő ember. Sürgősen kéne a fazonnak egy jobb menedzser. Ezt a filmet viszont pont az mentheti meg (valamelyest), hogy bármiféle szégyenérzet nélkül képes a Schwarzenegger-Stallone tengely filmjeiből nyúlni. De Wright tovább ment, mert ezzel a bűnös zsákmánnyal nem átallott nyakig merítkezni a fekáliával vastagon borított csatornarendszerben, ami a filmet forgalmazó Paramount Pictures stúdiói alatt húzódik, hogy miután kijött, az ott felszedett nyálkás darabkákat a világ hófehér gyöngyvásznaira fröcskölje, mint a néhai Jackson Pollock kedvenc new york-i studójában egy nyüzsgő péntek délután.
A film főszerepét játszó Glen Powell – akinek ha még ennél is közelebb ülnének a szemei, akkor a pupillái kénytelenek lennének összeverekedni a helyért – 2024-ben büszkén ejtette el a sajtónak, hogy az 1987-es első filmfeldolgozás főhősét alakító Arnold Schwarzenegger személyesen neki adta áldását a projektre. Na de mégis mi a tökömet mondhatott volna? “Felejtsétek el, de kurva gyorsan! Senki nem nyúl ahhoz a felejthetetlen klasszikushoz!” Egy fenét, már a '87-es film is csak egy gyenge közepes volt. Szórakoztató gyenge közepes, de csak egy hármas alá, amit Schwarzenegger karizmája miatt érdemes csak ledarálni. Áldását adta, pff. “Hogyne, Glen, mehet a film, csak ügyesen!”
Az alkotói szándék, hogy hangulatban, látványban és történetmesélésben felelevenítsék a '80-as évek akciófilmjeinek féktelen, iszamós tesztoszteronfröccsét, alapvetően tiszteletre méltó vállalás. A filmben felvonulnak a korszak bumfordi, szögletes kütyüi, idétlen divatirányzatai, sőt még a Reagan-korszak szociális árnyai is. Csakhogy közben felmerül a kérdés: tényleg egy nézettséget hajszoló TV-műsor narratívájára kellett felhúzni az egész koncepciót, mint a '82-es regényben? Ki néz manapság este 8-kor kezdődő TV műsort a nagymamákon kívül? A filmben többször elsütik a poént, mikor a vadászok Powell karakterét látva visszafogják magukat azzal, hogy „még ne lőjünk emberek, még nem kezdődött el az esti adás”. De mikor nézett utoljára bárki bármilyen esti műsort? Ma már minden egy kattintás, és ez a jövőben sem lesz másként, vagyis a mozi célközönségét adó fiatalok már egy egészen más világban élnek. Erről Edgar Wright úgy fogalmazott, hogy ők nem a '87-es film remake-jét szerették volna megcsinálni, hanem egy regényhűbb adaptációt akartak Stephen King eredeti műve alapján. És ez így tényleg egy érdekes, sőt bátor kísérlet, ami miatt az ember egy pillanatra fel is pattanna a székéből, hogy elismerően tapsoljon. Aztán rájön, hogy senki más nem tapsol. Mert lesznek fiatal nézők, akiknek „a műsor 20:00-kor kezdődik” ma már maximum egy focimeccs esetén mond valamit.
Na de hiába ócsárlom a rendezőt, azért azt el kell ismerni, hogy a filmen tehetséges emberek dolgoztak. Ez itt-ott meg is látszik, amikor a humor és a kreativitás egyfajta huncut elegye olykor észrevehetően tiszteletét teszi a képkockákon – azért Wright nem felejtett el mindent az elmúlt években –, de az összkép még egy teljesen átlagos akciófilm-fogyasztónak is épphogy csak kielégítő. A film egyik pillanatban még rajzfilmszerű, vidám lövölde akar lenni, a másikban egy Verhoeven-szerű társadalmi szatíra, a következőben meg már egy drámai erőszakfilm. Ezek az árnyalatok ugyan nem teljesen ellentettjei egymásnak, de a film meglehetősen inkonzisztens a hangvételét és a forgatókönyvét illetően, és ez így kevés ahhoz, hogy például a '87-es filmnél kicsivel is jobb legyen, vagy egyáltalán el tudjuk hinni, hogy a készítők tudták, mit akarnak kihozni a saját víziójukból.
Van az az ősi forgatókönyvírói fogás, miszerint minden jelenet megírása előtt tedd fel magadnak a kérdést, mi a legrosszabb dolog, ami történhet a karaktereddel, és mindig azt az opciót válaszd. Aztán a következő jelenetnél ugyanígy. Na most a Menekülő embernél azt a kérdést tették fel, mi a legostobább dolog, ami történhet, és aszerint jártak el. Nem tagadom, ez beborítja az egész filmet egyfajta retardált bájjal, amit csak nagyon nehezen lehet nem szeretni – kivéve, ha elveszi minden jelenet élét.
Teljesen nevetséges pontjai a filmnek a nem túl elegánsan tálalt termékelhelyezések a Puma csukáktól a Johnny Walker Black-ig. Mind több másodperces snittet kaptak, sőt az egyik jelenetben Michael Cera – miután közeli plánban belekortyolt egy doboz Monster Classic energiaitalba – hangosan megkérdi a főszereplőtől, hogy: Kérsz Monstert? Képzeljük el, hogy kocsival útban vagyok a moziba, kikapcsolom a rádiót, mert épp valami fájdalomcsillapítót akar rámtukmálni egy ismert szinkronszínész két szám között. Megállok a pirosnál, és próbálok nem a gigantikus hirdetőtáblákra nézni, ami kedvező hitelkonstrukciókat ajánlgat, miközben eltakarja a városképet. Beérek a plázába, mozijegy 3000 Ft, közepes popcorn 1450 Ft, közepes kóla 1050 Ft. Megkeresem a helyem, leülök, elszenvedek egy 20 perces reklámblokkot a vetítés előtt, és aztán premier kibaszott plánban nézem végig, ahogy a film kellős közepén Michael Cera jól artikulálva megkérdi Glen Powelltől, hogy kér-e egy Monstert? Fuck off, people!
De a fináléban érünk igazán a mélypontra, ami egy olyan döbbenetes katyvasz, hogy ordít róla, hogy pánikszerűen kielemzett tesztvetítési visszajelzések és az azt követő újraforgatások szülötte. Olyan művi és hamis, mint azok a PR hazugságok, amelyekkel a filmben a nagyvállalatok próbálják megetetni a népet. És hogy Edgar Wright korábbi munkáiból ne szivárogjon át semmi a rá jellemző nyelvi és vizuális humorból, azon komolyan dolgozni kellett – mindezt majdnem két és fél órában. Na jó, lezárom ezt a kritikát, mielőtt még úgy tűnne, hogy ezért valaki fizet. Mindenki nézze meg A menekülő embert. Vagy ne. Vagy nézzen valami mást, most megy a mozikban a Dalai Láma tanításairól szóló dokumentumfilm, totális detox. Fogadjunk, hogy az is megérne egy mozijegyet. Sőt, vegyél egyet anyádnak is!
Ha tetszett, amit olvastál, kövess Blusky-on és Faceb... ááh, faszom az egészbe.
