Március 22. délután / második nap: A VIP lounge tágas, emeleti üvegablaka mögül tekintek le a Comic Con nyüzsgő tömegére. Kezemben egy pohár Bumbu XO – már ami maradt belőle. Olyan gyorsan végeztem az itallal, hogy a benne csilingelő tíz oldalú dobókockára faragott jégdarabnak még csak esélye sem volt megolvadnia. Szükségem is volt rá, mert így a második napra már kezdett sok lenni ez az egész istenverte kavalkád. A kezem finom mozdulatát a terem másik végéből is precízen dekódoló vöröshajú hostess lány már indul is felém egy harmadik pohárral. Lent, a Hungexpo G csarnokának elefántcsontszín térelválasztói között birodalmi rohamosztagosok fegyelmezett sora masírozik át, mintha egy másik valóság szivárgott volna be a tömeggel.
– Hogy a fészkes faszba találta ki a főszerkesztő, hogy pont engem küldjön ide? Pont engem, bazdmeg! Mind a két napra. – Ekkor egy határozott érintést érzek vállamon. A könnyed mozdulat, amivel rutinosan megpördülök, hogy lazaságommal pillanatnyi ámulatot keltsek a pincérnőben, még engem is meglep. Akkor látom csak, hogy egy férfi az. – Ellenőriztük az ön által megadott adatokat, és Dzsoni Vihar név alatt nem létezik foglalás a rendszerünkben. Nyomatékosan megkérem, hogy adja meg, melyik sajtóorgánum képviseletében tartózkodik a rendezvényen, majd hagyja el a VIP lounge területét. – A másodperc tört része alatt menekülési stratégiák egész sora cikázik át az agyamon. Elemzés, kiértékelés, végrehajtás. Elsőként csuklóig merítem a bal kezem a szomszéd asztal sósmogyorós tálkájában, aztán a történések szerencsétlen összjátéka egy olyan lépésre kényszerít, amire a 2026-os Budapest Comic Con emeleti VIP részlegének pihenni vágyó közönsége a legkevésbé sem volt felkészülve.
Első nap:
Nem sorolnám magam azok közé, akik előretolakodnak, ha egy hosszabb sorral találják szemben magukat, de most a sajtójegyem egyfajta váratlan magabiztossággal ruházott fel, így határozott léptekkel a főbejárathoz sétáltam, és elhadartam, hogy ki vagyok és miért jöttem. Máris egy kordonokkal elzárt sajtóbejárathoz irányítottak, ahol a bejutási procedúra mindössze pár másodpercet vett igénybe. Bármiféle előkészület híján ráböktem egy szimpatikusnak tűnő épületre a kóceráj közepén, és megindultam abba az irányba.
A pultnál magamhoz vett röpianyagot átlapozva el kellett ismernem, a szervezők remek érzékkel válogatták össze az idei celebfelhozatalt, ez a külföldről meghívott képregényalkotókra hatványozottan igaz. Garth Ennis, John McCrea, Dean Ormston, mind olyan figurák, akik az elmúlt évtizedekben valamilyen szinten az ipar meghatározói voltak, és nehéz lenne ma olyan képregényrajongót találni, akinél ne lenne otthon legalább egy olyan kiadvány, amelyiknek borítóján ne szerepelne valamelyikük neve.
Ha valaha egy mexikói börtönben találnád magad, érdemes gyorsan lerakni a névjegyed: kiszúrod a legvadabb tekintetű fickót, és ott helyben letolsz a torkán egy precízen élezett bozótvágó kést, hogy lássák: nem remeg a kezed, nem hunyod le a szemed, és nem leszel senki játékszere. Valami ilyesmi járhatott a fejemben, mert alighogy átléptem a Hungexpo G csarnokának küszöbét, kis híján keresztülestem egy Predatornak öltözött fickón. Attól nyilván nem tartottam, hogy búcsút kell intsek a gerincoszlopomnak, de azért egy 2 méter magas, Predator-hacukás fazon, akinek fél méteres pengék állnak ki a karjából, épp nem az a valaki, akinek az ember önszántából belefejelne a mellkasába. Ha belegondolok, hogy most akár az erkélyemen heverészve pörgethetném a Steam Decket ahelyett, hogy rögtön a bejáratnál hülyét csinálok magamból... Még szerencse, hogy épp arra járt Thor, hogy csitítson a kedélyeken. Akkor és ott még nem esett le, de később bevillant, hogy az előbbi kis közjátékunk a két jelmezessel sikeresen megidézte a Donny Cates-féle Thor sorozat 27-es számának borítóját.
Tovább haladva az HBO hatalmas standja fogadott, ahol a Trónok harcához köthető spin-off sorozataikat promózták egy egyébként marhára profin összerakott szettinggel. Alig fordultam arrébb, máris egy még ennél is jóval impozánsabb látvány ragadta el a figyelmem. Kézzel festett szobrok, aprólékosan megépített diorámák és makettek tucatjai sorakoztak előttem. Alien, Predator, Marvel és DC karakterek töltötték meg az asztalokat, amíg a szem ellát. Hátul a sorok között még azt az aranybálványt is kiszúrtam, aminek megszerzése Az elveszett frigyláda fosztogatói legendás nyitójelenetében minden mozinézővel megismertette a spielbergi adrenalinfröccs fogalmát 1981 nyarán. Akartam azt a bálványt. Csak képzeljük el: ez a felbecsülhetetlen értékű ereklye hosszú évszázadokon át pihent a dél-amerikai dzsungel mélyén, mígnem 1936-ban egy veszélyes expedíció során megszerezte azt egy amerikai régészprofesszor. Onnan szinte azonnal egy francia származású archeológus kezébe került, hogy azt követően hosszú évtizedekre eltűnjön a történelem lapjairól. És most itt áll előttem. Közelebb hajolok, mérlegelem a súlyát, megforgatom a kezeim között, de azonnam visszateszem. Ez csak egy olcsó hamisítvány, ennek megállapításához még csak doktori fokozat sem szükséges. Résen kell lenni, mert ez a hely rosszabb, mint egy mos eisley-i feketepiac. Akaratlanul is összébb húzom magamon a dzsekit és szapora léptekkel távozom.
Ekkor eszembe jutott, hogy Garth Ennis és John McCrea beszélgetése épp most kezd a Hungexpo Kongresszusi Központ második emeletének Plenáris teremében – ami a Con ideje alatt a fesztiválszezont idéző “nagyszínpad” néven futott. Már folyt az esemény, amikor odaértem. Az alkotópáros nosztalgiától mentes hangulatban mesélt karrierjük kezdetéről, az első közös munkáról, és persze a témák között kiemelt figyelmet kapott a hazánkban is hatalmas népszerűségnek örvendő The Boys képregényük, valamint annak filmsorozatos adaptációja. McCrea talán egy kicsit a háttérbe szorult a beszélgetés alatt, de mindketten igazán remek, közvetlen fickóknak tűntek. Sajnálatomra nagy egyetértésben osztották meg a közönséggel, hogy hosszabb terjedelmű (50-60 füzeten átívelő) képregények írása már nem szerepel a terveik között, inkább a rövidebb, one-shotokra és a pár részes limitált sorozatokra koncentrálnak a jövőben. Az egész beszélgetés egyébként a többi előadással együtt megtalálható a YouTube-on, vagy az IGN-en, vagy tudom is én, olyan egyéb kulturális portálon, ahol elvileg normális újságírói munka folyik. Szóval nem itt.
Ennis és McCrea egysorosokkal a fejemben tértem vissza a G csarnokba, pár percet bolyongtam a Star Wars szekcióban, közben végigsuhogtattam a legdrágábbnak tűnő fénykard replikával a különböző birodalmi lőfegyverek és protokoll droidok sorai között, hogy aztán rácsodálkozhassak a következő asztaloknál kiállított hadihajó makettekre. Ha mindig is vágytál egy birodalmi kutász droidos kispárnára, az idei Comic Con ezt az álmot most elérhető közelségbe hozta. A következő pillanatban azonban megláttam a mai nap nagy eséllyel legmenőbb ájtemjét, egy Diamond Dogs címkés katonai sapkát a Metal Gear játékokból. Ezután a gyermek részleg következett, ahol alkalmam volt megtekinteni, ahogy felnőtt, munkába járó férfiak negyed órát diskurálnak önmagukkal azon, hogy egy Sirius Black vagy egy Pokemon Charizard Funko figurát tegyenek majd otthon a gyűjteménybe. Csak egy ölelés, nem kéne nekik más, csak egy ölelés. Egy másfél hétig éheztetett rancor ölelése.
Még ugyanebben az épületben a Nintendo is egy elég komoly standdal képviseltette magát, ahol legalább száz előre telepített konzolon lehetett kipróbálni a japán cég játékait. Itt-ott volt pár szabad gép, így végre én is kézbe vehettem egy Switch 2-t. Nem kellett csalódnom, remekül összerakott gép ez, és ha nem is idén, de talán jövőre jómagam is lecserélem majd az OLED-emet egy következő generációs Switchre. Viszont amíg a Monolith Soft nem jelentkezik új játékkal, és a Fire Emblem sorozat legújabb része sincs még csak a kanyarban sem, addig rohadtul ráérek ezzel.
A következő pillanatban – mint valami dimenziószakadás – nagy erőkkel tódult be a csarnokba a hétköznapok valósága: egy vadiúj, kék BKV busz parkolt a G épület egyik sarkában. Kiállítási darabnak szánták, de csak az a szerep jutott neki, hogy teljesen környezetidegen tárgyként rombolja az ambianszt. Halványan eddig is éreztem a késztetést, ami mostanra égető szükséggé dagadt: lassan kéne egy sör.
Kivárni a sorokat a Passzázsnak nevezett kajás részen viszont eszem ágában sem volt, szóval egyenesen a Hungexpo Kongresszusi Központjának épülete felé vettem az irányt, ahol a legenda szerint az igazán vad dolgok történnek. Emberfeletti önuralommal elsétáltam a képregényes standok mellett – pedig valójában ez az a terep, ahol leginkább tanyáznék – és nagy lendülettel bevetettem magam az Asia Flow terembe. Meg kell, hogy valljam, egy kissé színesebb kavalkádra számítottam, mert pár szamurájkard, egy valag kipróbálható nuncsaku és egyéb harcművészeti relikviák replikái, pár megvásárolható ázsiai zacskósleves és egy visszafogottan berendezett anime sarkon kívül nem sok minden vonzotta a figyelmem. Már épp fordultam volna ki a teremből, amikor egy számomra teljesen ismeretlen RPG-karakternek öltözött fiatal lány lépett oda hozzám, hogy megkérdezze, melyik újságnak dolgozom. A G csarnok pókemberpólós, lumberjack-szakállas törzsközönsége után a lány egzotikus vonásokkal rendelkező, lehengerlően feminin aurája olyan embertelen szőnyegbombázást végzett az érzékeimen, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy melyiknek. A tekintetemet mégis a szoknyája hátulja alól kikandikáló rókafarok vonta magára. A komplett jelenség egészen figyelemreméltó látványt nyújtott.
Mint megtudtam, a neve Shian, a szülei pedig a dél-koreai filmiparban dolgoznak. Ezzel egy olyan témába tenyereltünk, ami mindkettőnket érdekelt, így megbeszéltük, hogy negyed óra múlva találkozunk a csarnok bejáratához közeli kávézónál, és magunkba döntünk egy kis koffeint. A rókalány szett miatt leülni ugyan nem tudott, de egy pultnak támaszkodva így is jó fél órát elcsevegtünk filmekről meg a koreai politikai helyzetről. Mielőtt azonban visszament volna a standjához, megkérdeztem, hogy 1-től 10-ig mennyire kényelmetlen egész nap egy rókafarokkal mászkálni a tömegben, amire azt válaszolta, hogy olyan 7 és feles, néha azonban kifejezetten kellemes érzés. Ekkor közelebb lépett, és játékos makacssággal azt javasolta, fogadjunk. Azzal előhúzott egy zongoralakk-fekete, tíz oldalú dobókockát, és felállította a szabályokat: ha páratlan számot dobok, nekem adja a rókafarkat emlékbe, ha viszont páros szám jön ki, másnap viszek neki egy elviteles dupla eszpresszót a standhoz, ahol nem egészen 45 perccel ezelőtt találkoztunk. Őszintén szólva nem igazán láttam, miért kellene nekem egy rókafarok, de egy érdekesnek ígérkező kihívás elől nem térek ki, ezért elvettem tőle a kockát, és rövid mozdulattal a pultra dobtam. Pörgött egy darabig, nekiütközött egy összegyűrt szalvétának, majd megállapodott pár centire az asztal szélétől. Kis tejjel, cukor nélkül? - kérdeztem. Kis tejjel, cukor nélkül. - mondta.
Ezután kicsit hagytam magam elmerülni a képregények között, de tartóztattam magam a vásárlástól, és inkább átsétáltam a gamer szekciónak otthon adó H csarnokba, hogy megszámoljam mennyi az FPS a Széchenyi Egyetem e-sport részlegének kipróbálható szimulátorain. Hát nem 30. Útban a kijárat felé még gyorsan lekaszáltam egy búzatáblát a Farming Simulator 25 meglepően terjedelmes, legalább tíz gépet és több nagy molinót magába foglaló standján. Igen, kicsit hiányoltam a külföldi kiadók jelenlétét a csarnokban, és a tököm se gondoltam volna, hogy pont a Farming Simulatorok mögött álló GIANTS Software fogja képviselni a nagy stúdiókat, ráadásul egy olyan játékkal, ami tavalyelőtt jelent meg.
Alább található az első nap galériája képaláírásokkal:
Ekkorra már órák óta nem ittam semmit az eszpresszón kívül, szóval benéztem a Passzázsra, a rendezvény kajás sétálóutcájába, ahol food truck-ok és mobil gyorskajáldák sorakoztak egymás mellett. Azt kell mondjam, a Con egészét nézve talán itt volt a legnagyobb a népsűrűség. Mindenki sorban állt, vagy épp kereste a számára megfelelő kalóriákat. Néhányan olyan mennyiségű burgert, krumplit, hagymakarikát, tortillát és kólát pakoltak maguk elé, hogy Bryan Johnson már a puszta látványtól holtan esett volna össze. Már sorban álltam, amikor jelzett a telefonom, hogy hamarosan kezdődik Christopher Judge előadása, ezért elengedtem a kajás sztorit a fenébe, és 16:10-kor foglaltam helyet az előadóban az egyik folyosó melletti széken. Aztán Judge pár perc után megjelent a színpadon.
Az előadása végig közvetlen és szórakoztató volt, miközben olyan sztorikat osztott meg, amiket bár korábbi interjúiban már többször elmesélt, mégis képesek voltak arra, hogy felvillanyozzák a Budapest Comic Con közönségét. Például ami az új God of War legendás 2016-os E3 reveal-je alatt esett meg vele és a játék író-rendezőjével, Corey Barloggal. Aznap ők ketten az eseményeket a közönség feletti emeleti lelátóról követték, majd amikor a program elérkezett ahhoz a részhez, ami ebben a videóban 5:50-nél látható – amiben Kratos lassan előlép a fénybe, mire az egész közönség egy emberként tör ki eksztatikus ünneplésben – az később mindkettejük számára meghatározó pillanattá vált. A legenda szerint Barlog ekkor odafordult a kollégájához, és egy rövid biccentéssel odasandított Judge-ra: "Hallod ezt?". Judge számára abban a pillanatban esett le, hogy milyen hatalmas feladatra vállalkozott, és mekkora felelősséget ró rá a rajongók örömteli, tomboló reakciója. Ami addig egy szimpla szinkronmunkának tűnt, az attól a pillanattól kezdve egy monumentális kihívássá vált. “Do not try, be better!" A játékban hallható eredeti szöveget kissé aktualizálva az elmúlt percek beszélgetéséhez, ezekkel a szavakkal búcsúzott a Comic Con első napjától Christopher Judge, magára öltve Kratos milliók által rajongott karakterét. Miután vége lett, úgy éreztem, ez egy méltó befejezése lenne ennek a napnak, így hát megkerestem a légvonalban legközelebbi kijáratot, és elhagytam a Hungexpo területét. A holnapi nap a társasjátékoké és a képregényeké lesz, és ki tudja, ha alkalmam nyílik rá, talán benézek a VIP lounge-ba is.
Figyelem! Itt még nincs vége! Érkezik a Kaland Játék Kockázat könyvek atyja, Ian Livingstone, alkalmunk lesz bepillantani, micsoda elvetemült dolgok történnek a VIP lounge-ban, és végre kontroll nélkül felszántjuk a képregényes szekciót is, vagyis jövünk a Comic Con második napjának beszamló.. beszámolóvjá… be-szá-mo-ló-já-val, csak sikerült. Én mondom, ezek már a mikroműanyagok lesznek. Szinte látom, ahogy a szinapszisok az agyamban átviszik egymás között az apró ingerületeket, és közben bele-bele ütköznek egy Avon hidratálókrémes tubus és egy Durex gumióvszeres doboz nejlonborításának mikrodarabkáiba. Vajon ki használhatta őket? Remélem valaki híres.
– ♦ –
A cikk folytatása, avagy a második nap krónikája itt érhető el.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess Blusky-on és Faceb... ááh, faszom az egészbe.
