– ♦ – A Comic Con első napjának beszámolója itt érhető el, amely fontos előzménye ennek a cikknek. Elolvasása különösen ajánlott mindenkinek, ki arra vetemedne, hogy belekezdjen a következő sorokba. – ♦ –
Az Con első napján tűnt fel, hogy a fiatalabb korosztályból kevesebbeket láttam a standok közt rohangálni, a közönség jó részét ehelyett anyu és apu adta, vagyis azok a felnőttek, akik azért jöttek, hogy saját popkulturális fogyasztásuk kielégítésén munkálkodjanak. Az emberek valamiért felnőtt fejjel is ragaszkodnak azokhoz a filmekhez és könyvekhez, amiket gyerekkorukban, vagy tinédzseréveikben láttak és olvastak, de nem hiszem, hogy ez csupán annak lenne köszönhető, hogy az ezredforduló után fogékonyabbak lettünk a nosztalgiára. Az elmúlt évtizedekben – akárcsak külföldön, itthon is egy valódi geek kultúra virágzott ki a könnyen fogyasztható, eszképista célokkal kecsegtető termékek fogyasztása körül. Pedig ez a kultúra kicsiben előtte is létezett, a különbség csupán annyi, hogy azóta a bizniszbe beszálltak a nagybefektetők, akik mohó kis kezeikkel ráépítettek erre egy egész iparágat. És ezt nem feltétlenül negatívumként írom, egyszerűen csak ilyen a természete a modern, profitorientált realitásunknak. Ha valami megragadja az emberek képzeletét, arra hamarosan rákötnek egy pénzszipolyozó gépezetet.
Ez ugyan egy szélesebb közönségnek is hozzáférést biztosít a kultúra élvezetéhez, de ezen profitorientált folyamatok közben rövidebb pórázra fogják az iparágban dolgozó kreatívokat, ami a kultúra által kibocsátott szellemi termékek felhígulásához, és idővel a fogyasztók kiábrándulásához vezethet. Megemlíthetnénk itt a Netflixet és a “casual viewing” fogalmát, de ha a komplett YouTube videózásra gondolunk – ezer bocsánat: tartalomgyártásra – akkor ott is azt láthatjuk, hogy a platform fantáziáért felelős isteneit is egyre inkább megtagadják az influenszerek monetizációs törekvései. Na jó, ennyi azt hiszem bőven elég volt ebből az okoskodásból, elvégre ez itt most nem valami kicseszett szakdolgozat! Induljon inkább a 2026-os Budapest Comic Con második etapjának beszámolója, mielőtt még az a pár olvasó is lemorzsolódik, aki a cosplay-es csajok fotói miatt jött.
Második nap:
Tegnap még fikarcnyi kedvem sem volt hivatalos minőségben ellátni a blog tudósítójának szerepét, de mára az ihlet rámszállt, mint egy pillangó. Amikor nagyjából 11 óra tájékában átléptem a Comic Con bejáratát, vidáman konstatáltam, hogy a rendezvény lendülete a második napra sem hagyott alább. Legalább ugyanannyi látogató vonult képregényekkel megpakolt táskákkal a csarnokok között, mint tegnap, és a négyzetméterenkénti birodalmi rohamosztagosok száma se csappant meg túlzottan az előző naphoz képest. Ezen felbuzdulva beirányoztam magam a társasjátékoknak otthont adó Board Game Expo F csarnoka felé.
Jómagam sosem voltam egy társasjáték-őrült, hiszen ha a meglévőkön felül még egy újabb hobbit is fenn kéne tartanom, azzal akár magamra is húzhatnám a “gazdaságilag életképtelen” feliratú vizes lepedőt, amit felnőtt karrierem során már az elejétől fogva próbálok elkerülni. Itt viszont már csak a bejárthoz legközelebb eső pulton el lehetett volna füstölni egy átlagfizetésnyi összeget pár egészen elképesztő minőségű táblás játékra és annak kiegészítőire. A Dungeons & Dragons, a The Elder Scrolls, és jó néhány hazai fejlesztésű játék mellett a legnagyobb figyelmet a limitált díszdobozos kivitelben kapható, prémium árfekvésű, magyar nyelvre honosított darabok kapták, amik már a legfanatikusabb rajongók igényeit is igen mélyre hatóan kielégítik.
Ahol nem a standokon kapható társasjátékokra ment a nyálcsorgatás, ott asztalok és székek csábították a nézelődőket arra, hogy röpke húsz percre megmártózzanak a legkülönfélébb kártyás szerepjátékok és klasszikus, dobókockás társasjátékok világában. Egy kis stratégiai szemlélődést követően leültem, majd beszálltam egy kártyajátékba, ahol nagyjából három kör alatt nyertem egy ajándék kulcstartót az egyik asztalnál. Útban kifelé menet tűnt csak fel, hogy a kulcstartó végén egy szabályos tíz oldalú dobókocka függött – éppen olyan, amilyennel az előző nap elveszítettem egy fogadást, ezért elindultam a Comic Con főépületében felállított büféhez, hogy lerójam a tartozásom.
Miután vagy 4-5 perce kóvályogtam két gőzölgő dupla presszóval a kezemben az Asia Flow standjai között, eszembe jutott, hogy valójában azt se tudom, hogy ez a lány itt dolgozik, vagy ő is csak egy látogató cosplayben, aki tegnap épp ugyanakkor járt itt, amikor én is. Ez igazán remek, ráadásul időpontot se beszéltünk meg. És mégis mit csináljak a másik adag kávéval? Ekkor valaki érezhetően ázsiai akcentussal a nevemen szólított. Mikor azonban megfordultam, egy ismeretlen, idősebb nő állt előttem. Üdvözlésképpen bólintottam egyet, mert úgy tippeltem nem beszél se magyarul, se angolul, amire ő barátságosan mosollyal válaszolt, és mire reagálni tudtam volna, kivette a kezemből az egyik kávét, a helyébe pedig egy összehajtott papírlapot csúsztatott. Amint elkezdtem kibontani a papírt, a nő megfordult, elindult a terem másik vége felé, majd mire újra felpillantottam, már teljesen eltűnt a szemem elől. A szalvéta nagyságú papíron csak két szó állt és egy időpont: 〈 Vesztes asztal, 17:00 〉. A hátoldal első pillantásra üresnek tűnt, a jobb alsó sarokban azonban megbújt egy gyors, mégis kifejező vonalakkal felskiccelt rajz: nocsak-nocsak, a cserfes vörös róka végül mégis felbukkant.
Mire megittam a kávém, már fent voltam a nagyszínpad bejáratánál, és mire leültem, már össze is csattantak az első tenyerek, ahogy végtelen lazasággal besétált közénk a Kaland Játék Kockázat könyvek szellemi atyja, Sir Ian Livingstone. Az előadása talán még a legprofibb TED-talkereket is szégyenbe hozná. Olyan profin és érdekesen vezette át a közönséget a karrierje kezdetétől az elsősorban táblás szerepjátékokat és videojátékokat kiadó Games Workshop megalakításáig, hogy látszott, az öregnek már nem ez az első Con-ja. Egy kedves barátom, akinek még évekkel ezelőtt volt szerencséje részt venni Livingstone egy előadásán, elárulta, hogy az író nagyjából ugyanezen a dián ment végig akkor is, ennek ellenére a tökéletességig csiszolt prezentációját most is ugyanolyan élmény volt végighallgatni, mint először. Livingstone egészen elképesztő életpályát futott be, és nem mellesleg belekezdett a legújabb Fighting Fantasy kötetének megírásába.
Itthon a Chameleon Comix adja ki a Kaland Játék Kockázat könyveket immáron az eredeti Fighting Fantasy pecsét alatt – ámbár a zsebkönyv minőségű kiadásokért szerintem egy hangyányival többet kérnek a kelleténél. De miért is kérnének kevesebbet, ha gyakorlatilag az összes kiadványuk elfogyott státuszban van a honlapon – ergo elkapkodta a jónép? És miért nem nyomnak újabbakat a már elfogyott könyvekből? A magyar fantasykönyv-kiadás sejtelmes ködbe burkolózó alkímiái számunkra, egyszerű halandók számára jórészt felfoghatatlanok, ezért inkább szép csendben visszavonulót fújok, mielőtt még nekiállnék látványosan bizonygatni olyan dolgokat, amik működéséről halvány fogalmam sincs. Egy biztos, a lapozgatós könyvekre ma is óriási az igény, még akkor is, ha a vevőkör törzsközönségét azok a felnőttek adják, akik gyermekkoruk egy emlékezetes időszakában ezen könyvek megszállott olvasói voltak. Ebbe a közönségbe pedig jelen cikk írója is beletartozik.
Egyrészt mert még a Livingstone által elhintett varázspor hatása alatt voltam, másrészt mert már az első nap kinéztem magamnak, megléptem a Comic Con első és utolsó könyvbeszerzését, ami A Fighting Fantasy képi világát bemutató Varázsbirodalmak című keményfedeles kiadvány lett. Fizetés után oda is léptem a mesterhez, hogy gyakorlott mozdulatokkal rákanyarinthassa aláírását a könyvre. Ezután Garth Ennis következett, akihez három kötettel álltam be a sorba. Ezek a következők voltak:
- The Complete The Darkness Vol. 1 HC
- John Woo 7 Brothers Omnibus
- Out of the Blue The Complete Series TPB
Ez utóbbit látva Ennis egészen felélénkült, és miközben az alábbi fotót készítettem, hirtelen megragadta a füzetet, és oda emelte, ahová a háborús témájú köteteit az összes általa írt képregény közül talán a legközelebb érzi: a szívéhez, ember!
Oké, tudom, hogy a másik oldalon van a szíve, de ez a cikk nem az Élet és Tudományba készült, szóval magasról teszek az anatómiai hitelességre. Ahogy az aláírt könyvekkel megpakolva immáron ki tudja hanyadszorra keresztülhaladtam a G csarnok bejáratán, egyszeriben megláttam az emeleti VIP lounge különös fényeit, amik abban a percben olyan tisztán hallhatóan hívogattak, mint kéjes hangon trillázó szirén a részeg matrózt. Az újságírói munka megköveteli az alaposságot, nekem pedig eszem ágában sem volt kibújni a feladat alól, így kötelességemnek éreztem felderíteni a VIP részleget is, hogy a kedves olvasók a lehető legszéleskörűbb tájékoztatást kapják a Comic Con teljes szolgáltatáspalettájáról. És mert már kicseszettül szomjas voltam. A VIP-be ugyan csak azon fizetős vendégeket engedték fel, akik előre lecsengettek egy kisebb összeget a belépőkért, de lógtam én már be ennél szigorúbban őrzött rendezvényekre is. A következő két perc a zsurnalisztikai titoktartás hatálya alá esik, legyen elég annyi, hogy amikor felértem a lounge kellemesen berendezett termébe, a merch pult mellett elhaladva egyenesen a bárhoz léptem.
A következő sztorit már ismeritek, úgyhogy engedjétek meg, hogy belepörgessek: ⇒ emeleti üvegablak, fehér fények ⇒ pohárban jég csörren ⇒ valaki felnevet, túl közel ⇒ hideg korty, egyik a másik után ⇒ vörös hajú spiné, szemkontaktus ⇒ második pohár, vagy a harmadik(?) ⇒ birodalmi rohamosztag, lépés-lépés egyszerre ⇒ kiürült pohár, fantom korty ⇒ valaki megböki a vállam ⇒ nem a pincérnő az: – Ellenőriztük az ön által megadott adatokat, és Dzsoni Vihar név alatt nem létezik foglalás a rendszerünkben. Nyomatékosan megkérem, hogy adja meg, melyik sajtóorgánum képviseletében tartózkodik a rendezvényen, majd hagyja el a VIP longue területét. – Bazdmeg, elkaptak, itt a vége, jöhet a mentegetőzés meg a bocsánatkérés. És akkor mint egy jelenés, a merch asztal tetején alakot ölt a Playstation negyedik generációjának talán legikonikusabb karaktere: Kratos, az istenek pusztítója. Dühtől fújtatva egyenesen a szemebe néz, és Christopher Judge mennydörgő hangján azt mondja: Do Not Be Sorry, Be Better! És akkor egyszerre kiélesednek az érzékeim, bekapcsolnak az ösztöneim, és nem gondolkozom, csak cselekszem.
A bal kezemmel belamarkolok a szomszéd asztalon lévő sós mogyorós tálba, majd amennyit csak bírok, a számba gyömöszölök belőle (őszintén szólva, azóta se értem, ezt miért csináltam, talán hogy összezavarjam a velem szemben álló biztonsági őrt) aztán az asztalnál ülő párhoz fordulok, és úgy, hogy mindenki hallja a teremben, nagyokat gesztikulálva belekezdek: “Alright, alright, I don’t usually do free stuff, but Budapest is crazy, and I love every single one of you! You’re awesome! So, who’s ready for some signatures?” Először néma csend áll be a teremben, csak a kinti zaj szűrődik be halványan. Aztán a bárpult felől valaki benyögi, hogy: “Ez az a rajzoló csávó.” Majd valaki jobbról a haverjának: “Ez nem a McCrea, ugye? Ez a másik”. Ekkor egy faszi, aki eddig a TikTokját ujjazta, most felnéz, és felkiált: “Ormston?” A mellettem ülő pár férfi tagja erre feláll, kotor egyet a szatyrában, és előhúz egy leharcolt Lucifer képregényt. Leejthették, mert a gerinc felső része enyhén be van horpadva. Egy filctollal együtt felém nyújtja, én pedig próbálok egy olyan szignót ráfirkantani, mintha egy világhírű képregényrajzoló keze munkája lenne. Most már többen is felém indulnak, egy 10 éves forma srác odalép hozzám és kezet nyújt, amire azonnal reagálok: “Dean Ormston, how are you, kid? Feelin’ all right?” A következő másfél percben kiosztok vagy tíz-tizenkét aláírást, de alig bírok koncentrálni, és majdnem mindegyiket eltérő kézírással vésem alá, ezalatt pedig lassan araszolok a kijárat felé. Közben a biztonsági ember láthatóan nem tudja eldönteni, hogy szóljon a felettesének, vagy leszignóztassa otthon a gyereknek a 3x4 cent rumról kiállított számlát egy vilagsztár képregényrajzolóval. Mikor sikeresen elérem az ajtó vonalát, kilépek, de visszafordulva még örömittasan intek egyet a rajongóimnak: “I’ll be downstairs, alright? Keep the good vibes going and enjoy your beers, folks! You are amazing! See ya!” Azzal szapora léptekkel lerohanok a lépcsőn, keresztül a VIP-részleg kijáratán.
Ez kurva közel volt, kicsit ki is melegedtem, ráadásul a három pia is akkor döntötte el, hogy ideje bekerülniük a véráramba. Az egész rendezvény körülöttem mintha kezdett volna finoman, de határozottan kibillenni a tengelyéből. Alig verekedtem át magam a VIP lounge előtti tömegen, máris egy olyan jelenet vágott pofán, amiből mintha a gyártója visszahívta volna racionalitást, akár egy selejtes IKEA bútort: a G-épület nyugati falánál parkoló Jurassic Park terepjáróból három, fénynimfának öltözött lány lógott kifelé, kezükben egy-egy Remington ACR replika, és teli torokból üvöltve szórták a képzeletbeli golyókat a levegőbe, mintha épp most tisztítottak volna meg egy falut valami nem létező milícia portyázó csapataitól. Próbáltam nem koncentrálni a mellettem elvonuló tündékre és rohamosztagosokra, hanem egyenesen előre nézve megindultam a képregényes csarnok felé, onnan pedig egy forduló után egy sötét, alig berendezett terembe jutottam, ahol rajtam kívül csak Jack Sparrow és Princess Leia ültek kézenfogva. Ha maradsz és leülsz a székek egyikére, lapozz az 56-ra. Ha azonnal megfordulsz és kimész a teremből, lapozz a 125-re.
56. Mint kiderült, a moziterembe jutottam. Letettem a táskám, kicsit kifújtam magam. Ezek azok a pillanatok, amik arra késztetnek, hogy elgondolkodjak az életemen. Az egyik pillanatban még 11 éves vagy, és egy kontakthibás joystickkal gyűröd a Freespace 2-t, a következőben meg azon kapod magad, hogy egy YouTube videót nézel a munkahelyi kiégésről, és a félretett pénzed egy olyan méregdrága kávédarálóra költöd, amire nyilvánvalóan semmi szükséged. A vásznon a Viszkis egyik akciójelenete pörgött, de nem sokan voltak rá kíváncsiak. Jobb is volt ez így. Kifejezetten jól esett ez a félhomályos, megüresedett tér, egy titokzatos búvóhely ebben a zajos káoszban. De kár lenne nem bevallani, egy moziterem létjogosultsága egy olyan rendezvényen, aminek alapvető közegállapotát és dinamikáját a nyüzsgés, a jövés-menés, a matatás és keresgélés határozza meg, meglehetősen kérdéses. És miért gondolták a szervezők, hogy a Viszkis lesz ide a megfelelő választás, ha pár percre beülne valaki pihenni a vidám képregényvadászat közben? De mondok jobbat, műsor szerint aznap 12:15-kor kezdődött Nemes László oscar-díjas holocaust-filmjének, a Saul Fiának vetítése, ami ugyan nem véletlenül kapott oscart, ugyanakkor gyakorlatilag a jókedv és a pihenés antitézise. Vajon mi lesz a következő vetítés, A hetedik pecsét? A torinói ló?
Nem, hanem egy újabb képgaléria:
Itt jegyezném meg, hogy tegnap volt alkalmam elcsípni Ormston beszélgetésének elejét a képregényes színpadon, és az, hogy engem a VIP-terem félhomályában összekevertek vele, csak valami egészen ördögi machinációja lehet a téridőnek, ugyanis mi ketten legfeljebb abban hasonlítunk, hogy egyikünknek sincs három füle. A közönség tájékozatlansága? Tömeges szuggesztió? Vagy az eredetileg San Diegóból indult Comic Con őskoncepciójának mitikus, közösségeket és kultúrákat összekovácsoló ereje mutatta meg magát a VIP vendégei előtt? Szeretném azt hinni, hogy ott és akkor az emberekben egy olyan közösségi érzés dolgozott, amit azért éreztek, mert olyan helyen tölthették a hétvégét, ami egyfajta ártatlan, őszinte örömmel töltötte el őket, akár a csiklandozás. És mindezt olyan emberek társaságában élhették át, akik pontosan ugyanazt érezték, mint ők.
Egy olyan országban, amelyik kezd egészségtelen mértékben telítődni az országgyűlési választásokat megelőző toxikus politikai csatározások feszültségével, ott Dean Ormston és Sir Ian Livingston olyan hatékonysággal képes kiűzni ezt a méregzöld ködöt a Comic Con közösségének kollektív tudatából, mintha maga a Pápa tartott volna szakszerű exorcizmust a csarnokok előtti téren. Egy fesztivál, ahol feloldódnak a pártpreferenciák, és ahol a propagandának maximum a V, mint vérbosszú című képregény lapjain engednek teret. Ahol a “menet” és a “felvonulás” szavak levetik politikai felhangjukat, és új jelentéssel telnek meg: ezúttal a kora délutáni órákban a rendezvényen végigvonuló Star Wars cosplayesek színes forgatagát jelentik. És ezt az élményt még az a méregdrága szendvics se képes lehúzni, amit a majdnem ezerhatszáz forintos dobozos sörre toltam rá az előbb, hogy kicsit visszanyerjem az energiáimat. A bravúr a szervezőké, akik minden bizonnyal nem kis munkát beletéve rakták össze a gondosan megválogatott programokat és előadásokat egy olyan időpontra, amikor az ország pszichés állapotának arra a legnagyobb szüksége volt. Na keljünk fel, és csapjunk bele abba, amiért igazából itt vagyok: a képregényböngészésbe.
Továbbra is hiányolom a hazai rendezvényekről a nemzetközi kiadókat, pláne az európai képregényes szcéna képviselőit, de a hazai boltok és kiadók közül sokan eljöttek, vagyis a kínálat miatt még így sem lehetett okunk panaszkodni. Rögtön találtam is egy Garth Ennis-féle Dan Dare kötetet. Az 50-es években indult klasszikus brit science-fiction képregénysorozat a világ számos alkotóját megihlette, nem csak képregényeseket. Ez alól Ennis se vonhatta ki magát, aki 2008-ban megírta a saját Dan Dare sztoriját – azt, amit épp a kezemben tartottam. Ezerféle manga és az itthoni képregényválaszték krémje hevert itt az asztalokon, habár még mindig a legnagyobb helyet a jól ismert Marvel és DC kötetek foglalták el. Az esemény talán legszebb kiadása a Multiverzum Kiadónak volt köszönhető, aki a Comic Conra időzítette a Michael Moorcock regényeiből adaptált Elric képregénysorozat első részének premierjét. Mire végeztem a böngészéssel, az egész kínálaton vagy 3-4x is végigmentem, majd pontban 16:45-kor vettem az irányt egy bizonyos büféasztal felé, hogy eleget tegyek egy titokzatos róka meghívásának.
Volt még egy kis időm, így tettem egy kört a Comic Con szigorúan 18 éven felüli vendégeinek fenntartott részlegén, ahol a felállított blackjack és rulettasztalokon lehetett elverni mindazt, amit az ember nem a hátsó bárban hagyott ott. Mivel a VIP-ben megesett kis közjátékkal már felhasználtam az aznapi szerencseadagom, nem kívántam tovább kísérteni a sorsot, és nagyon okosan nemet mondtam a léha élvezetekre, ami már csak azért sem volt rossz döntés, mert mire kiértem, Shian már ott várakozott az asztalunknál. Nyoma sem volt már rajta a róka szettnek, de meg kell mondjam, így sem festett rosszul. Előrebocsátom, hogy a következő 20 percbe nem fogok részletesen belemenni, de annyit azért elárulok, hogy végül nem távoztam üres kézzel. Búcsúzáskor ugyanis Shian kissé váratlanul arra kért, hunyjam be a szemem. Azt mondta, szeretne adni valamit, amiről később eszembe juthat a közös kávénk, és ez a két nyüzsgéssel teli nap. Először butaságnak gondoltam az egészet, de végül belementem a játékba. Ekkor valami pihés, toll szerű anyagot éreztem a kezemen. Kinyitottam a szemem, és lenézve a kezemre megpillantottam a halványvörös színű rókafarkat, ami tegnap olyan természetességgel lógott ki a lány rövidre vágott szoknyája alól, mintha mindig is a testének része lett volna. A kivételesen puha anyag azon vége, amit tegnap elfedett a szoknya, egy enyhén ívelt, vékony és rövid fémcsőben folytatódott, melynek vége egy dió nagyságú, krómszínű, lekerekített kúpban zárult. A kúp felszínét láthatóan kézzel, utólag ráfestett vékony, fehér vonalak szelték át, melyek így egy szabályos tíz oldalú dobókockát rajzoltak ki a szerkezet csúcsán. Heh, na igen, így már értem, miért lett volna kényelmetlen ezzel leülni tegnap. Mikor felnéztem, még épp láttam, ahogy a lány beleveszik a Kongresszusi Központ épületének elefántcsontfehér falai között hömpölygő tömegbe. Az emberek a röpiszatyraikba bújtatott Garth Ennis képregények, Star Wars könyvek és Death Stranding Funko figurák súlyától rogyadozva igyekeztek a kijáratok felé, hogy visszatérjenek a 8 órás munkaidők, a reggeli dugók és a választási plakátok világába, ahol birodalmi rohamosztagosok csak a TV-k képernyőin masíroznak.
– ♦ –
Ma március 29-e van, pont egy hete volt, hogy lezárult az év legnagyobb popkult happeningje, én pedig kint ejtőzöm az erkélyemen, miközben álmos nyugalommal szürcsölöm a reggeli kávémat a vastag, sötétzöld fürdőköpenyemben. Átpörgetem az emailjeim, aztán ránézek a Vintedre, mert egy ideje vadászok már egy Jim Thompson kötetre. És akkor megakad a szemem valamin, ami miatt majdnem elejtem a kávém. Valaki egy keményfedeles képregényt árul, a borítón egy hófehér bőrű, fekete hajú nő tart a karjaiban egy szőke, meztelen férfit. Egy használt állapotú Fumaxos Lucifer kötet az. Leejthették, mert a gerinc felső része be van horpadva. Az első oldalak egyikén pedig ott virít az angol rajzoló fenegyerek, Dean Ormston aláírása – vagy legalábbis ez áll a hirdetésben. Ahogy rázoomolok a képre, elégedetten állapítom meg, hogy a szignó bizony egész ügyes lett. Mellette az oldal alján pedig ott éktelenkedik az olajos ujjlenyomatom is, ami még a sós mogyoró miatt kerülhetett a képregényre. És mondjak még valamit? Egész jó pénzt kérnek érte.
– ♦ –
Giga-Mega cosplay galéria a Comic Con hivatalos csatornájáról:
– ♦ –
Ha tetszett, amit olvastál, kövess Blusky-on és Faceb... ááh, faszom az egészbe.
