-SPOILERMENTES-

2008-ban, mikor kijött a Cloverfield, ami ha nem is formálta újjá a halódó szörnyfilmes műfajt, arra mégis jó volt, hogy a rendező, Matt Reeves kimutassa a foga fehérjét. Ő azóta önkéntes száműzetését tölti a Majmok Bolygóján (és ennek mi nagyon örülünk), de én még nagyon jól emlékszem arra a bizonyos metróalagutas részre a Cloverfieldből, ami az év egyik legdögösebb menekülős parajelenetét adta nekünk pár percben. Mivel a mai nappal startol a mozikban a 10 Cloverfield Lane - amiről egyébként hamarosan olvashattok egy alapos kritikát -, visszatekintünk hogyan is indult ez a story, kereken 8 évvel ezelőtt.

Stephen King műveit mozgóképre adaptálni mindig kifizetődő dolog, ha pedig még ráadásul az időutazás a fő téma, akkor egyenesen aranybányának tűnik. Persze, csak ha nem szúrják el. A legfiatalabb ilyen próbálkozás King azonos című grandiózus regényén alapuló nyolc részes mini-sorozat, amelyet a HULU és J.J. Abrams produkciós cége, a Bad Robot gyárt.

Keddenként 21 órakor a Fox műsorán.

-SPOILERMENTES-

Amikor egy magyar thriller kerül a mozikba, ami ráadásul kilátásba helyez egy csavaros, időhurkos vonalat is, akkor a minimum az, hogy felvonjuk a szemöldökünket és kicsit félve ugyan, de izgalommal várjuk a preimier napját. Elképzelem, amint egy okos, minimalista stílusban leforgatott, a rejtélyre és hangulatra koncentráló, végig izgalmas film pereg a vásznon. A Hurok című film ott rántott vissza a magyar valóságba, amikor először láttam az előzetest. Közeli a szereplőkről, pisztoly, futás, szürke lépcsőház, romos téglaépületek, dübörgő zene, gyors vágás. Na de hol itt az a bizonyos a csavar, a hurok?

Sehol.

Mivel korunk horrorfilmes felhozatalát még csak véletlenül sem lehet eredetiséggel vádolni, így különösebben nem lepett meg, hogy sokan már most az év horrorjának kiáltották ki Robert Eggers new-englandi rémálmát. Az elsőfilmes író-rendező munkája nem érdemtelenül lett piedesztálra emelve, hiszen a korhű világkép megfestése, a vészjósló atmoszféra megteremtése és a csodálatos színészvezetése a műfajon belül sajnos nem elégszer látott erények, meg kell hát becsülni az ilyen alkotásokat. A The Witch-et pedig különösképpen, hiszen egy igazi szépirodalmi mű a ponyvák világában, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Gyarló az ember, tartják az István, a király c. rockoperában, s a szerzők ezen kijelentésének, mint megannyi másiknak, sajnos ma is bőven van létjogosultsága. A turisztikai katalógusokba illő cím ellenére Michael B. Nichols és Christopher K. Walker dokumentumfilmje is az emberi lélek kevésbé impozáns bugyrait hivatott bemutatni, méghozzá az észak-dakotai Leithbe kalauzol el, ahol a szélsőjobboldali eszmék által elvakított Craig Cobb próbálta felépíteni neonáci paradicsomát.

Bár egyre többen veszik észre hogy az általános közvélekedés alaptalan, Kristen Stewart neve sokaknál még mindig egyet jelent a pocsék színésznő definíciójával. Ezt a jelzőt gyakorlatilag az Alkonyat filmsorozatnak köszönheti, azt viszont sokan elfelejtik, hogy a színészvezetéshez megfelelő rendező is kell. Tény, hogy van a lánynak egy sajátos stílusa, amit vagy kedvel az ember vagy nem. Ha valaki látott már legalább egy vele készült interjút, felfedezhette mindazokat a gesztusokat, melyek az alakításában is rendre visszaköszönnek. Hogy ettől rossz színésznő lenne? Nem hinném. Mivel elkerülhetetlen, hogy az alakításba saját magad is beletedd, az összes ezen foglalkozást űző személynél, még a nagyobb nevek esetén is látható egy jellegzetes eszköztár, melyekből dolgoznak. Nem tartom Kristent színészóriásnak, de egyrészt messze nem az a rossz színésznő, melyet a vámpírmozi miatt megérdemel, másrészt néhány elenyésző mennyiségű alkotást leszámítva (Alkonyat, Hófehér és a vadász) rendkívül értékes független filmekben szerepelt és szerepel. Fiatal kora ellenére együtt dolgozott Julianne Moore-ral, David Fincherrel, James Gandolfinivel (akkor még nem tudhatta, milyen szerencsés) és hamarosan a Woody Allennel készült filmje is bemutatásra kerül. Leszámolva az őt körülvevő sztereotípiával és egyúttal boldog születésnapot kívánva, a tíz legjobb filmjét szedtem össze, mely garantáltan vámpír- és vérfarkas-mentes lesz.

10+1. Út a vadonba (2007)

Muszáj vagyok néhány szót áldozni Sean Penn filmjére, hiszen annak ellenére, hogy Kristen még csak nem is mellék- inkább epizódszereplőként tűnik fel benne és jó, ha összesen öt percet van a vásznon (így alapvetően egy ilyen listára nem férne fel), egy igen jól sikerült és méltán közkedvelt alkotásról van szó. Az igaz történetben Emile Hirsch alakítja Christ, akit annak ellenére, hogy kitűnő tanulmányi eredménnyel vettek volna fel az egyetemre, maga mögött hagyja a civilizációt, hogy Alaszkába menjen. Persze útjának okai sokkal mélyebbre vezetnek. Utazása nem lesz zökkenőmentes, de természetesen jótevői is akadnak majd. A filmet egyáltalán nem járja át a pátosz és a civilizációellenesség, sőt a fiú tettén még a furgonnal az utakat járó hippie-k is csodálkoznak, ő azonban hajthatatlan. Külön szót érdemel a soundtrack: Chris útját az Eddie Vedder által írt kiváló dalok kísérik végig.

Nem igazán kecsegtet semmi jóval az, amikor egy rendező megpróbálja túltolni a birtokában lévő alapanyagot. Robert Harmon pontosan ezt a hibát követte el, amikor megpróbálta Jean-Claude Van Damme-ot belepasszírozni egy komolynak tűnő moziba. A belga akciósztár nem is érezte igazán jól magát a szerepben, fáradtnak és meggyötörtnek tűnt.

Amikor a harmadik világháború után a jövőbeni San Francisco legrohadtabb, mutánsok lakta negyedében ülsz egy bárban... a nő akit már hosszú ideje kerülgetsz, közli veled, hogy odébb áll a városból... a zsebed üres, a torkod kiszáradt, a főbérlőd pedig épp készül a kilakoltatásodra, nem vágysz másra csak valami hidegre. Valami hidegre amit leguríthatsz a torkodon és valami hidegre amit keresztülröpíthetsz az agyvelődön...

A számítógépes szórakoztatás történetének volt egy rendkívül ambiciózus és naívan tökéletlen időszaka, amikor is a játékok az újító szándék és a történetmesélés jegyében születtek. Még bőven a kalandjátékok egyeduralma alatt, mikor is az ipar olyan popkultúrába égett, azóta pedig már klasszikussá érett neveket termelt ki, mint a Day Of The Tentacle, vagy a Monkey Island, megjelenni látszott egy külön műfaj a műfajon belül, a Full Motion Video (FMV) játékok. Később a kalandozások időszaka a 90-es évek derekán túl kezdett veszíteni a lendületéből, köszönhetően az olyan nevek megjelenésének, mint a Command & Conquer, a Tomb Raider, vagy a Starcraft. Aztán pedig besétált Gordon Freeman a szarukeretes szemüvegében (talán az első hipszter a játéktörténelemben), és nemes egyszerűséggel pépesre verte a kalandjátékok képzeletbeli fejét egy darab feszítővassal. De még mindezek előtt, a nagy 3D forradalmat megelőzően, a “filmbejátszásos” kalandok olyan közönséget szolgáltak ki, akikre minden kétséget kizárólag illett az a bizonyos jelző: GEEK.