Jackie Brown egy negyvennégy éves, színes bőrű stewardess, egy kis ócska mexikói légitársaságnál. Mivel vesztegetni való ideje már nincs, jövőjét pedig a munkájából nem tudja úgy építgetni, ahogyan azt szeretné, úgy jut mellékeshez, hogy pénzt csempész át a határon a fegyverkereskedő Ordell Robbienak. Ordell egyik pitiáner embere aztán köp a zsaruknak, így a nő kutyaszorítóba kerül, kénytelen összejátszani a  törvénnyel, hogy elkapják Ordellt. mindeközben, hogy a dolog még komplikáltabb legyen, törvénytelen munkaadója és a rendőrök háta mögött szövetkezik egy Max Cherry nevű óvadékügynökkel, hogy a pénz végül náluk köthessen ki.

Barb Wire cikkemben már kitértem arra, hogy a VHS-korszakban nem feltétlenül kellett színészi tehetség ahhoz, hogy valaki sztár legyen és bekerüljön a köztudatba. Reklámot kapsz akkor is, ha földbedöngölnek. Craig R. Baxley mozija pont ezt a példát vette alapul, ugyanis a főszerepre olyan „színészt” választott, aki nem a filmjei miatt vált híressé, hanem az NFL-es karrierje miatt. Brian Bosworth az alulértékelt akcióhős!

Tudjátok mi volt a jó a VHS-korszakban? Mindenki sztár lehetett. Nem kellett színészi tehetség, de még csak olyan iszonyatosan nagy beleélés sem a szerepekbe. Elég volt kidobnod a gigantikus műmelleidet, a kigyúrt izomzatodat, vagy el kellett néha hintened egy-egy jól csengő egysorost és máris megjegyezték a nevedet. Volt idő, amikor nem Robert Downey Jr-ok, nem Christian Bale-ek kaptak főszerepeket egyes képregényfilmekben, hanem David Hasselhoffok, Pamela Andersonok, illetve Shaquille O’Neal-ok. Ez így persze elég szarul hangzik, mert amúgy tényleg kegyetlen idők jártak a 90-es években a képregényfeldolgozások felett, de hogy ezek a filmek ne lennének szórakoztatóak? Dehogynem! Imádnivaló trash filmek egytől-egyig!

Ryan Coogler a Fruitvale Station című filmjével már megmutatta, hogy érdemes megjegyezni a nevét, mert még sokra viheti a tengerentúlon. A 2015-ös esztendőben nem csak Sylvester Stallone nevét rakta vissza végleg a térképre, de elérte azt is, hogy bekerüljön az igazi hollywoodi körforgásba, és megkapja a Marvel stúdió égisze alatt megjelenő Fekete Párduc mozifilm rendezésének a jogát is. Ezen tények ismeretében viszont kijelenthető, hogy Ryan Coogler befutott!

Az 1820-as években járunk, Amerika nyugati, akkor még részben felderítetlen, rideg és vad vidékein, ahol önfenntartó prémvadász pionírok, úgynevezett trapperek készülnek visszatérni alaptáborukba a fáradságos munkával megszerzett zsákmánnyal felpakolva. A Henry kapitány által vezetett csapatra a célegyenesben rátámadnak a területüket védő Arikara indiánok, a véres összetűzést pedig csak maroknyian élik túl, köztük a felderítő Hugh Glass, és félvér fia, Hawk. Glasst nem sokkal később megtámadja egy grizzly és a félholt férfit társai hátrahagyják fiával és két önkéntessel, közülük az egyik a karakán és öntörvényű John Fitzgerald. A prémvadászt persze legkevésbé sem az emberség, hanem a pénz hajtja, amihez így hozzájuthat, ha már a zsákmány sorsa a támadás miatt kétessé vált. Nem is sejti, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, amikor végez Glass fiával, őt pedig sorsára hagyja a vadonban.

A tavalyi Oscar-gálán négy szobrot is kiérdemlő Birdman után nem tétlenkedett Alejandro G. Iñárritu, hanem azon nyomban nekilátott következő művének, a Hugh Glass megpróbáltatásait elmesélő A visszatérőnek. Legújabb filmje egy herzogi fogantatású Malick leszármazott, aki a mexikói rendező szigorú felügyelete mellett az újfent ihletett formában fényképező Emmanuel „Chivo” Lubezki gondos kezeiben látta meg a napvilágot. Amire ki akarok lyukadni: a jelen írásomban értékelésre kerülő filmet egyáltalán nem a nagyközönségnek szánták, no persze, ha nem így tettek volna, akkor most nem is beszélhetnék mesterműről.

Will Ferrell napjaink egyik legjobb komikusa a mozivásznakon, akinek filmjei mindig megbízhatóan hozzák azt a bizonyos szintet, amikor másfél órára nyugodtan kikapcsolhatjuk az agyunkat és élvezhetjük a poénokat, mindenféle súlyosan negatív felhang nélkül. Más szóval nem egy Adam Sandler vagy Kevin James, vagy elbaltázott komolykodásba kezdő Ben Stiller... Mostani, főszereplésével készült alkotás sem különbözik filmográfiájának 99%-ától, ismét egy jószívű, személyi defektusokban tobzódó, szerethető lúzert alakít, aki a macsók világában próbálja elnyerni a számára fontosak szeretetét és megmérkőzni a Mark Wahlberg jelentette konkurenciával.

Releváns felmérés ismeretének hiányában nehéz lenne akár csak megsaccolni, hogyan viszonyulnak a nézők a szexuális témájú filmekhez, kiváltképpen azon alkotásokhoz, amelyek a homo- és/vagy transzszexualitás problémakörét ölelik fel. Ha mégis állást kellene foglalnom, akkor azt mondanám, bizonyára nem véletlen, hogy többnyire komikusan ábrázolják az intimebb párkapcsolatokat. Mindenesetre az eddig is főleg életrajzi ihletettségű filmekkel foglalkozó Tom Hooper (A király beszéde, A nyomorultak és kedvencem Az elátkozott Leeds United) vállalkozott a nehéz feladatra és egy igencsak kényes témát, a nemátalakító műtéten elsők közt áteső Einar Wegener, vagyis a későbbi Lili Elbe életének legnehezebb szakaszát igyekezett minél szemléletesebben bemutatni.