Justin Lin felért a csúcsra! Összehozta a széria legjobb, leglazább és legnagyobbat szóló filmjét, az Ötödik sebességet. Tény, sokat kell várni arra, hogy az első 3 rész fontosabb szereplői együtt mozogjanak a filmvásznon, azonban Lin, 2011-ben elhozta azt a várva várt produkciót, amit rajongók milliói vártak már évek óta. The Rock és Vin Diesel pedig az utóbbi évek egyik legkirályabb blockbusteres zúzását tolták le a kamerák előtt.

Miután Brian és Mia kiszabadította Domot a fegyenceket szállító buszról, az egyik régi haverjuknál, Vince-nél húzzák meg magukat Rio de Janeiróban. Azt hiszik, sikerül kijátszaniuk a hatóságokat, ám Luke Hobbs szövetségi ügynököt kemény fából faragták. Egy bulldog szívósságával követi a nyomaikat az embereivel. Vince közben nagy bulit ajánl a pénztelen menekülőknek, amellyel azonban kivívják a korrupt üzletember, Reyes haragját. Dom tudja, ha ki akarnak szállni, le kell számolniuk az üldözőikkel…

A Halálos iramban nem lett komolyabb, nem lett korszakalkotóbb és nem lett világot újraformáló alkotás, egyszerűen csak összeállt mindaz, amiért az egész franchise megszületett. Beérett az igazi autópornó, a széria legvagányabb karaktereivel. Konkrétan a film története semmi újat nem mutat, egy sablonos akciófilm, happy enddel a végén, de az út a legvégéhez, a felejthetetlen pillanatok sokasága tudta egy igazi geek paradicsommá formálni az Ötödik sebességet. Itt sikerült a legjobban összehozni azt a lazaságot és agyatlan ökörködést, amire épült a Rob Cohen által megálmodott világ. Linnek sikerült véghezvinnie azt a bravúrt, amivel elérte a széria azt a szintet, hogy a film egy pillanatra se vegye komolyan magát, csak nyomassa az akciókat, az autós üldözéseket, a bunyókat és a Toretto család ismert szlogenjét.

Don Omar - Danza Kuduro száma pedig feltette az i-re a pontot, felvitte a szériát a csúcsra, és kimaxolta a Halálos iramban feelinget. Tökéletes, már-már klasszikus lezárást kapott a film, ami azt eredményezte, hogy a popcornfilmek világában a Fast Five megkapja a maga helyét, és ne kelljen szégyenkeznie majd, amikor valaki róla, vagy magáról a zsánerről beszél.

Lehetne még folytatni, hogy miért is jó a Fast Five, de ezt látni és érezni kell. Persze a rajongók ezt tudják, a nem rajongók meg sose fogják megtudni, de ha mégis valaki ezek után úgy dönt, hogy tesz egy próbát a szériával, akkor vagy az első résszel, vagy ezzel a filmmel kezdje, mert bár a filmek összeköthetőek, de képesek megállni a saját lábukon is, így önmagában is nézhető az összes Halálos iramban film. 9/10

Az 1965-ös indonéz tömegmészárlásokat feldolgozó filmpáros rendezője, Joshua Oppenheimer egészen hihetetlen beszélgetések részesévé válhatott az elmúlt néhány évben. Kezdetben nyilván a gaz kommunistáknak kikiáltott áldozatok családjait kívánta felkeresni, mígnem közben szembesülhetett a dicső militaristák szűnni nem vágyó dicsőségtudatával, ami miatt aztán átgondolta a dolgokat, és végül ezt az elvakult ömlengést dokumentálta hamarabb, mintsem a csendes rejtőzködést. Azonban ezen ötletével sem várt tovább, végül megadta neki saját fejezetét, emellett pedig tovább szélesítette üzenetét is, ezzel bizonyítván, hogy igenis jól járt ezzel a csavarral.

Mindent vivő gengszterekként vonulnak fel Az ölés aktusa ünnepelt filmcsillagai, akik ugyanolyan lelkesedéssel mesélnek általuk közkedvelt kivégzési szokásaikról, mint ahogy 50 éve csaknem egymillió kiszemelt áldozaton véghez is vitték azokat. Joshua olyannyira az ő és utódszervezetük, a Pancasila Youth bizalmába férkőzik, hogy nem csupán kábé 50 anonim – a régi hatalom elől megbúvó - filmalkotó társának nevét, de még a sztárok imázsfilmjének elkészítését is felvállalja. A Marlon Brando-n nevelkedett brancs kedvenc zsánereik útján – gengszterfilmek, háborús drámák – kívánják esetlenül ugyan, de olykor egészen hatásosan átadni azt az utánozhatatlan érzést, ahogy saját szórakoztatásukra, de minél praktikusabban gyilkolásznak.

Néhol egész könnyedén összemosódik film és doku, de pont emiatt sikerül teljesen szúrós és életszagú, olykor már filozófiai drámát kovácsolni abból, ahogy saját értékrendjük útján vitatják meg tetteik jogosságának kérdését, vagy hogy egyáltalán módjukban áll-e ítélkezniük efelett. A noir-fényekkel átitatott settingek, vagy a legbizarrabb tripeket idéző művészfilmes agyszülemények útján pedig tényleg a lehető legközelebb kerülhet a direktor az esetleges érzelmi relevációkhoz, és első kézből tapasztalhatja meg, ha bárki hite hirtelen meginogna a nyakra tekert drót megfeszítésekor. Azért nyilván érződik, hogy Joshua játéka merre tart igazán, mit szeretne kihozni ebből az egészből, de ettől függetlenül a tetteiktől bűzlő alanyai felé irányuló tapintatossága eszméletlen profizmusra vall. 7,5/10

Aztán első látásra úgy néz ki, hogy A csend képe inkább az ő csendjét hozza el, ahogy az érintettek felderítésén túl mást nem vállal magára. Inkább hőse, Adi kezébe adja az ítélkezés szerepét. Ez persze nem teljesen így van: az indonéz optikus, aki ugyanazon mészárlások során vesztette el bátyját, ha úgy tetszik, sokkal szkripteltebb utat tesz meg (még százéves szüleit, az aggódó anyát és az örökifjú, mindig megmosolyogtató apát is látjuk) és jóval szimbolikusabb eszközöket kap Joshuától, de ez mit sem von le Adi szándékának hitelességéből. Konkrétan felhelyezi a tisztán látó szemüveget azokra, akik akár a lehető legközvetettebb mód vettek részt bátyjának kivégzésében – nem kivételez! –, kérdései pedig abszolút ellentétben állnak páciensei tabumentes vallomásaival, vagy az általa végignézetett videóval, melyen a gyilkosok tiszta emlékekkel a fejükben rekonstruálják újra bátyja elleni gazságukat.

Ezúttal közel sem annyira extravagáns a tálalás, mint legutóbb, de ha az ember tisztában van azzal mit látott és hallott az előző fejezetben, úgy egyszer sem tud azoktól elvonatkoztatni A csend képe alatt sem. Szinte idegőrlő a vesztesek hallgatása, és az őket körülölelő csend is, jeleneteik alatt mindvégig úgy tud végigzakatolni bennünk Az ölés aktusának őrültsége, hogy a mostani képsorok sem vesztenek értékükből. Sőt, egy sokkal komplexebb, sokkal drámaibb hatás halmozódik fel bennünk, ahogy a két oldal végre találkozhat egymással.

És nehogy azt hidd, hogy nem fog az egyik egyértelműen győzedelmeskedni a másik felett! Merthogy a két film (egymáshoz viszonyítva csöppet sem kevésbé meggyőzően) két különböző harcot mutat be, melyeket A csend képe terjeszt ki igazán: egy diskurzust múltunk valódi beismeréséről, egyet pedig arról, hogy egyáltalán érdemes-e felhánytorgatni mindezt. És nem az nyer igazán, aki ezeket megválaszolja, hanem aki igazán meg tudja őket érteni. 8/10

A csend képét a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.

További vetítések: 
április 18. szombat 17:15 - Puskin

Jegyinfók a képre kattintva. Hazai forgalmazásról nincs hír.

Kissé egy kaptafára dolgozott a legutóbbi díjszezon a színészek és a színésznők osztályában is: kegyetlen kórokkal kellett megküzdeniük, azokkal, melyek végtelen kegyetlenséggel számoltak le az emberiség érvényesülésének egyik legfontosabb eszközével, a kommunikációval. Eddie Redmayne Hawking-ja kissé naiv szentimentalizmusba fordult, Julianne Moore Alice-e viszont vakmerően szembenéz előtte álló mélységeivel. Ettől egyikük se lesz több a másiknál, mint ahogy a műfajnál sem sajnos.

Mert mit jelent a vakmerőnek lenni? Semmivel se többet, mint a valóéletben. És mennyire sötét az a mélység? Éppen annyira, mint az igazi Alzheimer-kóré. Tökéletes ellentéte a Mindenség elméletében látott hisztérikus szélsőségeknek, ahol nemtörődöm reményvesztettségből sikerült felülkerekedni az ALS túlszínezett perspektíváján. De végtére is pont ezek miatt lelhető fel a szépség mindkét esetben, hiszen a realitás szilárd talaja ugyanúgy motiváló, mint ahogy egy reményekkel teli elvarázsolt táj is.

Alice esetében viszont a reménynek már a kezdetekkor semmi nyoma, az Alzheimer ellen megtett lépések viszont szerfelett ki lettek mérve, pont, mint amennyire a lépni próbáló színészek is: amennyire szűkülnek Julianne Moore lehetőségei, úgy bővülnek a szeretteié, és ezt a szerepet még maga Kristen Stewart is képes elegánsan megragadni, nem hogy az előbbi név. Igaz, Moore szinte jutalomjátékként veszi kézbe ezt a hálás-hálátlan szerepet, mely biztos nem nyert Oscart, szemben a színésznővel, ha értitek mire gondolok. Nehéz túlhaladni az általa indukált energiákon, melyek egyszer garantáltan megdolgoznak azokért az igazán őszinte könnyekért, amiket őérte hullatunk, nem pedig betegsége miatt. Pedig az sokszor kíméletlenül csap le rá, lévén, hogy egy jeles kommunikációs professzor szerepét kapta, aki ha lehet, fel is használ mindent (de leginkább iPhone-ját), csak hogy felülkerekedjen szakmájának legnagyobb félelmén, de leginkább kezdetleges öngyilkossági hajlamán.

Talán pont az a hibája ennek a küzdelemnek, hogy a szó pozitívan és negatívan vett értelmében is hétköznapivá, sőt mondhatni következetessé válik: Alice olyannyira tisztában van betegségének erejével, hogy – nem megszokott módon – ő az, aki családját bevonja kezdetekkor, és nem pedig fordítva (ha úgy tetszik, filmszerűen) kell a kegyeiben járni azért, hogy ne adja fel már az első napon. Egy ilyen vonás pedig elég szimpatikus ugyan, de a későbbiekben sem hoz kirívóbb (meseszerűbb) tetteket: nem igazán történik több annál, mint amit egyébként is ismerünk a kórról. Látjuk, miért szenvedünk tőle, meg azt is, mi tud mégis ilyenkor örömöt okozni, de a reményt, melyért érdemes lett volna még egy-két jelenetet idealizálni, már nem. Kár, mert ez így inkább egy betegség tragédiája, mintsem az élet drámája. Lehet előbbi jobban üt, most sincs ez másképp, mégis inkább utóbbiba vágynánk. 6,5/10

A filmet a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.

További vetítések: 
április 17. péntek 20:45 - Uránia

Jegyinfók a képre kattintva. Hazai forgalmazásról nincs hír.

Komótos szezonnyitót kapott a Trónok Harca 5. évada. Komótosan, de cseppet sem unalmasan csordogáló képsorok voltak hivatottak az évad expozícióját képezni, és be kell vallanom, nekem nagyon tetszett ez a ráérős felvezetés, ahogy az előzményeket épp csak sejtetve, de mégis egyértelműen elénk tárva veszi fel az epizód az előző évad végén elhagyott történetszálakat. Akciót nem, de újabb élményszámba menő konspiráló beszélgetéseket és verbális hatalmi harcot bőven kaptunk, néha ezek egészen előremutatóak voltak (mint Tyrion és Varys, vagy épp Jon és Stannis között), néha pedig teljesen értelmetlenek, inkább csak a szereplők megmutatásának céljából készültek (azért örülünk, hogy láttuk Kisujj pofoznivaló ravasz mosolyát).

Nathan (Oscar Isaac) megalkotta a tökéletes mesterséges intelligenciát, az arca és még egy-két folt kivételével nem emberi, hanem robotszövetből felépített Ava-t (Alicia Vikinder), akinek aztán a szerencsés programozó, Caleb (Domnhall Gleeson) mérheti fel érzelmeinek valós emberi mivoltát. Avagy jelen állás szerint szerdán látható utoljára nagyvásznon 2015 egyik legfontosabb - és a legjobbjaként is komoly esélyekkel induló - sci-fije.

A cím nem tartalmaz semmiféle deus-t, pedig Nathan fellegvára, a zöld fák borította hegyek völgyének laborja, az új életforma centikig tökéletesített, már-már mennybeli bölcsője úgy fogadja Caleb-et, mintha megáldva kellene éreznie magát, hogy a mesterséges születés minőségellenőreként léptette elő az alkotó, kiragadva az irodai munka hétköznapjaiból. A vizsgálat, a mesterséges intelligenca emócióit és reakcióit felmérő és ezeket valós, emberi cselekedekhez hasonlító, tehát az ember és gép kapcsolatteremtését beigazolni igyekvő Turing-teszt során (igen, az a Turing) új értelmet nyer a két faj közt felhúzható határvonal, nő és férfi viszonya, szexuális érzelmeink és vágyaink mivolta, de még az idő is, merthogy minket sem rajtkész állapotban hordott ki az anyaméh, szavakból formálható érzésekkel útnak indítva, mint ahogy Ava-t, eme elzárt világ újszülöttjét.

De mint újszülött, semmivel sem jár előrébb hús-vér megfigyelőinél, akik ugyanúgy csak ízlelgetik technológiájának korlátait, vagy éppen határtalan lehetőségeit, melyekből nem kellett sok, és máris vonzalmat ébresztett a nőben és tesztelőjében, Caleb-ben egyaránt. Csak hogy a nagyszakállú Nathan már öndestruktív magatartásával is aggodalmat kelt mindkettőjükben, hát még az a megannyi, őt körülvevő aggály minő bizonytalanságot gerjeszt, amit Oscar Isaac egy enyhén mocsok, és egyben magabiztos játékban tálal. A mának élő, de vasmarkú teremtő palástját magára aggató házigazda, a mindent látó Isten szemével (amit sajnos valóban Furious 7-szinten sikerült kivitelezni, a szó szoros értelmében) a naiv programozót is igyekszik a lehető legtüzetesebben megfigyelni és kifaggatni, már ahogy hányavetisége engedi. El is képzelhetitek mennyire őrült, egyben sejtelmes ingázást képes eszközölni a közeljövő egyik, ha nem a legígéretesebb blockbuster-felfedezettje - nem mellesleg év végén ismét Gleeson oldalán fog mutatkozni, egy messzi-messzi galaxisban.

Sokszor már ennyi is nagy teljesítmény egy sci-fitől, azonban az előbb nem történt több a bevezetés kivesézésénél, az alaphelyzet felvázolásánál, melyből aztán annyira mély gondolatok, és olyan kiterjedt interpretációk születnek, melyek már önmagában egy masszív értekezést alkotnak. Ha még mindehhez hozzáadjuk eme három szereplő kapcsolathálójának fokozatos kiteljesedését (mert a háromszög igenis körberajzolódik mindhárom oldalán át), a legderűsebbnek, vagy akár legidiótábbnak tűnő momentumok (mint az a bizonyos táncjelenet) abszolút jogos és logikus helyét a mondanivalóban, Ava robotvonalainak nem mindennapi erotikus vonzerejét, valamint a film utáni beszüntethetetlen elmélkedési hajlamot, szinte biztosra vehetjük a műfajon belüli kultikus státuszt.

Az Ex Machina megrendítő unikuma nem ötleteinek kaliberével mérhető: végtelen csillagokat karistoló ambíciókra és mértéktelen fantáziájú vizualitásra senki se számítson, a rendezői debütjét jegyző Alex Garland inkább meghagyja ezeket megannyi megalomán műfajtársának. De ahogy romantikus pszichothrillerét ezekre a meglepően magasan fekvő gondolati síkokra, a fenébe is: hullámokra röpíti - melyeken még sem ember, sem technológia nemigen járt még - ezzel együtt nem, hogy hagyná ott fent elveszni a film komplex megoldása után izzadva kapaszkodó felfedezőket, de még meg is jutalmazza a legmeredekebb csúcsokra mászó érdeklődőket. Hogy mivel is? Most komolyan, had ne soroljam, mit is fognak kapni Ava filmvászon előtt zarándokló önjelölt kutatói, hisz’ így sem győzöm pontokra váltani sokrétű, tartalmas, és még így is további kísérleteket igénylő felfedezéseimet. 8,5/10

A filmet a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.

További vetítések: 
április 15. szerda 19:00 - Uránia

Jegyinfók a képre kattintva. Hazai forgalmazás pedig április 30-tól... lett volna, de még egy teltházas vetítés biztos nem árthat.

Mindig is tudtam, hogy az ázsiaiak gondolkodásmódja nagy mértékben különbözik az európai vagy éppen az amerikai emberekétől. Valami kényszer hatja őket, hogy betegebbnél betegebb dolgokat mutassanak meg a filmvásznon. A sajátos művészetük hol kultikus műremeket, hol pedig katasztrofális ökörséget eredményezett. Az 1991-es esztendőben pedig Ngai Choi Lam-nek hála a két véglet találkozott egymással, és egy olyan klasszikus zs-kategóriás alkotást készített el a közönség számára, ami már inkább tekinthető művészetnek, mintsem hozzá nem értésnek a filmes szakmához.

Ricky Ho börtönbe kerül, ahol a jelenlétével megbontja az addig tökéletesen működő rendszert. Főszereplőnk nem túl okos, nem túl beszédes, de a harcművészetének hála képes felvenni a harcot a börtön falain belül történő eseményekkel. Az igazgató és csatlósai uralkodnak a rabokon, és aki ellenszegül, az súlyos büntetésre számíthat…

A 80-as években, majd a 90-es évek elején a hongkongi filmgyártás új erőre kapott. Betört a piacra az exploitation hullám, aminek az egyik alapvető sajátossága, az alacsony költségvetés arra ösztönözte az embereket, hogy aki teheti, az ragadjon kamerát, mert egy bátor ötlettel akár kasszasikert is összehozhat. Ngai Choi Lam a Ricky történetével olyat húzott, ami korábban talán még senkinek nem sikerült. Létrehozta a tökéletes filmet, ami tényleg nem akar több lenni, mint ami. Egy pillanatra nem veszi komolyan magát, és egy pillanatra nem veszíti el azt a célt a szeme elől, amit kitűzött magának az első másodperctől kezdve. Minden idők talán legvadabb, legextrémebb gore-ját látjuk viszont a képernyőn, amikor Ricky ámokfutásba kezd. A CGI-mentes filmben pedig a kivégzések mind-mind „szemet gyönyörködtető” babák és egyéb kellékek segítségével lettek kimaxolva.

Ricky története egy hibrid, és bár, az alapvető exploitation mivoltját minden helyzetben megtartja, de képes határokat átlépve tovább bővíteni azon műfajok sorát, amiket felvonultat a játékidő alatt. Tiszteletét teszi a horror, az akció és a dráma műfajában is, és persze minden esetben szándékos túlzásokkal operát. A hangulat magával ragadó, a játékidő egy pillanatra sem ül le, Ricky pedig elhozza azt a fajta szórakozást, amit igazából más filmtől nem kaphatsz meg, csak és kizárólag Ngai Choi Lam alkotásától.

Méltán vált klasszikus exploitation filmmé a Story of Ricky, és méltán nézhető a mai napig azaz abszurditás, ami az egész filmet jellemzi. Ha egyedül nem is ajánlott, de 2-3 liter tömény, illetve néhány barát társaságában felejthetetlen élménnyel tud szolgálni. 8/10

Bármennyire is megérdemelné a törődést, a befogadást az angol, de Magyarországra jurtát verő Strickland filmje, mégis az a baj, hogy a filmtörténelem megannyi elvont képsorán nevelkedett rendező ugyan egy párját ritkító, szenvedélyes táncot vezényelt le a szadomazo úrnő és játékszere, azaz Cynthia és Evelyn közt, de az őket – és leginkább minket – ellepő pillangók rájuk és ránk vetett árnyéka néha talán már túl sötét.

Igen, pillangók: a Duke of Burgundy, azaz Hamearis lucina talán kockáslepkeként ismeretes itthon, és még sok más lepkefajta is feltűnik a vásznon, főként összekötő képkockák formájában. De vajon ki a herceg és mennyire működik mindez metaforaként? Mit jelent ez Cynthia-ra és Evelyn-re, a film leszbikus szeretőire, a soproni óváros (igen, a forgatás itthon zajlott le) szerelmeseire, eme állatfaj megrögzött érdeklődőire nézve? Nehéz ezekre válaszolni: igazából Strickland sokkalta inkább azon dolgozott, hogy kevés szereplője, sötét (de egyébként jól fényelt és árnyékolt) helyszínei, és szegényesnek tűnő eseményei valami egészen bizarr atmoszféra részesei legyenek, és elsősorban ne a mögöttes tartalom, hanem ez az atmoszféra keltsen hatást bennünk, legyen szó egy stílusos intróról, vagy akár a leggroteszkebb pillanatokról, mint amilyen például a Carpenter nevű hölgy hirtelen bedobott ötlete is, szülinapi ajándék gyanánt.

Azonban hiába a különös légkör, mert az egyébként egészen elegáns, (képileg!) visszafogott erotikájú románc mégsem ad kellő kapaszkodót ahhoz, hogy ez a bizonyos légkör ne váljon néha kellemetlenül fullasztóvá. Kezdve onnan, hogy az első párbeszéd becsukott szemmel akár teljesen összetéveszthető a világ legolcsóbb pornóparódiájával, végül már túl masszív jelenetek totyognak egymás után, a szó szoros értelmében – pedig néha nem történik több néhány eseménysor újrajátszásánál, melyekből egyébként se hozható össze túl sok variáció, mint már írtam.

Gyors végiggondoltam, hogy akkor mégis mi lett volna számomra az igazi, és így ugrott be a Stoker, mely talán valami egészen hasonló műfajban hozott egy príma látványú, feszesen ritmizált, összességében pedig egy jóval rejtelmesebb élményt. Persze közel sem ugyanannyira elvont a két alkotás, és talán ezért is enged utóbbi közelebb minket, de pont itt a lényeg: a Duke of Burgundy-t azért tartom távolságtartónak, mert nekem szükségem van a már említett iskolapélda, a Stoker eszközeire. Most viszont úgy éreztem, ugyan hiába engedi a Duke, hogy kövessem, emiatt mintha nemigen lelkesedne, szóval mégsem tarthattam vele igazán.

Pedig mint romantikus alkotás, a kezdeti hangnembeli félrecsúszások ellenére a Duke of Burgundy egy figyelemreméltó érzelmi játék tud maradni, szinte klausztrofóbiát keltve bennünk azáltal, ahogy szeretőiről mesél. Azonban vonagló misztikumával nehéz mit kezdeni, olyannyira, hogy emiatt már-már inkább válik üressé, mintsem tartalmassá ez a kapcsolat. Pedig végső soron nem leszünk teljesen elveszve, sőt néha olyan, mintha minket is belakatolna egy szadomazo-ládába. Csak nyilván nem szeretünk bezárva maradni, ezért is kiabáljuk a szabaduló szót. 6/10

A filmet a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon tekintettük meg.

További vetítések:
április 11. szombat 20:00 - Uránia (gálavetítés a rendezővel)
április 18. szombat 21:00 - Puskin

Jegyinfók a képre kattintva, hivatalos forgalmazás április 30-tól.

Jómagam mindig kívül álltam a horror műfaján, Freddy Krueger-től kezdve Az ördögűzőn át Jigsaw-ig minden klasszikus és kevésbé népszerű alkotást elkerültem, egyszerűen maga a műfaj és sajátosságai soha nem váltottak ki belőlem túlzott érdeklődést. Így aztán, megannyi alkalommal, amikor a műfaj régóta tartó minőségbeli romlását emlegető véleményekkel találkozom interneten innen és túl, legfeljebb a kívülálló felületes együttérzésével osztozom a horrorfanok bánatában. A sors úgy hozta, hogy eljutottam A Lazarus-hatás sajtóvetítésére, és azt kell mondanom, ha ezen a filmen is a zsánert sújtó tendencia hatásai érhetők tetten, 100%-ig megértem a rajongók elégedetlenségét.

Zoe (Olivia Wilde) és Frank (Mark Duplass) egy tudóspár, akik gyakornokaikkal (Donald Glover, Evan Peters) egy tudományos projekt keretében olyan szérumon dolgoznak, ami az agyba fecskendezve újraéleszti a halott szervezetet. Egy elaltatott kutya feltámasztásával áttörést is érnek el, de feljebbvalóik hirtelen véget vetnek a kísérleteknek és elkobozzák a kutatási anyagokat és a sikert bizonyító videofelvételeket. Hogy ne hagyják eredményeiket kárba veszni, végső lépésként betörnek saját laborjukba, hogy megismételjék a kísérletet, de egy szerencsétlen baleset következtében Zoe-ból válik az első emberi tesztalany. Sikerrel.

Nem mondom, hogy bűnrossz, csak aránylag szar. Meglepetéseket nem tartogat a film, a holtából feltámasztott Zoe-val persze semmi sincs rendben, elméje fölött lassan átveszi a hatalmat valamilyen, a túlvilágról ráragadt gonosz erő, mely természetesen senkit sem kíván életben hagyni a laborban összeverődött csapatból. És nem is hagy. Vége.

Lehetne, de addig még számos idegesítő ismétlődő jelenetet kell végigszenvednünk, míg a 83 perces játékidő végének közeledtével már csak azt várjuk, hogy milyen jellegtelen csavarral fogják az alkotók lezárni művüket. Addigra viszont már annyira lefárasztották az ember agyát a butábbnál-butább párbeszédek és a sokadik "sötétből/villódzó lámpák félhomályából hirtelen előbukkanó gonosz arcot vágó Olivia Wilde"-jelenet (mely nagyjából a filmesek egyetlen eszköze volt az "ijesztgetésre"), hogy édesmindegy lesz számára a végkifejlet és a film második felére előtérbe tolt kamerás lány (Sarah Bolger) sorsa. És hogy mire gondolok ismétlődő butaságok alatt? A teljesség igénye nélkül, egyenként 3-4-5 jelenetben csodálhatjuk meg

•  a fent említett rendkívül fantáziadús ijesztgetési formát
• ahogy Frank aggódóan a kezébe fogja Zoe arcát és a homlokuk összeér
• ahogy a Frank vagy a gyakornokok egyike aggódón magyarázza Zoe-nak, hogy most meg van ijdeve, össze van zavarodva, de minden rendben lesz
• ahogy a gyakornokok és Frank között élénk vita alakul ki az eljárás helyességéről és a holtából visszatért Zoe természetéről
• ahogy Zoe meghallja mások gondolatában az ellene irányuló turpisságot és csúnyán néz
• és a teljesen funkciótlan, found footage képi megoldásokat

Oké, ez nem a filmből van, de még mindig jobban jártok, ha ezt nézitek!

Tulajdonképpen bravúrnak is mondható ezekre a panelekre építkezve a 83 perces játékidő összehozása, melynél ha csak egy perccel is hosszabb lenne a film, valószínűleg sokak tűréshatárán átlógna. Nézhető, de a szórakoztatótól nagyon messze álló film A Lazarus-hatás, mely pillanatnyi gyógyírként sem szolgálhat a maradandó alkotásokban szűkölködő horrorfanok bajára.

4,5/10