Úgy tűnik, Xavier Dolan karrierje most futott le egy kört. Ha jobban belegondolunk, 5 év alatt kihozott 5 filmjével, ráadásul a francia ajkú kanadai alkotó 26 esztendős életútjával számolva még ha a tempó roppant dinamikus is, de munkássága nem ölel fel valami komoly időtávlatot, tehát nem volt nehéz végigmenni ezen a körön. A nyíltan meleg rendező jellegzetesen olyan kapcsolatokat mutat be a nagyérdeműnek, melyek néha az ő életéből is merítenek elemeket - nem hétköznapiakat, sokkal inkább problémásabb, már-már beteges féléket. Ez utóbbi jelző mentén született meg talán legismertebb műve (legalábbis itthon), a tavaly Titanic-versenyfilmként vetített Tom a farmon, amely ugyan nem művészi, és még inkább nem közönségbarát, de talán pont annyira tudja hol a helye, és képes magát kevésbé komolyan vetetni nézőivel, hogy értelmes érzelmektől megcsupaszított, mégis érző bábui, túlzásba vitt filmes eszközei (főleg a MINDENHOL túltolt feszültségkeltés, pláne a zenei aláfestés terén) végtére is egy érdekes játék részei voltak - még ha az abnormális sokkal inkább ideillőbb kifejezés.

Nem úgy a Mommyban, Cannes tavalyi díjazottjában (Zsűri díja, a fesztivál harmadik legrangosabb elismerése), ahol ismét anya-fia viszony került terítékre, pont, mint első filmje, a Megöltem anyámat alatt. Mondtam, körbeért a világ, még az anyát is újracastingolták Anne Dorval személyében, csak éppen szemszöget váltottak a dolgok: lényegében mindkét cím önmagáért beszél, még ha mindez nem is teljesen akkurátusan magyarázza meg, hogy most a fiú beszél az anyjáról, vagy fordítva. Mindenesetre 2009-ben sokkalta kirívóbb támadásokat kellett átélnie az anyának (annak ellenére, most viszont az intézetből kimentett fiú, Steven az, akit inkább kezelhetetlennek tűntetnek fel a körülmények, meg hát a hirtelen dührohamai. Pedig van mit orvosolni Die, az anya esetében is, aki egyedül ugyan aligha tud mit kezdeni ezzel a(z utolsó) lehetőséggel, de újdonsült introvertált szomszédja, a családja kötelékében teljesen életképtelen nő, Kyla, mindent megtesz ezért a párosért, és saját magáért egyaránt.

Hétköznapibb alakokat, egyszerűbb problémákat, és úgy általában egy klasszikusabb mozit ígért a felállás. Pedig eleve annyira külön világ ők hárman, hogy ez felőrli a köztük lévő viszonyt, de teljesen. A leglátványosabban ez a kommunikációban mutatkozik meg: nehéz a közös nevezőre jutás, de még inkább megértetni önmagukat a másikkal, főleg, mert értékrendileg nem képesek egy szintre jutni. Nyilván Die helyezkedik el középen ebben a tekintetben, aki az agresszív Stevennek másokat, a félénk Kylanak pedig önmagát segíteni megérteni, illetve megértetni, eme nagy törekvések alatt azonban Die szinte féktelenül összepréselődik. Persze közrejátszik, hogy fián kívül sem munka, sem pedig férfi nincs már, aki esetleg mentőövet tudna nyújtani, de valljuk be, még mindezeket birtokolva sem könnyű menekülni a ketrecből, amit az 1:1-es képarány hivatott képviselni, és nem csak ők, hanem te is várod már, mikor szélesedik már ki ez a világ. Továbbá ez a formátum eleveníti fel leginkább a régi családi videók hangulatát: mintha azt sugallná, igen, térj be hozzánk bátran, itt, ebben a káoszban élünk mi, csak éppen szabadulni nem tudunk belőle, és téged sem engedünk tovább. Fullasztó a házon belül játszódó jelenetek nyilvánvaló többsége, és a külvilág szabadsága sem hozza el mindig a várva várt önfeledt nyugalmat (még ha hármójukon kívül a többi karakter, de olykor még Kyla is csupán elenyészően törtrésznyi súllyal bír), mert minden mozzanat magával hoz valamit, ami később is csak belülről rohasztja tovább ezt az elsőre ugyan gyógyulni látszó, valójában mégis tartós kálváriát.

Azonban hülye lennék bárkit is elüldözni az események vonzáskörzetéből, sőt kívánom, hogy a felszínen ücsörgő megannyi apró öröm akit tud, rántson be csak nyugodtan, mert amit Steven és Die átél, minden, amit jelenteni tudnak egymásnak, az év egyik legsokkolóbb katarzisát lesznek képesek megidézni. Ez a fajta anya-fia kötelék talán olyan, mintha valaki fogta volna a Boyhood éveket átívelő, terjedelmes viszonyát a két családszerep között és megfertőzte volna valami örökös, sokkal ijesztőbb feszültséggel. Még ha a két alkotás már csak eltérő időfolyamukban vagy mindennapiságukban sem említhetők egy lapon, pont hasonló mód lehet elmerülni a gondtalan, akár bennünk is kellemes emlékeket felidéző képkockáikban, mint amennyire bele lehet fulladni tragédiáikba. A Boyhood inkább az előbbi jelenetfüzérekben bővelkedik - ezáltal sokkal átélhetőbb -, a Mommy célja pedig az, hogy az utóbb említett csapásokat fokozza, mindezt úgy, hogy a legmagasabbra igyekszik repíteni, hogy utána a lehető legmélyebbre lökjön. Pedig az élénk színek, egy jól időzített Dido-szám, Antonie-Olivier Pilon játékának ritmikusan váltakozó, először mindent feldúló, majd utána megnyugvást keltő hangulathullámai, vagy akár a napokig (hetekig, hónapokig) garantáltan a fejekben és szívekben tomboló, Ludovico Einaudi-kísérte érzelmi beteljesülés magaslatai sem sejtetnek semmit ezekről a talán nem annyira váratlan, mégis megrendítő mélységekről.

Dolan (a kép jobb oldalán, miközben színészeivel diskurál) ezúttal nem (írott) része a szereposztásnak, tehát feltételezhetnék, hogy ez a történet most nem őróla szól. Mégis, nézz utána a 21. századi fiatal művészek egyik legfontosabb alakjának (ismét felhívnám a figyelmet életkorára), és tekintsd meg régebbi alkotásait, mert utána már teljesen nyilvánvalóvá válik: a Mommy pont ugyanúgy az ő története is. Hiába tűnik tőle kiforrtnak, és pont ezért szokatlannak az anyaszerep újragondolása, a nyilvános önsajnálkozás önutálatba torkollása, vagy úgy önmagában ez az eddigieknél jóval kevésbé extravagáns élethelyzet, csak mert nem őt látom beszélni, cselekedni és érezni, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy igenis ott van, akarva-akaratlanul a történésekhez kapcsolom, végtére is egy karriert épített fel erre. Nem is bánom, mert az ő jelenléte meggyőzőbb, mint eddig valaha. 9/10

Justin Lin a Tokiói hajsza után egy új irányba mozdult el a verdák segítségével. Kevesebb illegális autóversenyzés, több akció és lehetetlen küldetés. A Halálos iramban franchise virágzásnak indult, ám még messze nem volt tökéletes az, amit a későbbiekben majdhogynem tökélyre fejlesztettek. Lin váltott, a húzás jól sikerült, a nézőközönség egyre nagyobb lett, a pénz pedig tonnaszámra érkezett a stúdióhoz. 

Amikor a bűn visszahozza őket Los Angelesbe, a szökevény ex-fegyenc Dom Toretto és Brian O'Conner ügynök viszálya újból fellángol. Ám amikor egy közös ellenséggel találják szemben magukat, Dom és Brian kénytelenek megbízni egymásban, mert csak így lehet esélyük a túlélésre…

Visszatért Vin Diesel, Michelle Rodriguez és Jordana Brewster, feltűnt Gal Gadot és Sung Kang is. Az összkép viszont még nem volt teljes. Hiányzott a csapatból Tyrese Gibson és Ludacris, hogy megalkossák az igazi Halálos iramban kommandót, akik a későbbiek során csúcsrajáratták a szériát. Lin próbálkozott és az ötletei egész pofásra sikeredtek, ám a 85 milliós költségvetés még nem tette lehetővé azt az eszement és látványos akcióorgiát, amit a későbbi részekben megtapasztalhattunk. Épp ezért volt néhol bántóan rossz a CGI… Azonban, ennek ellenére vált a Halálos iram egy kiváló szórakozássá, egy olyan alkotássá, amiben látszott a változás szele, de még nem érte el a kiforrott állapotát.

Dieselék újbóli feltűnése viszont nem csak a benzingőzös légkört hozta vissza a szériába, hanem a család a legfontosabb mondanivalót is, ami mára már az egész franchise védjegyévé vált. Ám hiába a mondanivaló, a 4. rész alaptörténete nem volt több egy sablonos bosszútörténettől, ami bár sosem baj egy Halálos iramban filmnél, de a felemás kivitelezésnek hála nem tudott igazán maradandóvá válni. A széria negyedik epizódja igazság szerint csak arra volt jó, hogy visszahozza a régi arcokat, új szintre emelje a franchise-t, és elindítson valami olyat, amiért rajonganak az emberek. Lin ezek alapján teljes jó munkát végzett, de ez inkább csak az „utólag mindenki okos” szlogennel válik teljes igazsággá.

Önmagában a Halálos iram alig több egy jó akciófilmnél, de hála a színészeknek, avagy a karaktereknek, az összkép kimeríti a korrektség fogalmát, és bőven el lehet vele szórakozni arra a bő két órára, amire betoljuk a lejátszóba a filmet. 6,5/10

Justin Lin neve ekkor még nem azért került be a köztudatba, mert újraindított egy franchise-t, hanem hogy tönkretette azt, amit korábban Cohen és Singleton felépítettek. A Tokiói hajsza sokaknál kicsapta a biztosítékot, holott egyáltalán nincs akkora baj vele, mint ahogyan azt sokan mondják Tény, nem illik bele teljes mértékben a képletbe, de talán ebben az idő volt a hibás, és nem pedig maga a film.

Sean Boswell igazi kívülálló, fékezhetetlen versenyző az illegális éjszakai hajszák sebességtől izzó alvilágában. Ám amikor forró lesz a talaj az abroncsai alatt, Tokióban állomásozó katonatiszt apjához kénytelen költözni, hogy elkerülje a börtönt. Az idegen országban aztán még inkább kívülállónak érzi magát a szokatlan szokások és ismeretlen törvények között. Nem kell azonban sok idő, hogy ismét akcióba lendüljön, amikor egy másik amerikai srác, Twinkie bevezeti őt a tiltott driftversenyek világába…

Spinoffot lehet készíteni, viszont nem mindegy, hogy mikor veszi rá magát a stúdió és a rendező, mert, ha rossz időben készítik el, akkor az lesz a veszte, mint a Tokiói hajszának, azaz megy a levesbe, és csak egy későbbi korrigálással tudják némileg helyrehozni azt, amit 2006-ban elhibáztak. Pedig a filmmel nincs nagy gond. Tény, Walker, Gibson és Diesel hiánya is furcsa, amikor egy Halálos iramban filmről beszélünk, de az újdonsült karakterek, Sean Boswellel és Hannal a főszerepben, igencsak jól muzsikáltak. Emellett Lin visszahozta az igazi autóversenyzést is a szériába, ami a japán látképpel kiegészülve tökéletes atmoszférát teremtett a játékidő egészére nézve. No, de akkor mégis mi a baj ezzel az epizóddal?

Csupán annyi, hogy rossz időben készült el. A franchsie ekkor még nem forrott ki igazán, nem bírt akkora népszerűséggel, mint manapság. A Halálos iramban név itt még nem jelentette a felhőtlen szórakozást annak ellenére, hogy a bevételi adatok alapján is sokan szerették a mozifilmeket. Egy spinoffra azonban még nem volt kész a rajongótábor. Nem tudták, hogy mit kezdjenek vele, és nem tudták, hogy ez történetileg hova illik bele. Persze mára már megkaptuk a válaszokat, a 7. részben végre pont került az i-re, és ennek örömére a Tokiói hajsza is más megvilágítást kapott, ami azt eredményezte, hogy igenis van helye ebben a szériában.

Hangulatos, égett gumiszagú szórakozásról van szó, ami 2015-re ért be igazán, szóval, ha korábban nem jött be igazán a film, akkor itt az idő újrázni, mert korántsem olyan rossz ez a pörgés. 6,5/10

Hatalmas sikert aratott 2001-ben a Halálos iramban első része. Rob Cohen kis túlzással ünnepelt sztár, Paul Walker és Vin Diesel pedig közönségkedvenc lett. A rendezői szék azonban mégis új nevet kívánt, így Cohen után a nem túl acélos, ám még így is 2 Oscar-jelöléssel büszkélkedő John Singleton kapott lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud kezdeni a nitro palackokkal és a száguldozással.

Az ex-zsaru Brian O'Conner sorra nyeri az illegális utcai autóversenyeket. Egyszer csak a volt kollégái látókörébe kerül, akik alkut ajánlanak neki: vagy kivonják a forgalomból, vagy segít elkapni Carter Veronét, a környék legnagyobb kábítószer-kereskedőjét. Érthető módon Brian ez utóbbi mellett dönt. Összeáll az egykori simlis, fekete haverjával, Roman Pearce-szel, hogy együtt vigyenek el egy rakomány "mocskos" pénzt a gyanús üzletembernek Miamiba…

Vin Diesel sajnos nem tért vissza, de Paul Walker megmaradt, hogy újdonsült társával, a széria egyik legjobb karakterével, Tyrese Gibson aka Roman Pearce-szel mutassa meg a világnak, hogy milyen keményen tudja nyomni a gázpedált. Az első résszel ellentétben itt nem a család meg a barátok voltak a legfontosabbak, hanem a küldetés, amit Walkerék nyakába varrtak, ugyanis Singleton a moziját egy új irányba próbálta elvezetni. Akciófilmet gyártott le dögös verdákkal és egy kockázatos küldetéssel a főszerepben. Ludacris feltűnése ugyan még hozta az illegális autóversenyek hangulatát, de ő is inkább csak egy plusz adalékanyag volt a végeredményt tekintve.

Diesel hiánya miatt sokan leszólják a második epizódot, ám látva, hogy milyen jól muzsikál a Walker/Gibson kettős, úgy gondolom, hogy egy részt még elbírt a széria az öreg Dom nélkül. Az akciók és az autós üldözések a helyükön voltak, a beszólások és a karakterek továbbra is jól muzsikáltak, ám az igazi, tökös, benzingőzős hangulat már nem volt az igazi. De a Need for Speed – Undergorund idején a hibái ellenére is remek szórakozás volt az egész Halálosabb iramban kaland. A léc nem volt magasan, Singleton mozija pedig sikeresen átugrotta, így nem nagyon lehetett panaszkodni.

Így tehát nincs más hátra, mint nyomni a gázpedált, felkapcsolni a neoncsöveket a kocsin, hátradőlni és élvezni az Act A Fool számot és nézni, ahogy Walker és Gibson lenyomják az amcsi verdákat a matchboxokkal. 8/10

Volt idő, amikor Rob Cohen belenyúlt a tutiba, volt idő, amikor ráérzett arra, hogy mik az ő határai, és mit tud igazán a csúcsra járatni. Már a Daylight idején érzékeltette, hogy nem egy elveszett rendező, és ha nem veszi túl komolyan magát, akkor a popcorn filmek között igenis tud értékelhetőt alkotni. 2001-ben feljutott a csúcsra, és megalkotta karrierjének legfontosabb és legjobb filmjét, a Halálos iramban első felvonását.

Dominic az egyik vezéralakja a Los Angeles utcáin rendszeresen lezajló illegális autóversenyeknek. Ebbe a világba csöppen bele az ifjú Brian. Igazi zöldfülűként nem rest versenyre hívni Dominicot. Senki sem sejti, hogy valójában egy álruhás zsaru, aki egy kamionokat fosztogató csapatot szeretne lekapcsolni…

Az új évezred elején még senki nem sejtette, hogy a Halálos iramban széria lesz az egyik legjövedelmezőbb franchise Hollywoodban. Rob Cohen benzingőzős, neoncsövekkel tarkított világa ekkor még csak ízelítő volt a későbbi sikerekhez, de elindított egy olyan hullámot, ami az akkori fiatalok körében igencsak népszerű volt, ugyanis szinte kivétel nélkül mindenki tuningolt verdákban akar száguldozni az éjszaka kellős közepén a kivilágított utcákon. Néhány évre rá ráadásul a Need for Speed - Underground széria is bejött a képbe, aminek a sikere valószínűleg nagyban függött a korábbi két Halálos iramban filmtől. Bár a játékok megálltak a saját lábukon, de én hiszem, hogy sokat köszönhetnek a filmeknek is.

Az irányvonal ekkor még teljesen más volt, mint manapság. A fizikai törvényeket itt még nem próbálták meg minden esetben átírni, hanem inkább az illegális autóversenyekre fókuszáltak. Rengeteg matchbox, csajok, zene, lazaság, és persze autólopás. Rob Cohen mindezeket egy rakás sablonból építette össze egy egésszé, ami Paul Walker és Vin Diesel játékával kiegészülve tökéletesen muzsikált. Semmi komolyság, csak a vagánykodás, és a nagybetűs szórakozás. Igazság szerint a Halálos iramban sosem akart több lenni, mint ami. Autópornó, autóbuziknak, illetve azoknak, akik képesek félretenni a „nagyítóval keresem a hibákat” gondolkodást, és csak élvezni próbálják azt az agyzsibbasztást, amit a képernyőn látnak.

Lehetne arról is beszélni, hogy mennyire gagyi az egész franchise, de teljesen felesleges. Rob Cohen egy olyan szériát indított el, ami a popcorn filmek körében igenis elismerésre méltó, mert mindig is az volt a cél, hogy lazuljunk, kocsikázzunk, poénkodjunk, és persze ne akarjuk megváltoztatni a világot. 8,5/10

One last ride

A Halálos Iramban bizony egy olyan szériává nőtte ki magát, aminek minden része bankot robbantott. Hiába a sok ellenlábas és különféle szitkokat és egyéb más "kedves" jelzőket dobáló emberek, vitathatatlan, hogy az egyik legsikeresebb filmsorozattá nőtte ki magát Dominic és csapata a negyedmérföldes versenyeken és az ehetetlen szendvicseket gyártó büféken át. Az idei esztendőben immáron a hetedik részéhez érkeztek halálos tempóban a srácok, és bizony ennek a résznek az átlagosnál sokkal nagyobb volt az elő visszhangja. Mindenki tudja miért...mindenki tudja miről van szó...és mindenki tudja, hogy nem mehetünk el mellette szó nélkül. Paul Walker tragikus autóbalesete váratlan volt, és bizony még a forgatási munkálatok befejezte előtt távozott el a csapatból, így abban a pár jelenetben, amiben még szerepelt volna, a testvérei helyettesítették. Hol egy kis CGI segítségével, hogy az ügyes kamera beállításokkal, illetve a tárgyak megfelelő használatával. Nem lógnak ki a sorból, nem keltenek direkt hatást, így szó nem érheti a ház elejét. Ráadásul a búcsú...de erről majd később.

I Don't Have Friends, I Got Family

Ugye mindenki emlékszik még a Tokiói Hajsza azon jelenetére, amikor Han meghal? Az előző Halálos Iramból megtudtuk, hogy azaz ütközés, aminek következtében felrobbant az autója, valójában nem baleset volt, hanem egy előre eltervezett gyilkosság. Nem más tervelte ki, mint a mindenki által jól ismert Owen Shaw (Luke Evans) testvére, Deckard Shaw (Jason Statham). Egy elszánt, brutális, kegyelmet nem ismerő zsoldos, akit a volt kollégái csak árnyákként emlegetnek. A semmiből robbant be a csapat mindennapjaiba, akik ha nem vigyáznak, könnyen az utolsó útjukra készülhetnek. Dominicról (Vin Diesel) jól tudjuk, hogy nem igazán szereti, ha a családjával packáznak, így félretéve mindent amiben eddig hitt, végig azon lesz, hogy megállítsa és ha kell megölje Deckardot. Ebben a régi csapatból szinte mindenki a segítségére lesz, valamint új bajtársakat is kap, még ha ennek köszönhetően páran a háttérbe is szorulnak. Hobbs (Dwayne Johnson) a Deckard elleni bunyó nyomait heveri ki a film nagy részében, míg Brian (Paul Walker) meg kell, hogy küzdjön a saját démonaival, mivel tudja, hogy a felesége és a gyereke az elsődleges, de ő mégsem az a hétköznapi apuka, aki megelégszik annyival, hogy mindennap suliba viszi a gyereket, majd este miután hazahozza, megírja vele a leckét, majd lefekszik aludni. Nem mondhatni, hogy őrlődik, inkább csak nem tudja, hogy képes-e még 100%-ig az az ember lenni, akibe Mia (Jordana Brewster) beleszeretett, és aki hasznos Dominic számára. 

A történet tehát továbbra is marad a családfánál, és ez a nyomvonal végig átjárja az egész részt, amiről kijelenthető, hogy a széria sajátossága lett. A másik sajátossága pedig - főleg a 4. résztől kezdve - a látványos és pörgős akciók, valamint a vele kéz a kézben járó autós részek. A korábbi részekben remekül megtervezett és megkomponált akciójeleneteket láthattunk, de itt az egész szintet lépett. Statham, ahogy azt sejteni lehetett, mindkét "óriással" összeméri erejét egy bunyóra, és ezeknél a részeknél bizony kiszakad a vászon a helyéről. Ha azt gondoltad, hogy az 5. részben látott Diesel VS Dwayne bunyót nem lehet megismételni, akkor ezúton szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy itt bizony még felül is múlták azt. Statham, bár nem akkora darab mint Dwayne vagy Diesel, csöppet sincs megilletődve, és bizony kihasználja az egész repertoárát, ami hihetetlen látványos  összecsapásokat eredményez. Mint amikor a God of War játékokban Kratos összecsap pár istenséggel, és beremeg tőlük a föld. Ám nemcsak ők, hanem a többiek is remekül teljesítenek ha akciózásról van szó, valamint Wan-nak is remek meglátásai és beállításai vannak, az ő frissessége bizony jót tett a szériának. És ez igaz az autós részekre is, amik ugyan néhol túlzásokba esnek, de ezek a filmek már csak ilyenek. Aki a tankos szaltós elkapós jeleneten, vagy a széf megkocsikáztatásán túltudott lépni korábban, annak most sem lesznek gondjai. Akinek már ezek is kicsapták a biztosítékot, nos...az néha ne nézzen oda. Az akciók ugyanis pörögnek és ha elkezdődik egy, akkor bizony kő kövön, épület épületen, vagy helikopter helikopteren nem marad. Nagy piros pont Wan-nak még azért, mert nem egy jelenettel tisztelgett a korábbi, főleg az első rész iránt. Ez csak pár apró momentumból és beállításból áll, de remek lett mind. A szokásos, szintén minden részben jelenlévő üresjáratok itt is tiszteletüket teszik, de a nagy százalékuk már a legelején lezajlik, a maradék pedig arányosan van elosztva, és remekül is működik. Roman (Tyrese Gibson) pl. zseniális, minden poénja, beszólása szójátéka vagy picsogása tanítani való, hihetetlen formában van az egész film alatt. Valószínűleg a magyar nyelv okozta fogalmazás és szóhasználat is rásegített erre, de hihetetlen nagy forma végig. Dwayne sajnos, ahogy az elején mondtam, nem kap akkora hangsúlyt mint korábban, de amikor cselekszik, akkor bizony nem hazudtolja meg önmagát. Valamint a Kurt Russel által megformált ügynök, és a Ramsey (Nathalie "Missandei" Emmanuel) névre keresztelt új csapattag se lóg ki a bandából. Röviden összefoglalva, ami eddig működött, az most is működik, sőt. Helyenként még jobban fogjuk érezni magunkat, mint korábban valaha.

See you again

Hat rész után nem lehet azt elvárni, hogy olyat lássunk, amit eddig még nem. A Furious 7 egy már korábban jól felépített és kikövezett úton halad előre, meglepetések és váratlan fordulatoktól mentesen, de mindezt olyan stílusosan, olyan látványosan és olyan vagányan teszi, hogy a Halálos Iramban széria rajongói nem fognak csalódni. Valószínűleg Paul Walker is egyetértene velem, főleg azután, amilyen búcsúban részesítették. Nem vagyok az a sírós fajta, de itt bizony megremegett a szemem a végén. Hogy lesz-e folytatás nélküle? Jó kérdés. Ám ha ennyi volt a történet, nem lesz hiányérzetünk, mert olyan lezárást kaptunk, amivel mindenki elégedett lesz. És az, hogy jó pár órával a film megtekintése után még mindig a lezárás kavarog a fejemben, szerintem sokat elmond. 9/10

Amikor azt hiszed, hogy a zombi történeteket már kimaxolták, majd megpillantod a CW-re érkező iZombie címen futó alkotást, akkor minden megváltozik. A DC Comics leányvállalatánál, a Vertigonál futó iZombie képregény alapján készült sorozat, a pilot epizódjával megmutatta, hogy bizony nem kis potenciál van a történetben, amit már mindjárt az elején be is bizonyított.

Liv Moore egy rosszul sikerült buli után zombivá változik. Azonban ő nem egy megszokott, rothadó, belekkel feldíszített zombivá alakul, hanem egy kissé sápadt, de alapjában véve emberi külsővel rendelkező élőhalottá. Természetesen az agyakat ő is szereti, így olyan helyre kell mennie, ahol könnyen, feltűnésmentesen beszerezheti a szükséges mennyiséget. Viszont az új életének hála egy különleges képességre is szert tesz. Az áldozatok agyának elfogyasztása után az emlékeik és szokásaik is belekerülnek Liv „testébe”, aminek a segítségével a bűnüldözésbe is be tud segíteni…

Rengeteg nyomozós sorozat lát napvilágot a sorozatok világában, így egy rosszul sikerült pilot után az iZombie könnyen a süllyesztőben találhatta volna magát. A megfelelő és érdekfeszítő tálalásnak hála viszont egy olyan zombis sorozatot ismerhettünk meg, ami új ingerként szolgál a zsáneren belül. Egyedi hangvétellel rendelkező, saját utakon járó sorozatnak nézünk elébe, ami bár valószínűleg a CW-nek hála sokszor beleesik majd a kikerülhetetlen hibákba, de a benne rejlő potenciálnak hála hozhat egy olyan szintet, ami elegendő lesz néhány évadnyi élethez.

Apropó évad… az első szezont 13 részesre tervezik, ami mindenképpen jó előjel az alapszituációt tekintve. Nem húzzák sokáig, ezáltal kicsi az esély rá, hogy önismétlővé válik a sorozat. A folyamatos nyomozás, az emlékek bevillanása egy idő után sablonossá tud válni, mégpedig a jól bevált „heti 1 ügy + egy kis fő szál előrehaladás” receptet fogja követni ez a sorozat is. Épp ezért így elsőre 2-3 évadot jósolok a sorozatnak, de olyan 2-3 évadot, ahol nem hiszem, hogy sokat fogunk unatkozni.

Száz szónak is egy a vége… az iZombie kellemes csalódásként ért, és ha folytatni tudják azt, amit a pilot epizódban elénk tártak, akkor nem lesz okunk a panaszra. 

Három év telt el a nagysikerű Ragadozó első része után, amikor egy teljesen új stábbal, színészi gárdával, valamint törtnettel álltak elő Hollywoodban, hogy tető alá hozzák a Predator 2. kalandját, amiben nem a dzsungelben, hanem Los Angeles belvárosában kellett megküzdenie főhősünknek a gonosszal. John McTiernan lelépett, Stephen Hopkins pedig belépett, a Ragadozó folytatása pedig bár szórakoztató, de messze elmaradt a klasszikus társától.

A Los Angeles-i rendőrség egységei, élükön Mike Harrigan hadnaggyal nyílt háborút indítanak a helybeli kábítószer-maffia ellen. Harrigan és emberei túl kevesen vannak, az ellenfél jelentősebb létszámú, jobban felfegyverzett, a rendőrség szinte védekezni kényszerül. Ám nem várt esemény történik: a maffia vezető embereivel egymásután végez egy titokzatos és menetrendszerű precizitással, kegyetlenséggel fellépő gyilkos. Harrigan azonban feladatának tartja, hogy törvény elé állítsa az ismeretlent…

Csak úgy, mint anno az Aliennél, a Predatornál is megpróbáltak egy teljesen új, másfajta szemszögből bemutatott folytatást készíteni a remekbeszabott első részhez. Ám, amíg Cameron sikerrel vette az akadályokat, addig Hopkins csak egy értékelhető, de nem túl fényes alkotással jelentkezett a rajongók előtt. Arnold Schwarzenegger kiválásával és Danny Glover megjelenésével az igazi tesztoszteronbomba-hatás teljes mértékben elveszett, és egy városi akciózás vette kezdetét, kevesebb izzadsággal, egysorossal és izommal. Glover ugyan jól hozta a mindenre elszánt zsaru szerepet, illetve méltó ellenfele volt a Ragadozónak, de összességében teljesen felhígult az a kiváló atmoszféra, amit anno a dzsungelben megtapasztalhattunk.

Így a Predator 2 esetében csak azt lehet felhozni pozitívumként, hogy megmerték lépni az újítást, és az azzal járó kockázatot. Hopkins megtette azt, amivel akár egy nagyobb siker is kinézhetett volna neki, de végül a cél előtt elhasalt. Szóval a sablon karakterek (Bill Paxton), a kiszámítható, ám élvezhető történet, illetve néhány akkori nagyágyú (Robert Davi, Gary Busey) feltűnése is azt eredményezte, hogy ha a várt minőség el is maradt, a Ragadozó 2. része még így is a jobbfajta akciófilmek közé sorolható. Folytatásnak gyenge, de önálló filmként megállja a helyét. 6/10