Álmomban sem gondoltam volna, hogy Stanley Kubrick mesterművét harmadik megtekintésre már azon a helyen fogom látni, ahová mindig is szánták. Mikor jöttek a hírek, hogy külföldön bemutatják moziban, akkor még csak reménykedtem, hogy hozzánk is el fog jutni (tekintve az Aliennel kapcsolatos biztató előjeleket). Tegnap végre meg tudtam tekinteni én is és nem fogok hazudni: harmadjára is elvarázsolt. Hozzáteszem, ugyanúgy mint az előző alkalmakkor. Jól áll neki a nagyvászon szó se róla, de ha egy filmnek ekkora ereje van, szinte mindegy is milyen platformon látja az ember.

Furcsa belegondolni, hogy akkoriban szinte fel se fogták, hogy ez a film később mekkorát fog szólni. Joggal mondhatjuk, hogy megelőzte korát. Sok kritikus ugyanis felállt a moziszékéből és egyszerűen kisétált a teremből. Egyszerűen nem értették mit látnak. És valóban, ha szétnézünk a ’60-as évek filmjei közt iderül, hogy minden tekintetben formabontó alkotással volt dolga a korabeli közönségnek. Kubrick munkásságában az a kiemelkedő, hogy alapvetően az érzelmeinkre hat, miközben ezek mögött nagyon is markáns mondanivaló húzódik. Nincs ez másképp ennél a filmnél sem. Lassú cselekményvezetésű, minimális történetszövéssel operál, szinte hipnotikus képsorok követik egymást. Olyan az egész, mint egy óriási spirituális utazás. A történetről talán elég is lesz annyi, hogy egy rejtélyes fekete monolit körül forog, melyet a Hold egyik kráterében találnak meg az emberek és természetesen, mint minden nagy felfedezésnél, itt is elkezdik kutatni az eredetét. Elsőre szinte lehetetlen felfogni mi is zajlik a filmben, de többszöri megnézés után sincs könnyű dolgunk. Cserébe mindig találni benne valami apró rezdülést, ami kulcs lehet. Mondanivalóját tekintve látlelet a félelmeinkről az ember-gép kapcsolaton keresztül; arról, hogy egyáltalán mit jelent embernek lenni és, hogy merre is tartunk. Mindez a hidegháború kontextusában igen borzongatónak hangzott, ráadásul zajlott az űrverseny is. Nem véletlen, hogy ezekben az időkben kezdett felfutni a science-fiction. Kubrick igazi modern rendezőhöz mérten tiszta műfajokban gondolkodott. Nagyszabású sci-fi tervével megkereste Arthur C. Clare írót, akivel közösen írták meg a forgatókönyvet. Előbb a film, majd a könyv készült el. Érdemes kézbe venni a könyvet is, utána pár dolog egyértelműbbé válhat a filmmel kapcsolatban. Apró eltérések ugyan vannak a kettő között, de az, hogy az egyik pozitív, míg a másik negatívabb képet fest az emberiségről sem állítható egyértelműen. Mindkét mű inkább egy határvonalon egyensúlyoz. Sokan a filmet a zenék felől közelítik meg, így adva értelmezést neki. Strauss Imigyen szóla Zarathustra című kompozíciója a film több pontján felcsendül, ami Nietzsche azonos című munkájának a megzenésített formája, melyben fajunkról többek között így nyilatkozik: „Hajdan majmok voltatok, és az ember még ma is majomabb bármelyik majomnál”, valamint meghirdeti az emberfeletti embert, amely az Űrodüsszeiával szintén összefüggésbe hozható. De konszenzus nincs az elemzéseket illetően, s a mai napig születnek róla tanulmányok.

Lehet a filmet szeretni vagy nem szeretni, hatását azonban nem lehet eltúlozni (gondoljunk csak Nolan legutóbbi munkájára). Megkerülhetetlen alkotás, melyet ebben a hónapban mindenképpen érdemes nagyvásznon is megtekinteni. Közben át kell magunkat küzdeni egy-két túlontúl lassú jeleneten és az értelmezést illetően is könnyedén ellentmondásokba juthatunk. Félreértés ne essék, én szeretem, ha egy film megdolgoztatja az agyunkat, de csak akkor, ha az valóban koherens. Ha Arthur C. Clarke tényleg azt nyilatkozta, hogy „ha teljesen megértetted a 2001-et, akkor kudarcot vallottunk” akkor az lesz igaz, hogy csak közelebb kerülhetünk az értelméhez, de hozzájutni nem fogunk. 9/10

A Pixar a 2014-es évben sem hagyott minket Toy Story nélkül, ugyanis decemberben elhozták nekünk a That Time Forgot címet viselő, dinoszauruszokkal teletűzdelt kisfilmet. A kérdés már csak az volt, hogy képes-e felnőni a Toy Story of Terror-hoz, vagy most a készítők megelégedtek egy „Nesze itt van. Lakjál jól vele” minőséggel.

Bonnie és a játékai egy új világ felé indultak el, ahol egy olyan kaland várt rájuk, amire nem számítottak. Ugyanis Mason szobájában egy gonosz őslény uralkodik, aki megpróbálja elpusztítani az idegeneket.

Úgy gondolom, hogy az efféle kisfilmekre szükségünk van. Toy Story nélkül ugyanis kevesebb lenne az animációs részleg. Ám nem minden arany, ami fénylik. Steve Purcell alkotása pedig még éppen hogy beleesik abba a kategóriába, ami még hozzáad valamicskét a Toy Story univerzumhoz, nem pedig elvesz belőle. A That Time Forgot alapötlete ráadásul egész jó, valamint Reptillus Maximus személyében egy egész pofás kis karaktert ismerhettünk meg. De valahogy az összkép mégse tudott igazán betalálni. Kicsit erőltetettre sikeredett az egész epizód, aminek hála még a 22 perces játékidő is soknak tűnt. Nem ment gördülékenyen a történet, Woody és Buzz pedig teljesen a háttérbe szorultak. Ez utóbbi még csak-csak elfogadható, de előbbi feltűnése nem éppen egy előnyös dolog egy alkotásnál. Szóval összegezve a dinoszauruszos részt, arra jutottam, hogy csalódtam. Toy Story szinten legalábbis biztosan. Egy 7/10 ugyanis édes kevés Woodyék történeténél.

A 80-as években még csupán csak egy b-kategóriás akciósztár volt, manapság viszont a popkultúra egyik legnagyobb alakja. Chuck Norris neve eggyé vált a viccelődéssel. Ennek okán pedig a XXI. században a filmjei már egy másfajta élményt nyújtanak, mint anno, amikor moziba kerültek.

A rendőrség akciója kudarcba fullad, mikor rajtaütnek egy lótolvaj bandán. MacQuade, a texasi járőr a legjobb az egész államban, ő fékezi meg a bandát, és menti meg rendőrtársait. Kapitánya eltűri módszereit, de nem hagyja, hogy magányosan dolgozzon, ezért egy fiatal tisztet rendel társául. MacQuade eleinte elutasító a fiúval, de amikor egy veszélyes fegyvercsempész bandára akar lecsapni, jól jön a segítség…

Persze ez csak álca… Chuck Norrisnak nem kell segítség. Az van, amit Ő akar. Hihetetlen mekkora változáson ment keresztül az évek alatt a Norris filmográfia. Ma már nem akciófilmeket lát az ember, amikor leül eléjük, hanem vígjátékokat, amiben megismerjük miért is lett legenda a Legenda. A viccek hatására már egyetlen alkotásában sincs olyan momentum, amit egy kicsit is komolyan lehet venni, és bár a Magányos Farkas az egyik legjobb és legkomolyabb filmje, a halhatatlan Istenség kultusz miatt nem lehet kibírni nevetés nélkül. Viszont működik, és szórakoztató, méghozzá nem is kicsit.

Egyszerű, helyenként rettenetesen buta, ám mégis van benne valami magával ragadó, ami miatt a korszak egyik felejthetetlen b-mozijává tudott válni. Chuck Norris játéka pedig tökéletesen illett Steve Carvel elképzeléseibe. Se nem túl jó, se nem túl rossz, csupán csak szerethető. A film végén lévő Norris vs David Carradine harc pedig pont annyira sikerült kiválóra, hogy a stáblista megjelenésével ne búslakodjunk, hanem elégedett mosollyal álljunk fel a tv elől.

A Magányos Farkas tehát nem váltja meg a világot, nem ér fel Stallone vagy az Osztrák Tölgy akcióorgiáihoz, de hozza azt a végeredményt, amit abban a korban imádtak a nézők. A b-mozik igazi feelingjét, a legyőzhetetlen, koszos és izzadt főhőssel a főszerepben. 6,5/10

Indiana Jones-on felnőni, majd naphosszat a Tomb Raiderrel játszani, felbecsülhetetlen. A régészet és a kalandozás kimaxolva, a szórakoztatási faktor pedig a tetőfokon, majd jön egy Simon West nevezetű rendező, és porig rombolja mindazt, amiért korábban rajongott az ember. A 2001-es Tomb Raider címet viselő film a XXI. század Indiana Jones-a lehetett volna, ha Angelina Jolie köré minőségi stáb áll. A kalandorok nagy bánatára nem így lett, a film pedig méltán borult a feledés homályába.

A gyönyörű régészlány, különc milliomos-csemete és képzett harcos Lara Croft egy éjszaka furcsa ketyegésre lesz figyelmes. Rövid keresés után egy különös órát talál a kastély egyik titkos szobájában. Az órát még édesapja rejtette el a halála előtt, aki egy levelet is írt Larának, melyben kéri, hogy az óra segítségével szerezze meg a fény háromszögének két felét. A háromszög isteni erővel ruházza fel birtokosát, ezért akarja megszerezni a Fény Népe nevű titkos társaság, és akkor a világ nagy veszélybe kerül…

Annyira emlékszem régről, hogy már akkoriban sem igazán voltam oda az első Lara Croft filmért, amikor kijött, ám a napokban valamilyen késztetés hatására mégis nekiültem újra, hátha majd kellemesen csalódok. A csalódás megérkezett, csak nem úgy, ahogy szerettem volna. Simon West „csodája” felnőtt fejjel már annyira sem volt képes, hogy legalább azt a szintet elérje, aminél még nem érzi kényelmetlenül magát az ember. De nem… itt minden katasztrofális, holott, ha megnézzük, hogy a Tomb Raider franchise mekkora potenciállal bír, akkor bizony a könnycseppekkel küszködve eszmélünk rá arra a szomorú igazságra, hogy mekkora kupac ló***-t rakott le elénk a Fegyencjárat rendezője.

Pedig a pénz adott volt, ráadásul Angelina Jolie olyannyira jó választásnak bizonyult, hogy kiköpött mása tudott lenni a régi játékokból megismert Lara Croftnak. Azonban hiába minden, hiszen a forgatókönyv teljes hiánya, valamint a rendező hozzá nem értése azt eredményezte, hogy egy bődületesen nagy káoszt kaptunk, amiben ugyan próbálták a játékokra hajazó elemeket feltüntetni, de minden csak erőlködéssé vált. A Tomb Raider épp ezért vált az egyik legrosszabb játékadaptációvá, mert bár papíron kaptunk rosszabbakat is az idők során, de ha megnézzük, hogy melyik milyen háttérrel rendelkezett, akkor bizony Croft kisasszony kalandja messze túlszárnyalja az Uwe Boll féle kreálmányokat. Szóval felejtsük is el gyorsan, hogy ez létrejött. 3/10

Annyi már biztos, hogy Alexandra Daddario nem jó sikolykirálynőnek, bár ehhez az is kellett, hogy Stevan Mena egy durván középszerű filmet készítsen a főhősnőnkkel a főszerepben. A Bereavement, magyar nevén a Gyász, nagyot akart markolni, ám végeredményben alig tudta beverekedni magát a nézhető kategóriába, ugyanis annyi felesleges játékperccel van tarkítva, hogy a néző nagyon hamar rá tud unni.

A fiatal Martint elrabolja egy szélhámos és arra neveli, hogy nőket kínozzon. Az évek telnek, Martin pedig továbbra sem tud kitörni a gonosz Graham Sutter karmaiból. Eközben egy új lány költözik a környékre, Allison. A Miller család legújabb tagja nem is sejti, hogy a környéken egy emberrabló garázdálkodik…

Maga az alapötlet egész élvezhető, ráadásul Daddario sem egy olyan színész, akit az ember nem néz szívesen a vásznon. ( :D ) Szóval kis túlzással adott volt minden ahhoz, hogy egy élvezhető, de nem túl minőségi filmet kapjunk, ám Stevan Mena gondoskodott arról, hogy a film végeztével ne elismerően csettintsünk, hanem előkészítsük az ágyunkat, ahol aztán egy jót aludhatunk, ugyanis a Gyász rendkívül jó altatónak. És az a legszomorúbb az egészben, hogy konkrétan csak arra jó, mert hiába operál hatásos képi világgal, maga a hangulat nincs jól megteremtve és ezáltal teljesen üressé válik az egész film. Ezek után pedig már teljes hidegen hagyja az embert a film végi fordulat, ami hiába próbál meg kissé egyedi lenni,  miután majd másfél órán keresztül húzták az néző agyát a nagy semmivel, már nem üt akkorát, amekkorát kellett volna. A Gyász tehát nem hiába tűnt el a süllyesztőbe, és nem hiába nem lehet hallani róla, még akkor sem, ha szóba kerül Alexandra Daddario. 4/10

Ismét egy jó régi filmet kukáztam elő az archívum mélyéről, hasonló kvalitásokkal bír, mint egy régebbi kritikám tárgya, a Háború és béke. Mind a készítésük éve, és játékidejük roppant hasonlóvá teszik a két filmet, ám kritikám mostani tárgya, nemhogy túlszárnyalja, hanem kétszer le is körözi hasonló korban készült összes kosztümös társát, kivéve talán csak a Ben Hur-t.

 A bibliai exodus történetét nem egyszer vitték vászonra, tavaly Ridley Scott is megpróbálkozott vele több-kevesebb sikerrel, és egy igen jó rajzfilm is beugorhat a történet kapcsán. Szóval a történet szerint a zsidó származású csecsemőt, Mózest (Charlton Heston) pont Egyiptom uralkodói családjának palotájához veti a szeszélyes Nílus folyó, egy apró fonott kosárban. Nagy szerencséje van, hiszen Egyiptomban, a zsidók rabszolgasorban tengődnek és hatalmas paloták építésére kényszerítik őket, miközben a Messiásukat várják. Mózes felnövekedve tehetségének és rátermettségének köszönhetően sikert sikerre halmoz, ám ellenségeket szerez a trónörökös Ramszesz (Yul Brynner) személyében, és elnyeri a szép Nefertir (Anne Baxter) szerelmét.

Ám nem sokáig örülhet, hiszen kiderül rabszolga származása, és száműzik hazájából, a sivatagba. Ám Mózest nem abból a fából faragták, hogy feladja a küzdelmet, és isteni sugallatra visszatér Egyiptomba, hogy szenvedő népét kivezesse a Kánaánba. És közben még arra is van ideje, hogy megírja a Biblia első pár könyvét, meg a Tízparancsolat nevű szabályrendszert. Szóval nem kisstílű emberke volt, az biztos.

Hogy az igazat megmondjam nekem se volt sok kedvem megnézni ezt, a mára már sok tekintetben elavult filmet, és csak egy tartós másnaposság vett rá, hogy időt szakítsak rá. A megtekintés előtt az egész filmet igazából Cecil B. DeMille egotripjének tartottam (igazából ő a 20. század első felét végigforgatta hasonló epikus filmekkel, bár manapság a neve nem mond sokat az embereknek), amit halála előtt talán a bűnbocsánat fejében készített, főleg hogy a forgatáson legalább három szívroham érte a szerencsétlen direktor urat, szóval a film olyan „A halálom előtt bebizonyítom, hogy milyen jó fej ember vagyok.”-szagot árasztott.

 Olyan messze az igazságtól szerintem nem is vagyok, hiszen a film mélyen spirituális, de ez egyáltalán nem válik hátrányává az alkotásnak, sőt még jól is áll neki. Az a megfoghatatlan monumentalitás, ami az Isten és Charlton Heston jeleneteiben egyszerűen átégeti a vásznat, párját ritkítja. Talán a Harmadik típusú találkozások (amiben egy pár pillanatig ezt a filmet nézik), és a Csillagok közöttnél éreztem ezt „milyen senkik vagyunk, mi emberek a világmindenséghez képest”-érzést, ami egy több, mint 50 éves filmnél azért nagy szó ám. A kontraszt a hatalmas egyiptomi díszletek, és Isten nagysága között azért nagyon szembeötlő, főleg úgy, hogy Istent legtöbbször rajzolt formában jelenítik meg (például az égő csipkebokor, vagy lángoszlop képében).

 A karakterek nagyobb része viszont nincs annyira jól kidolgozva, a játékidőhöz képest. Mózes jellemét, azonkívül, hogy ő a film első felében a tökéletes hadvezér, építész meg minden, kicsit hiteltelenné teszi az, hogy egy kis beszélgetés után csak úgy szó nélkül átáll a rabszolgákhoz. Utána is amikor már a Megváltó szerepet megkapja Istentől, akkor se vívódik annyira, csak néhány elejtett szóból kell kikövetkeztetni, hogy azért ő sem annyira kétdimenziós karakter. Heston amúgy mindig is a szilárd elhatározott jellemeket jobban tudta alakítani, így a film második fele, amikor isteni erőtől hatva visszatér Egyiptomba, sokkal jobb lett, mint az eleje.

 Mondjuk az egész zsidó népre igaz, hogy határozatlanok, nem nagyon erőlködnek a rabszolgaság ellen, sőt van aki még profitál is belőle, itt Edward G. Robinsonra gondolok, aki a film legjobb szerepét megkapta. Ő játssza el azt a tipikus rosszindulatú személyt, aki mintha egy fasiszta propaganda filmből ugrott volna elő, folyton keveri a szart, elszereti a másik barátnőjét, és nyalja az egyiptomiak talpát. Amint rosszra fordul a helyzet, rögtön Mózest okolja, ha meg ő nincs ott, akkor meg ráveszi az egész zsidóságot, hogy egy aranybikát imádjanak. És az a legdurvább, hogy mindenki simán hallgat rá.

 Az egyiptomi uralkodóház se komplett teljesen, Mózes kedvese Nefretiri annyira bele van bolondulva Mózesbe, hogy az már nem normális, még öreg szolgálóját is megöli, csak hogy ne derüljön ki Mózes származása. A legnormálisabb szerepet Yul Brynner kapta, aki Ramszeszt, a trónörököst alakítja. Szegény pára egész végig Mózes árnyékában él, aki mindenben jobb nála. Csak egyszer bírta féltesóját megalázni, amikor kiderül Mózes származása, de később megint ő szív. Amikor meg végre király lesz, pechjére Mózes visszajön és nem csak a teljes haderejét, hanem még a fiát és a vallását is legyőzi. Remek jelenet, amikor a film végén az óriási, de üres palotában, halott fia mellett megjegyzi, hogy: „His God, is God.”(ami a szinkronban sajnos nem annyira jön át). Az Oscart meg azért nem kapta meg ezért a szerepért, mert az Anna és a sziámi királyért már jelölt volt, és végül azzal jutott fel a csúcsra.

A hatalmas díszletek és impozáns statiszta tömeg még manapság is elégedett csettintést kaphatna. Ám a tízcsapást sajnos nem nagyon csinálták meg. Konkrétan 3 csapást lehetett látni, a Nílus vérré válását, majd a jégesőt és végül az első gyerekek halálát. Elvileg megcsinálták a békaesőt is, de az inkább komikushatást keltett, így a kukában landolt. Az érdekesség az benne, hogy amikor Mózes beállít Ramszeszhez, hogy engedje el a népét, még maga a Fáraó kételkedik a csodák isteni mivoltában. Megemlíti, hogy a folyó azért lett vörös mert beleömlött egy csomó vörös homok, szóval nagyjából a mai tudományos kutatások eredményét mondja vissza Mózesnek,  ami egy ilyen régi filmnél azért egy elég jó pont.

 A film, korának egyik legdrágább filmje volt, és sok apróságot egészen a DVD megjelenéséig nem árultak el a készítők. Ilyen például a Vörös-tenger ketté választása, vagy az, hogy DeMille vagy Heston volt-e Isten hangja (a válasz az utóbbi, mivel DeMille a narrátor, és a film felkonferálásán kívül nem vállalta be az Úr hangját is). A legtöbb vicces sztorit a már említett zsidók aranybikás jelenetéhez fűződik. 3 hétig vették a nagyszabású orgiajeleneteket, amikor Heston meglátta viccesen megkérdezte, hogy kit kell megdugnia a filmben? Illetve a mikor DeMille nagy monológot tartott a jelenetről, és egy fiatal statiszta lány végig dumálta a rendező egész előadását, a rendező ráripakodott (megafonon ahogy azt kell), hogy mi a francról dumálnak a az ő beszéde alatt? A lány hűvös eleganciával csak annyit felelt : „Csak arról dumáltunk, hogy ez az öreg buzi mikor fogja már meghirdetni az ebédidőt.” DeMille elvörösödött fejjel erre csak annyit mondott bele a megafonba: „Ebédidő!”

 Érdekességként még annyit, hogy DeMillenek ez volt a második Tízparancsolat filmje, mivel 1923-ban már elkövette egyszer a történet filmre vitelét, majd jó poénként a felhúzott díszleteket ott hagyta a sivatagban, amit a homok jól beterített. A magyar bemutató 2000-ben volt, amikor VHS-n kiadták a filmet, bár a szinkronja szerintem később készült, mivel Mózest szinkronizáló Szakácsi Sándor hangja már sokkal öregesebb, mint ami Charlton Hestonhoz igazán illet volna. Ám szerintem még így is egy minőségi szinkronról beszélhetünk.

A film bár kissé poros, és hosszúra nyújtott, de mégis teljesen korrekt szórakozást nyújthat, egy hosszú délután folyamán. Műfajában tényleg csak a Ben Hur versenyezhet vele. 8/10

Amikor egy állatos horrorfilmmel találkozok, akkor mindig eszembe jut Steven Spielberg Cápája, és az, hogy vajon képes lesz-e valaki hozni azt a szintet, amit anno az öreg felállított, esetleg képes lesz-e valaki megugrani azt a szintet, amit anno megtapasztalhattunk. Idén érkezett egy brutálisan jó poszter a Grizzly filmhez. Gondoltam magamban, ez biztos jó lesz. Az előzetes is azt sugallta, hogy ebből akár még valami jó is kisülhet. A film végeztével viszont rá kellett jönnöm, hogy hiába a 10/10-es plakát, maga a film nem sokat ér.

Két elidegenedett testvér újra találkozik az alaszkai vadonban, ahol egy gyilkos Grizzly ólálkodik. Céljuk, hogy felderítsék hol lakozik a nagytestű állat, akinek a számlájára már több emberi élet is felírható. Beckett és Rowan életük legnehezebb kalandjára készülnek, amikor belépnek a rengetegbe…

Igazság szerint nem lennénk ennyire csalódott, ha nem csigáztak volna fel a készítők az előzetesen kidobott anyagokkal. Ráadásul a végeredményt látva azt sem tudom felfogni, hogy egy Billy Bob Thornton hogy adhatta a nevét egy efféle alkotáshoz. David Hackl filmje próbált nagyot markolni, de sajnos semmi nem jött össze neki. Hiába a viszonylag neves színészi gárda; Thornton mellett James Mardsen és Thomas Jane is szerepet kapott. Hiába a nagyszerű kanadai képi világ, illetve CGI-mentes medve, amikor képtelenek voltak mindezeket egy egésszé összegyúrni. A forgatókönyv gyengeségének hála a film elképesztően vontatottá vált, ami egy vadászós/erdős filmnél még nem is lett volna akkora baj, ha a jelenetek a vontatottság ellenére élvezhetővé tudtak volna válni.

A Grizzlynek voltak jó pillanatai, de összességében nagyon kevésnek bizonyult. Emellett rátett még egy lapáttal a végeredményre az, hogy a végjátékot egyszerűen komédiává változtatták. Az utolsó 15 percig még elviselhető volt itt-ott a medve általi gagyi ijesztgetés, de a film legvégén már a készítők teljesen átestek a ló túloldalára. Élvezhetetlen, nagyon gyengén kivitelezett összecsapást láthattunk, ami kegyetlenül rányomta a bélyeget az egész alkotásra. 3,5/10

Ha végignézem a filmtörténelmet, akkor arra a következtetésre jutok, hogy nem könnyű játékból filmet készíteni. Anno olyan alkotásokkal próbálkoztak, mint a Super Marió, Mortal Kombat, Street Fighter, stb. A 2000-es évek elején ráadásul Uwe Boll szintig jutott az egész adaptációs hercehurca. Majd jött néhány nagyobb költségvetésű társ is, mint például a Tomb Raider, Max Payne, vagy a Prince of Persia, de egyik se volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. Szóval a játék, illetve filmszerető jogosan teszi fel azt a kérdést, hogy; Hol vannak a szórakoztató játékadaptációk?

A következő néhány évben viszont lehet, hogy fordul a kocka. Duncan Jones kezei között készül a Warcraft, Tom Hardyval a fedélzeten jön a Splinter Cell, valamint egy laza Michael Fassbender, Robert Downey Jr, Marion Cotillard névsorral érkezik majd az Assassin’s Creed mozifilm. A pénz és a stáb adott, de vajon a minőség is garantálva lesz ilyen nevekkel? Ki tudja, de a fény már látható az alagút végén. A sikeres múltkori „aminek már rég el kellett volna készülnie” cikket folytatnám egy játékadaptációs írással. Nézzük is hát…