A múltkori cikkem után adta magát az ötlet, hogy egy olyan filmről írjak legközelebb, amelyben a történet egy videokazetta körül forog. A linkelt dokumentumfilm éltette a kazettákat, míg jelen vígjátékban megmutatkozik az árnyoldala is. De miről is van szó?

Josh (Breckin Meyer) és Tiffany (Rachel Blanchard) gyerekkori barátokból lettek szerelmesek. Miután más egyetemre kerülnek távkapcsolatban folytatódik a kapcsolat. A romantikus lelkű Josh kazetták segítségével küld videoüzeneteket Ithacából (New York állam) Austinba Tiffanynak. Mígnem egy átbulizott éjszaka után Beth karjaiban találja magát, aki észreveszi a kamerát és azonmód rögzíti is az együttlétet. Másnap ez a kazetta Josh túlbuzgó, de jóhiszemű szobatársának köszönhetően már repül is Tiffany felé Texasba. Kérdem én: hol vannak manapság az ennyire ütős vígjáték koncepciók? Olyanok, amikre azonnal felkapjuk a fejünket, mondván, hogy ezt azonnal látni kell? Persze önmagában nem elég a történet, de ez pont olyan, ami elvisz a hátán egy egész filmet.

Mellesleg árnyoldala ez a kazettáknak? Hiszen manapság elég rossz helyen Entert ütni és megvan a baj. Annak idején meg elég volt a postát beelőzni és kész a remek road movie recept. Szóval Josh fogja a barátait: a kanos srácot (Sean William Scott, aki 90%-ban Stiflert játszik), a füvest, meg a kocsi miatt a lúzert és nekivágnak a majd’ 3000 km-es útnak.

Ami pozitívum, hogy ezek a karakterek első olvasásra igen sablonosnak tűnnek, de azért szerencsére kellően árnyaltak. A film ráadásul több szálon fut, melynek köszönhetően egy pillanatra se ül le. Na jó, az van, hogy az egész sztorit Josh haverja Barry meséli a leendő egyetemistáknak és néha mikor „visszakapcsolunk” hozzá egy picit kizökkent a ritmusból, de nem vészes. A poénok kellően jók és elborultak, elvégre a filmet a szintén remek alapszituációval indító Másnaposok rendezője Todd Phillips jegyzi.

Mai szemmel azért feltűnt pár dolog. Ez azért egy pasifilm. Mondanám, hogy szexista, de valahogy kiegyenlítődnek a viszonyok. Pár meztelen nő azért akad benne, ráadásul ironikusan pont a női mosdó kellős közepén kerülnek terítékre a női álláspontok a pasikkal kapcsolatban, miközben a kamera a lányok másodlagos nemi jellegeire fókuszál. A film mintha Josh-sal szimpatizálna, aki nemhogy nem érez bűntudatot amiatt, mert megcsalta a szerelmét, de még fel is van dobódva tőle. Vagyis a film szerint meg se csalta, mert vannak kiskapuk (de nem lövöm le a poént). Csak azt nem értem, hogy akkor mire ez az egész hercehurca, ha már kiszeretett Tiffanyiból? Ez egyedül Barrynek esik le, de ő amúgy sem tart velük az úton, a többiek közül meg egy se szól Joshnak. Túrájuk így feleslegesnek tűnik. Cserébe Beth is ugyanolyan „hasznos” utat jár be. Összességében spoilermentesen leszögezhető (hiszen ez az alapsztoriból is kiderül), hogy a film gyakorlatilag egy tanmese a távkapcsolatok ellen.

Ja igen a szinkron: én alapvetően szinkron-párti vagyok. Régebben láttam eredeti hanggal is és azt kell mondjam olyan, mintha teljesen más filmet néztem volna. Például az eredetiben az „Én rasszista? De hát minden nap nézem Eddie Murphyt” poén az Oprah showval hangzik el. Ami persze nem túl ismert hazánkban, de már Peggy Bundy is minden nap ott ült előtte (mellesleg ütősebb is, hiszen Oprah műsorát tényleg minden nap lehetett nézni). Meg úgy összességében pár poén jobban kijön. De sebaj, cserébe a szinkronos változatban kapunk kiszólásokat a magyar nézők felé: „úgy pattogsz, mint egy zárlatos Bíró Ica.” Szóval kinek hogy tetszik. Vígjátékot mindenesetre sokkal érdekesebb eredeti hanggal megtekinteni. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) a Cool túra igazi többször nézhető film. Remek kikapcsolódás haverokkal és egyedül is. 7/10

Very good question

Neill Blomkamp neve minden filmszerető ember számára ismerősen cseng. A District 9-nal valami újat, valami egyedit alkotott a Sci-Fi műfajon belül és ezzel egyidejűleg kicsit fel is rázta azt. Okkal lehetett hinni, hogy végre jött egy rendező, aki bátran mer majd később is a Sci-Fi műfajhoz nyúlni, és nem is okoz majd nekünk csalódást. Pár évvel később érkezett is az Elysium. Nagyobb költségvetés, ismertebb színészek, remek alapsztori. Minden megvolt ahhoz, hogy megkapjuk az utóbbi évek egyik legjobb filmjét műfajon belül. De sajnos nem így lett. A látvány és a díszletek elsőosztályúak voltak, de sajnos a történet teljességgel kiaknázatlan maradt, és csak a felszínt kapargatta. Egy középkategóriás akciófilmet kaptunk, amit az imént említett látványon kívül egyedül Sharlto Copley játéka mentett meg a hatalmas csalódástól, akin látszott, hogy kisgyerekként élvezte a gonosz karakterét, szinte lubickolt benne. Ráadásként nagyon District 9 szaga volt az egésznek, mintha Blomkamp újra el akarta volna mesélni ugyanazt, csak most más tálalásban. Ám ami a "kisebbet markoljunk" felfogásban működött, az a "nagyobb, hosszabb, vágatlan" elképzelésben már nem.

Jogos tehát a kérdés, hogy kell-e nekünk harmadjára is ugyanaz, ugyanis az már az előzeteseken is egyértelműen látszott, hogy a Chappie az bizony egy újabb District 9 féle mese lesz...csak egy harmadik fajtájú tálalásban.

I'am your father

Johannesburgban tarthatatlanná válik a bűnözés és az erőszak. A rendőrség tehetetlen, ezért robotokat, úgynevezett "cserkészeket" állítanak hadrendbe, amit egy fiatal tudós, Deon (Dev Patel) állít össze nekik. A robotok olyannyira beválnak, hogy rohamos tempóban és %-ban csökken a bűnözés, a  cserkészeket gyártó cég pedig soha nem látott sikereket és bevételeket tudhat magáénak. Ennek a sikernek azonban nem örül annyira egy másik tudós, a katonai múlttal rendelkező Vincent (Hugh Jackman), aki a cserkészeknek hála, keresztet vethet az ember irányította, "szarvas" névre keresztelt lépegető roham robotjára. Ugyan folyamatosan próbálja meggyőzni a cég vezetőjét Michelle Bradley-t (Sigourney Weaver), hogy adjon neki esélyt, mert az ő robotja is legalább annyira hatásos, mint a cserkészek, de se ő, se a rendőrség nem akar hallani a lépegető monstrum hadrendbe állításáról. Le kell nyelnie a békát, és bele kell törődnie, hogy minden szép, minden olajozottan működik. Ám egy napon minden megváltozik. Deon, bár elégedett az általa megteremtett cserkészekkel, de tovább akar menni. Olyan forradalmi újításon dolgozik, ami mindent megváltoztathat, amiben eddig hitt. Kitartásának és elszántságának gyümölcseként létrehozott egy olyan mesterséges intelligenciát, ami képes önálló gondolatokra...tud érezni...eltudja dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz, mit akar és mit nem akar megtenni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megteremtett egy mesterséges tudatot, amivel a robotok emberekké válhatnak. Annyira megörül ennek a találmányának, hogy gyorsan be is számol főnökének az áttörésről, aki viszont hallani sem akar róla, mert hát a pénz nagy úr. A cserkészeket százával rendelik meg a cégtől, és minek megbolygatni azt, ami eddig is tökéletesen működött. Ám tudósunk nem elégszik meg a nemleges válasszal, önálló akcióba lép, és magához veszi az egyik leselejtezett cserkészt, hogy feltöltse rá ezt mesterséges tudatot. Ez a terv azonban nem megy flottul, ugyanis egy Die Antwoord névre keresztelt gengszter banda (akik a való életben egy ugyanilyen néven futó zenekar) elrabolják a tudóst és a vele lévő cserkészt, és arra kényszerítik, hogy állítsa az ő oldalukra, hogy segítsen nekik a rablásban és a rendőrök elleni harcban. Deon, mivel stukkert nyomnak a fejéhez, nem tud mit tenni, belemegy a dologba, cserébe annyit kér, hogy minden nap eljöhessen a robothoz és taníthassa. Ugyanis hiába van szó egy ember által létrehozott mesterséges tudatról, az aktiválás után ugyan úgy viselkedik, ahogy a pici gyerekek. Lépésről-lépésre kell haladni vele, és meg kell tanítani mindenre, amire egy embert is, kezdve a beszédtől, a tárgyak és különféle dolgok megismertetésével, valamint ha már "nagyobb lesz", akkor az élet erkölcsi, helyes és helytelen dolgairól. Bár a gengszter banda egy profi rabló terminatort akar faragni belőle, Deon mindent megpróbál tenni annak érdekében, hogy a Chappie névre keresztelt cserkész rendes életet éljen. Ezt a tervét azonban nem csak a gengszterek, de a csalódott és dühös Vincent is megnehezíti, aki minden erejével azon van, hogy használatba helyezhesse az ő szarvas lépegetőjét.

Chappie karaktere (akit Sharlto Copley kelt életre a motion capture technológia segítségével) működik és szerethető, és nem megy át az idegesítő kategóriába. A világ iránti érdeklődései aranyosak, és jól vannak felvezetve, még úgy is, hogy a különféle külső hatásoknak és tanításoknak köszönhetően végig a naivság lesz az, ami végigkíséri az életét a filmen. Ám ez nem esik át a hitetlenség túloldalára. Persze azt azért nem szabad elfelejteni, hogy végső soron egy beszélő, kisgyerekként viselkedő robotról van szó, így a komolyan vehetőség szintje már alapjáraton elég alacsonyan van a filmnek. Viszont mindezek ellenére ügyesen, hitelesen tanítja, építi és készíti fel Chappiet a világra, viszont előfordul néha hogy a  tanítások paradoxonná válnak. Deaon pl. az egyik jelenetben megtilt Chappienak pár dolgot, de 2 percre rá viszont már arra biztatja, hogy soha ne hagyja, hogy mások mondják meg neki mit csináljon vagy ne csináljon. Fejcsóválásra adhat okot, de végül még is ez a paradoxon vezet ahhoz, aminek köszönhetően Chappie a legvégén majd eltudja dönteni mi is az amit valójában akar, és megtudja hozni azt a döntést, ami az adott helyzetben a legmegfelelőbb. A saját feje után megy, de közben a tanításait sem felejti el, és ennek köszönhetően sokkal több lesz, mint amire számítani lehetett. Az, hogy ez kinek mennyire és milyen szinten működik majd, és a befejezést mennyire fogadja be a gyomra már más tészta, de ha kitudsz kapcsolni és áttudod adni magadat a filmnek, akkor nem fogsz csalódni. Ha végig görcsösen arra koncentrálsz, hogy ennek jobbnak kell lennie, mint az Elysium, és csak azért is komolyan akarod venni, és bele akarsz kötni minden apró logikai bakiba vagy ellentmondásba (paradoxonba), akkor tönkre is vágod az egészet.

Chappie: A bolygó neve... 

A recept tehát jól működik, de összességében sajnos mégsem tud annyi újdonsággal szolgálni, hogy egy igazán elégedett, hangos taps társaságában mondhassuk azt, hogy "igen Blomkamp, ezt most megcsináltad." Mert Chappie bármennyire is szerethető és Blomkamp ezúttal bármennyire is nem vállalta túl magát, ez még is csak ugyanaz a mese harmadszor. Ráadásként a korábbi munkáihoz való hasonlósága mellett még nagy hibája, hogy mind Jackman, mint Weaver karaktere annyira semmilyen, hogy konkrétan nem is lett volna szükség arra, hogy két ekkora név játssza el őket. Weaver jelen van, de valójában mégsem, Jackman pedig amikor a gyerekeivel játszik hétvégenként is többet ad ki magából, mint itt tette. Ám mindezek ellenére a szíjíz nem keserű, mert Blomkamp egy szerethető mesét tárt elénk, akinek az életében nem is jöhetett volna jobbkor az Alien film, mert negyedszerre már 100%, hogy nem tudná ugyanazt lenyomni a torkunkon. És ezt valószínűleg ő is tudja. 7/10

Az idei Oscar-szezon két, kritikusok által is leginkább körülrajongott filmje a Birdman és a Whiplash volt. Két tagadhatatlanul remek műről van szó, melyek megérdemelten lettek díjakkal elhalmozva, ugyanakkor számomra mindkét film mutatott olyan negatív előjelű hasonlóságokat, melyek mellett nem mehetek el szó nélkül, pláne az elmúlt 2 hónap őrületében, mikor is szinte minden új mozgóképes alkotás kapcsán ez a két film vált a hivatkozási alappá. SPOILERVESZÉLY!

Tim Burton visszatért, hogy egy, a tőle megszokottakhoz képest visszafogott történetet álmodjon filmvászonra. A rendező eddigi munkásságában az Ed Wood-on kívül nemigen akadt példa a megtörtént esetek feldolgozására, ezúttal azonban Margaret és Walter Keane története úgy látszik megihlette annyira, hogy hátrahagyja a maga jellegzetes fantáziavilágát és az 50-es 60-as évekbe repítve minket elmesélje a modernkori képzőművészet legnagyobb átverését.

Margaret Ulbrich (Amy Adams) egy napon úgy dönt, hogy elhagyja férjét és lányával San Francisco-ba költözik, mindez az 50-es évek Amerikájában, amikor egy egyedülálló anya számára több, mint nehéz volt a megélhetés. Margaret tehetséges festő, akinek azonban sajátos, nagy szomorú szemekkel bíró gyerekeket ábrázoló képeiért nem kapkodnak az emberek. Hamarosan találkozik a megnyerő stílusú hobbifestővel, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), akivel rövid időn belül ismét házasságot köt. Így lesz belőle Margaret Keane, akinek ezután egyszerűen csak "Keane"-ként szignózott képei a férje alkotásaiként feltüntetve hamarosan tömegével kezdik termelni a zöldhasút. Persze mind tudjuk, hogy addig jár a korsó a kútra...

Meg kell hagyni, hiába a Tim Burton-től oly messze álló valóság szolgáltatta történet, a rendező mindent megtett azért, hogy a néző egy újabb "burton-i" mesevilágban érezze magát. Azonban a rendező mintha elfelejtett volna hangulatot teremteni, a film képi világa harsány és giccses, ráadásul a századközepi retro-hangulatot sem sikerült elkapnia: az autóktól kezdve, a külső és belső terek színein és berendezésén át a szereplők ruházatáig minden műanyag és hiteltelen hatást kelt, ezzel rendesen aláaknázva a filmélményt. Ami egyébként abszolút működőképes, a történet és a dialógusok végig pörögnek, Amy Adams remekül hozza szerepét, és bár Christoph Waltz-tól már kissé unalmas a sokadik "variációk Hans Landa ezredesre"-típusú alakítás, a végére, mikor karaktere kapcsán kibújik a szög a zsákból, az ő játéka is feljavul. Rajtuk kívül nincs is igazán említésre méltó szereplője a filmnek, Krysten Ritter, Danny Huston, Jason Schwartzman és Terence Stamp sallangmentesen hozzák az elvárhatót azon kevés játékidőben, ami megadatott nekik.

Amennyiben túl tudjuk magunkat tenni (vagy épp képesek vagyunk befogadni) az elhibázott képi világot, egészen élvezhető film a Nagy szemek, melytől ugyan nem ragyog újra régi fényében Tim Burton csillaga, de legalább kissé feledteti a rendező közelmúltbéli botlásait. 6,5/10

A magyar filmgyártásban egyetlen egy probléma van. Nincs váratlan, nincs kockázat, csak a jól bevált módszer, amit újra és újra felhasználnak. No, de talán majd most… A R.E.M. elhozhatja a változást! A készítők jóvoltából pedig 3 szerencsés közületek páros belépővel gazdagodhat, amit március 8-án, vasárnap 12:00-kor a Sugár moziban tud felhasználni, a film díszbemutatóján!

A jegyek elnyeréséhez pedig nem kell mást tennetek, mint hogy küldtök egy levelet a (supnatmovies@gmail.com) címre (március 5. 22:00-ig), melyben leírjátok, hogy melyik a kedvenc sci-fi filmetek.

Itt a rendező, Molnár Szilárd rövid bemutatkozója:

A magyar zsánerfilm manapság gyakorlatilag nem létezik, mi ezen az állapoton szeretnénk változtatni. Filmünk egy kis költségvetésű, minimalista sci-fi thriller, amely olyan alkotások nyomdokait követi, mint Christopher Nolan Csapdája vagy Shane Carruth Találmánya. A R.E.M. létrejöttének története szűk egy éve kezdődött, amikor Molnár Szilárd elhatározta, filmet fog forgatni, akkor is, ha ehhez sem szakmai tapasztalat, sem gazdag producerek nem állnak mögötte. Hitvallásunk ugyanis, hogy egy jó filmet nem az határoz meg, hogy mennyi pénzt költöttek rá, mennyi effekt került bele az utómunka során, hanem alapvetően az, hogy milyen ötletek és mennyi munka áll mögötte. Így mindvégig hittünk abban, hogy R.E.M. képes lehet ugyanazt, ha nem magasabb szintű élményt nyújtani, mint jó pár, több százmillió dolláros költségvetésű alkotás. Az erőforrások hiánya természetesen rengeteg kihívást szült és improvizációt kívánt, de úgy érezzük, sikeresen megoldottuk a feladatot, és örömmel jelenthetjük be, hogy a film elkészült és remélhetőleg a kezdete lesz egy hosszú filmográfiának.

A film előzetesét itt tekinthetitek meg.

És itt az R.E.M. film Facebook oldala.

1997 már egy olyan időszak volt Jean-Claude Van Damme életében, amikor már nem feltétlenül tudott elvinni a hátán egy alkotást. Öregedett, az akció jelenetei már nem ütöttek akkorát, mint korábban, a filmjeinek a minősége pedig egy, akár két szinttel is lejjebb estek, aminek hatására már nem volt meg bennük az a tipikus b-mozi feeling, ami korábban felejthetetlenné tette egy-egy filmjét.

Jack Quinn terroristaelhárító vissza akar vonulni. Ám a szervezet nem hajlandó elengedni, és új feladattal bízza meg. Stavros a világ legveszedelmesebb terroristája egy minden eddiginél veszélyesebb akcióra készül. Quinn az egyetlen ember, aki megfékezheti. A küldetés azonban rosszul sül el, Jack-et pedig halottnak nyilvánítják…

Van Damme legnagyobb szerencséje, hogy egy olyan színes egyéniség kapott szerepet mellette a filmben, mint Dennis Rodman. Az akkoriban igencsak nagy népszerűségnek örvendő NBA sztár a laza, nagydumás, néhol beszari karakterét remekül párosította a tökéletes katonához, akik együttes erővel képesek voltak arra, hogy a filmet szinten tartsák, és egy viszonylag élvezhető, ám messze nem kiemelkedő kategóriába helyezzék. A Mickey Rourke által alakított főgonosz pedig csak hab volt a tortán.

Egyetlen egy gond van ezzel a filmmel. Nem szerethető. Nincs meg benne az a varázs, ami naggyá tudta tenni korábban több ízben is ezeket a tipikus „only VHS” szintű alkotásokat. Van Damme szürke, a történet nem igazán szórakoztató, a film pedig bűzlik a teljesen átlagos b-filmek szagától. A Nyerő páros csupán néhány esetben tudta kiváltani azt a gyermeki rajongást, ami körül szokta övezni az akcióhősök filmjeit. Így tehát a csalódás garantált, a Nyerő páros inkább Átlagos páros, ám még mielőtt végleg eltemetném a belga akcióhőst, meg kell jegyezni, hogy vissza tudott még térni a későbbiekben, legalább annyira, hogy ne csak alig néhány szép évre tudjon visszatekinteni, amikor rápillant a karrierjére. 5/10

Nem nagyon szeretnék belemenni egy DC vs Marvel vitába, de annyi biztos, ha átlagos nézői szemmel figyelek, és nem a szuperhősöket veszem figyelembe, akkor a DC Comics kerül ki győztesen. Egyszerűen azért, mert jobb rosszfiúkat képes felvonultatni, emellett talán jobban is vannak megírva, legalábbis a legtöbbjük. Épp ezért döntöttem úgy, hogy összeszedek nektek 10 olyan DC gonoszt, akiket érdemes megjegyezni, és akik már a megjelenésük óta kiáltanak azért, hogy felkerüljenek a filmvászonra. Néhányuknak már megadatott ez a lehetőség, de vannak, akik még várnak a sorukra.

Az alábbi felsorolásban NEM konkrétan a 10 legjobbról olvashattok, mert az túlságosan is szubjektív lenne. Túl nagy a választék, és túl kevés a hely. Jöjjön tehát 10 felejthetetlen DC Comics ellenség.

Tarzan egyértelműen megunhatatlan, 1912-es kitalálása óta nem múlik el évtized, hogy ne kapjunk legalább egy olyan filmet amely vele foglalkozik. Az első regény megjelenése után 6 évvel már kapott egy egész estés film feldolgozást, ám a kultikus státuszt mégis az egy akkori országunk határain belül született úszó révén nyerte el. Igen, Johnny Weissmüller Tarzanjáról fogok írni, és a blog hasábjain hamarosan végig nyálazzuk az ő 16 évig tartó 12 filmet felölelő dzsungel uralmát.