A siker lehet áldás, illetve átok is. Kérdés az, hogy ki mennyire tudja meglovagolni a sikeresség kőkemény hatásait. Broly feltűnése a Dragon Ball Z movie-szériában talán az egyik legnagyszerűbb dolog volt, amit a rajongók átélhettek az egészestés rajzfilmek történetében. Azonban a készítők nem tudtak leállni, és már ott hibát-hibára halmoztak, amikor a Legendás harcos másodjára feltűnt. A harmadik, egyben az utolsó megjelenése pedig egyenesen katasztrofálisra sikeredett. 1994-ben elkészítették a leggyengébb Dragon Ball Z movie-t!

Broly elbukott, ám egy bosszúszomjas milliomos ördögi terve miatt újra az élők sorába került. A teste azonban nem volt a régi, de az ereje megmaradt. Hőseinknek tehát ismét fel van adva a lecke, ugyanis ismételten milliók élete forog kockán…

A kreativitás teljes hiánya látszódott az egész rajzfilmen. És nem csak azért, mert képtelenek voltak Brolyt újra rendesen a vászonra álmodni, hanem azért is, mert maga a történet sem volt ütőképes. Mr. Sátán erőlködése, illetve az ellenfelének a motivációja is pont annyira volt gyerekes, ami ebben az esetben már inkább kínossá vált, mint viccessé. Ekkora tétnél, ráadásul Brolyval a fedélzeten pedig ez már nem fér bele. Túl sok ökörködés és túl kevés komolyság jellemezte az egész játékidőt. Broly itt már nem egy Legendás harcos volt, hanem egy kiherélt idióta, akit már nem lehetett komolyan venni. Hol van az már, amikor Broly a puszta tekintetével megfagyasztotta a levegőt...

Szóval hiába szórakoztató Goten és Trunks, amikor összességében ők sem voltak képesek arra, hogy teljes mértékben feledtessék a történet hibáit. Unalmas, és veszettül nagy erőlködés az egész játékidő, amiben csak nagyon kevés pozitívumot lehetett felfedezni. És azokat is inkább csak a két kicsinek köszönhetjük. 

A Bio-Broly tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de legalább arra jó volt, hogy a stábot egy kicsit felpörgesse, és jobb munkára ösztönözze. A maradék két movie-nál meg is tapasztalhattuk a fejlődést. 

Rengeteg játék, két mozifilm, és egy óriási sikerstory. Ez a Tomb Raider, avagy Lara Croft története. Az első játék 1996 október 25-én jelent meg a Core Design fejlesztőstúdió jóvoltából, ami rögtön hatalmas sikereket ért el a játékosok körében, hála a karakternek és a 3D-s kivitelezésnek. Bár eredetileg férfi főhőst szerettek volna a Tomb Raider játékba beletenni, de egy szerencsés gondolat hatására megszületett az első igazán nagy, - mára már igazi szimbólummá váló – női főhős. A játékok sikerességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a PC-s megjelenés mellett a TD franchise betört a konzolok, valamint a mobiltelefonok világába is. Lara Croft eljutott minden olyan emberhez, akit egy kicsit is megmozgatott a kalandozás, illetve a régészek meglepően varázslatos élete.

A lassan már 20 éves franchise több játékot is termelt az évek során, ám nem mindegyik tudott felnőni ahhoz a szinthez, amit elitnek nevezünk. Az élmezőnyben a következő három cím tanyázik:

Tobe Hooper büszke lehet magára, hiszen az első Texasi láncfűrészes filmjével történelmet írt, majd a folytatással szintén elért egy új szintet. Létrehozta minden idők egyik legrosszabb folytatását, ami teljes egészében méltatlan az első filmjéhez. Bőrpofa kezében a láncfűrészes továbbra is jól áll, de a második fellépése kegyetlenül unalmas lett. (Az alábbi poszter jobb, mint az egész film)

Az egyetlen túlélő Sally Hardesty nagybátyja Lefty Enright bosszút esküdött, hogy nem nyugszik, ameddig Bőrpofáékat el nem kapja, már csak meg kéne találnia őket. Bőrpofa és családja ezúttal egy elhagyott vidámparkba fészkeli be magát. Lefty útja a halál barlangjába vezet, ahol elkezdődik a kíméletlen bosszú…

Miután megpillantottam, hogy imdb-n 5.5 pont a film, nem gondoltam, hogy egy ennyire gyenge alkotáshoz lesz szerencsém. Konkrétan az egész Texasi láncfűrészes folytatás olyan, mintha valami szerencsétlen idióta próbálta volna meg lemásolni Tobe Hooper remekművét. No, persze ez már csak azért is érdekes, mert a rendező nem más volt, mint Tobe Hooper. Ekkora minőségbeli romlást pedig még M. Night Shamayalaman-nál sem lehetett észlelni, pedig ő is mestere a hátrafelé futásnak.

A történet egy kész káosz, se eleje, se vége. A karakterek teljes mértékben kimerítik az idegesítő figurák fogalmát, az első rész remek hangulata sehol, Dennis Hooper gáz, az összkép pedig botrányos. Egyedül a díszleteket lehet dicsérni, mert ott legalább lehetett észlelni valamiféle kreativitást, de összességében ez is kevés volt a sikerhez, vagy egyáltalán ahhoz, hogy egy kicsit is lehessen csak élvezni a mészárlást. Azt a mészárlást, ami igazából csak egy bohóckodás. A film megtekintése senkinek nem ajánlott! 2,5/10

„Elszántnak látszik, de mégsem kegyetlen. Van benne valamilyen hősiesség. Láthatóan bátor. Nem úgy néz ki, mint egy gyilkos. Higgadtan viselkedik, mint akinek célja van. Csupa szenvedély.”  Igazság szerint ez a rövid idézet a filmből tökéletesen összefoglalja John Woo egyik, ha nem a legnagyobb alkotását, amivel beírta magát a legnagyobb akciófilmes rendezők közé. 1989-ben a dráma és az akció egymásra talált az ázsiai kontinensen.

Jeffrey, a bérgyilkos, aki igyekszik biztosra menni, egy alkalommal azonban mégis véletlenül súlyosan megsebesít egy Jennie nevű énekesnőt, aki kis híján megvakul. Lelkiismerete megnyugtatására Jeffrey elhatározza, hogy anyagilag támogatja a lány igen költséges szemműtétjét, és ezért elvállal egy utolsó megbízást. Egy közvetítőn keresztül azt a feladatot kapja, hogy végezzen a kábítószermaffia főnökével, Wenggel. A küldetése ugyan sikerrel jár, mert megöli a célszemélyt, ám a zsaruk észreveszik, így menekülnie kell…

John Woo nevét valószínűleg a legtöbben az Ál/arc vagy a Tökéletes célpont című filmekből ismerik, hiszen miután feljutott a csúcsra hazájában, a kínai rendező betévedt Hollywoodba is, hogy többé-kevésbé tisztességes iparosmunkával jelentkezzen az amerikai közönség előtt. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy Woo csak egy tisztességes iparos, ugyanis, aki képes olyan filmet rendezni, mint a Bérgyilkos azzal számolni kell. Mondom ezt úgy, hogy ezen filmje nem fog bekerülni a kedvenceim közé, de mégis olyan élménnyel gazdagított, amit nem mostanában éltem át. Ízig-vérig 80-as évek, amit megfűszerezett a sajátos stílusával és szenvedélyével. Mély és drámai képekkel operál az egész alkotása. Woo így próbálta – sikeresen – kiküszöbölni azokat a dialógusokat, ahol azért meglátszik, hogy nem a párbeszédek az erősségei a Bérgyilkosnak. Így viszont óriási szíve lett a mozinak, ami nem megszokott a legtöbb akciófilmnél.

Ugyanakkor hiába a szenvedély és a rengeteg drámai képsor, John Woo filmje egy kőkemény akcióorgia. Ezt pedig a végső leszámolás, a templomi vérfürdő támasztja alá a legjobban. Lőporszagú, veszettül hangulatos, lélegzetelállító csatát tár elénk Woo, ami, ha nem is egyedülálló, de mindenképpen kirívóan magas színvonalat képvisel a filmtörténelemben. Nincs CGI, nem Transformerszek zúzzák szét egymást, hanem hús-vér emberek, akik vért izzadva próbálják legyűrni egymást.

A Bérgyilkos valószínűleg sokak számára ott van a legjobbak között, viszont számomra „csak” egy kitűnő filmes élmény marad, amire jó szívvel fogok visszagondolni. Ám ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, még azoknak is, akik nem szívesen néznek ázsiai filmet. 8/10

John McTiernan egy korszakos zseni volt. Egy olyan rendező, aki képes volt uralni a 80-as és 90-es éveket az akciófilmek terén. Tudta, hogy mitől döglik a légy, vagyis inkább a férfi nézősereg, ugyanis a legtöbb akkori filmjében minden megvolt ahhoz, hogy izzadságszag közepette élvezzük a hatalmas akcióorgiát, amit lerendezett nekünk több ízben is. Karrierjének második filmjével pedig, ha nem is a csúcsra, de annak közelébe jutott, hiszen a Ragadozó is bekerült a történelemkönyvekbe.

A különlegesen képzett kommandót egy dél-amerikai dzsungelbe vezénylik, hogy felkutassák és kimentsék bajba jutott társaikat - akik a környéken tűntek el és akik egy ideje nem adnak életjelet. A veszélyes terepen rutinosan mozognak a minden lehetséges veszélyre felkészült férfiak, ám az igazi fenyegetést nem a vadállatok, nem az embertelen éghajlat és környezet, de nem is fegyveres terroristák jelentik, hanem egy titokzatos, arctalan lény, akiről csak akkor vesznek tudomást, amikor már majdnem késő…

Lehetne itt kiveséző kritikát írni, vagy keresgélni a filmben a realisztikus gondolkodásnak ellentmondó bugyuta hibákat, de felesleges. McTiernan Ragadozója akkor is egy korszakos remekmű lesz, ha valaki nagyítóval próbálja meg lejáratni ezt az eszement akcióorgiát. Ugyanis nincs mit tenni akkor, amikor azt látja az ember, hogy kigyúrt izomagyak landolnak a dzsungel kellős közepén, hogy egysorosok és szivarozások közepette próbálják meg teljesíteni, a látszólag számukra gyerekjátéknak tűnő gerillák elleni harcot. Amint a néző megpillantja Schwarzenegger-t, Weathers-t, Bill Duke-ot, vagy azt a Jesse Ventura-t, aki egy kapott találat után csak annyit tud mondani, hogy „erre most nincs időm”, akkor fog tudatosulni benne, hogy itt nem az értelmet kell keresni, hanem hátra kell dőlni, és élvezni, ahogy leaprítják az egész dzsungelt. Macsó dumák, szigorú tekintetek, klisés, de tesztoszterontól duzzadó karakterek, nagypapik és óriáskések, avagy az 1980-as évek akciófilmjeinek minden eszenciája egy helyen. A Ragadozó egy bűnös élvezet. Egy tökéletes film azok számára, akik képesek élvezni az efféle oldschool muszklimozit.

Viszont hazudnék, ha a Predator csak ennyiből állna, mert amint megmutatja magát az igazi ellenség, amint felfedi magát a Ragadozó, akkor minden megváltozik. Alan Silvestri zenéje is másképpen fog dübörögni, a kigyúrt bodybuilderek tekintetében a félelem lesz úrrá, Schwarzenegger pedig a vállára veszi az alkotást, és elindul megvívni az egyik legnagyobb háborúját. Így lassan már 30 év távlatából a gagyi CGI Predator-látáson kívül nincs olyan pontja a filmnek, ami nem állná meg a helyét a mai világban. A Ragadozó kinézete pedig továbbra is az egyik legbadassebb, amit valaha is filmvászonra álmodtak. Zseniális idegen lény, ötletes és egyedülálló felszereléssel. Méltó kihívója az Osztrák Tölgynek.

Kötelező klasszikus az akciófilmek aranykorából, amit az idő vasfoga sem képes tönkretenni, mert az energiája még mindig elemi erővel sújt le az ártatlan, csupán szórakozni vágyó kisfiúra. Akit egyszer megérint McTiernan zsenialitása, azt soha többé nem ereszti el. Bár talán a mai fiatalságnak már nem ez kell… de ki tudja. 9/10

A Flashpoint paradoxonnal elkezdődött, a Háborúval folytatódott a Warner lassan már franchise-á épülő DC Comics rajzfilmes univerzuma, ami idén kapta meg a harmadik játékfilmjét, amiben azzal az Arthur Curry-vel ismerkedhetünk meg, akinek az ismertebb neve nem más, mint Aquaman. Curry életének bemutatása már csak azért is időszerű volt, hiszen a filmes univerzumban majd szintén találkozhatunk az atlantiszi királlyal, akit a Trónok harcából is ismert Jason Momoa fog megtestesíteni (közben már egy képet is kaptunk róla). Szóval DC rajongók figyelem, itt az Aquaman gyorstalpaló.

A Paradoxonnal valami új kezdődött el a Warner háza tájékán, ugyanis az eddig is, igen magas színvonalú rajzfilmes részleg, egy olyan egészestés szórakozást tárt elénk, amit korábban csak alig néhány esetben tudtak elérni. A siker megérkezett, az építkezés pedig elkezdődött. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen jó úton jár a stáb ezekkel a rajzfilmekkel. Tény, a színvonalra most sem lehet panasz, de ha újítások, illetve kockáztatások nélkül folytatják a jövőben is a rajzfilmek elkészítését, akkor bizony rá is unhatunk. No, persze ez nem hiszem, hogy meg fog történni, de annyi szent, hogy kevésbé fogunk jól szórakozni egy-egy megjelenő Igazság Ligája filmen, ha csak tisztességes iparosmunkákkal jelentkeznek évről-évre.

A 72 perces játékidőt jól töltötték fel. Megkaptuk a szokásos köröket is, hiszen találkozhattunk karakterfejlődéssel, mélypontokkal, drámával, akciózással, illetve a jó öreg célba éréssel. Nem is volt gond, nincs is panaszra okunk. Igazság szerint ez a film tényleg arra tökéletes, hogy azok, akik még nem találkoztak Arthur Curryvel, azok most megismerjék, és elfogadják, hogy Momoa majd a nagyvásznon már ne egy ellenszenves, a halakkal dumáló Dr. Dolittle 2.0 legyen az emberek szemében, hanem egy érdekes és elfogadható szuperhős a Liga többi tagja mellett.

Összegezve tehát a Justice League – Throne os Atlantis újat ugyan nem mutat, de a klisés történet és végkimenetel ellenére egy élvezhető DC Comics rajzfilm lett, ami beállhat a minőségi alkotások táborába. Az élmezőnyhöz ugyan nem ér fel, de csalódni nem nagyon lehet benne. 8/10

60 évvel ezelőtt az amerikai filmiparnak a kommunisták után a televízió volt a legnagyobb ellensége. A nappalik ördögi doboza legalább annyi nézőt szipkázott el a kényelmes moziszékekből, mint napjainkban az internet. A stúdiók úgy próbálták legyűrni az ellenséget, hogy olyat próbáltak nyújtani amelyet a televízió nem bírt megadni.   Ehhez olyan alapanyagokat kerestek amelyeket mindenki ismer (például a Biblia, de a világirodalom nagy klasszikusai is ebben a ligában játszanak), telepakolták sztárokkal, és végtelen hosszúságúra húzták a játékidőt (hogy az emberek minél kevesebb időt töltsenek a tévé előtt), majd az egészet megszórták színnel és széles vászonnal. 1956-ban épp a Háború és béke volt a soros, amely bár anyagilag megtérült szerintem csapnivaló alkotás.

A kisember kontra nagyvállalat problémáját nemhogy sci-fiben, de egyéb nagyjátékfilmben sem gyakran látjuk viszont. Jelen pillanatban csak Mike Judge lázongó irodistái jutnak az eszembe (Hivatali patkányok), de annak is már tizenöt éve. Rá tíz évre készítette el David Bowie (!) fia Duncan Jones a Hold című független sci-fiét potom ötmillió dollárból.

 A történet szerint miután a Föld energiakészlete kimerült, az emberiség rájött, hogy a Holdról is nyerhet energiát. Itt jön a képbe Sam Bell (Sam Rockwell), aki a Hold szikláiban megkötött napenergiát nyeri ki és juttatja el a Földre. Hároméves szerződése hamarosan lejár. Itt vesszük fel a történet fonalát. Megtudjuk, hogyan végzi a napi rutinját és rácsodálkozunk, hogy nem őrült még meg ez idő alatt (igaz, a kimerülés jelei egyértelműen látszanak rajta). Az űr magányos hely, de Samnek társa is akad. Ő GERTY, a robot, aki leginkább egy mozgó röntgengéphez hasonlít egy nagy kijelzővel az elején, amely leginkább arra szolgál, hogy az ott megjelenő emotikonokkal tudassa Sammel az érzelmeit. Nem tudom mennyire volt tudatos rendezői koncepció, de engem óhatatlanul az Űrodüsszeia HAL 9000-resére emlékeztetett. Így a film első megnézésekor árgus szemekkel figyeltem a gép minden mozdulatát. Nekem a szinkronos változathoz volt szerencsém, eredetileg Kevin Spacey kölcsönzi a hangját GERTYnek, ami egy kis pluszt ad a filmkedvelőknek.

Ha már a szinkronnál tartunk meg kell említeni, hogy a huszadik perc körüli fordulatot lelövi a magyar hang. De nem kell aggódni, a film tartogat még meglepetéseket. A történet azonban lassan csordogál. Aki pörgős akciót vár minden bizonnyal csalódni fog, de aki fogékony a hasonló jellegű filmekre, az bőven talál látnivalót. Elég csak a letisztult környezetre vetni egy pillantást és felfedezni a részleteket. A film egyetlen helyszínen játszódik, ilyen esetben már-már kikerülhetetlen dramaturgiai fogás a flashback alkalmazása, melyekből nem kapunk zavaróan sokat és az a kevés is inkább a főszereplő álmát jeleníti meg vizuálisan. Cserébe tanúi lehetünk, ahogy Sam kapcsolatba lép a feleségével és a kislányával. A már említett fordulat lelövéséhez annyit csatolnék hozzá, hogy kiderül, hogy Sam nincs egyedül, ráadásul egészségügyi állapota is megromlani látszik, vért köhög és a foga is hullani kezd. Ahogy elmélyedünk a film világában, egyre fullasztóbbá válik számunkra is a környezet, melyhez Clint Mansell balsejtelmes zongoratémája is hozzájárul.

Az, aki végigüli a 97 percnyi játékidőt egy sci-fibe oltott drámát kap a zseniális Sam Rockwellel, (aki duplán is elviszi a hátán a filmet). Fojtogató atmoszférájú alkotást egy felemelőnek csak részben mondható végkimenettel, egy megkeseredett és megvezetett egyszerű bérmunkás küzdelméről, amint felveszi a kesztyűt a nagy cég, a Lunar Industries ellen. Elgondolkodtató, hogy a való életben hány milliárd ember ül fel minden reggel ugyanarra a mókuskerékre. Valóban ennyire eldobhatóak lennénk? A szomorú igazság az, hogy erre a film sem ad igazán választ. 9/10

Az írás eredetileg itt jelent meg.