El tudjátok képzelni azt, hogy Salma Hayek egyedül leaprít egy egész épületnyi ellenséget? Normál esetben valószínűleg senkinek, még csak a fejében sem fordulna meg az, hogy a mexikói színésznő egy exploitation akciófilm keretein belül mutatja be azt, hogy mit is tud igazán, azonban Joe Lynch filmjében minden megtörténhet, így a színésznő is könnyedén át tud alakulni egy gyilkológéppé.

A készítők nem sokat akartak pepecselni azzal, hogy felvezessék a történéseket, így inkább azt a verziót választották, amikor egyből fejest kell ugrani a dolgok kellős közepébe. Salma Hayek néhány másodperc "pózolás" után legyilkolja az őt megtámadó bandatagokat. Gondolná a naiv ember, hogy a mészárlás után a történetben a szokásos lassítás fog következni, ám Joe Lynch filmje egy teljesen más útvonalat követett. Egyre több ellenség érkezett az épületbe, és egyre több ember akarta eltenni láb alól Everlyt, aki a kisebb szusszanások alatt azzal volt elfoglalva, hogy vajon mi van a lányával, és hogyan tudná biztonságos helyre juttatni a szeme fényét.

Igazság szerint egyetlen egy probléma van az egész alkotással, mégpedig az, hogy túl komoly volt néhány esetben. Joe Lynch nagyot akart markolni, holott, ha csak a vérengzésbe és a túlzásokkal telített akciókba fekteti az összes energiáját, akkor egy remekbe szabott bűnös élvezetben lett volna részünk. Így viszont csak egy átlagos, majdhogynem felejthető exploitation mozit kaptunk, amit igazából csak és kizárólag Salma Hayek miatt érdemes elővenni, mert nincs meg benne az az észnélküli szórakoztatási faktor, ami az efféle filmeket jellemzi. 4/10

Mit is lehetne elmondani a South Parkról? Korunk nagy „megmondója” ez a sorozat, amely néha nagyon is igényesen(!), néha polgárpukkasztóan, de legtöbbször nagyon alpárian parodizálja ki a körülöttünk lévő világot. Igazából nem is paródia ez, mert valljuk be, mi emberek elég hülyék vagyunk egyénileg és csoportosan is ahhoz, hogy ne kelljen túl sokat torzítani a képet. Trey Parker és Matt Stone a széria 1997-es indításánál nagyon rátapintottak valamire, és elmondható róla, hogy a kezdetben lesajnált rajzfilm, bár szerintem túl van a legjobb évadokon, de mára már elég meghatározó része lett a köztudatnak. Vannak akik sajnos még mindig nem látnak túl a trágárság és a vizuális undorkeltésen, pedig ez a sorozat nagyon komoly társadalomkritikai éllel rendelkezik... többnyire! Azt azért hozzá kell tenni, hogy a kedvelői között is szép számmal akadnak azok, akik az altesti humorban, a folyamatos káromkodásban vagy éppen a prosztó, senkit sem tisztelő stílusában találják meg a humorforrást, amihez, ha őszinte akarok lenni, túl sok ész nem igényeltetik. Részemről én szeretem a sorozatot, és tökéletesen tisztában vagyok vele, sőt, meg is értem miért nem kedvelik sokan, mégpedig első kézből, hiszen a párom ki nem állhatja, viszont én ugyanúgy szeretem a tahó humorától a nagyon mély mondanivalójáig, mert akárki akármit gondol, van ám neki olyan is! Azt egyébként, hogy a Parker-Stone páros miért csak a jelen tárgyalt sorozattal ért el világhírnevet, nem meglepő, hiszen hiánypótló alkotásnak bizonyult az idők során, hiszen például a Simpson család is paródia, de nem ilyen zsigeri, mint ez.

Bruce Lee egy legenda. A 70-es évek elején ráadásul több fronton is kiemelkedőt alkotott. A Sárkány útja című filmjével elkészítette az első saját maga által rendezett és írt mozifilmjét, mellyel jelentős szerepet játszott a hongkongi filmgyártás fejlődésében, illetve a harcművészetetek népszerűsítésében. Bruce Lee egyszerre lett az ázsiai harcművészetek koronázatlan királya, és a korszak egyik feltörekvő filmes alakja.

Chen megörökölte apjától az éttermet, ám a helyi maffiózók terrorizálják a vendégeit, és bármire hajlandók, hogy megszerezzék a helyet. Chen kétségbeesésében nagybácsikája segítségét kéri, aki Tang Lungot, a fiatal harcművészt küldi Rómába, hogy leszámoljon a mindenre képes bandával…

Bruce Lee halálát követően, illetve az eltelt évtizedek alatt a Sárkány útja, nem csak egy szimpla hongkongi film lett, hanem egy olyan alapmű a filmtörténelemben, amit illik legalább egyszer látni. No, itt nincsenek mély filozófiai kérdések, nem kapunk Kubrick-féle művészetet, egyszerűen csak láthatunk egy olyan alkotást, amiben egyesül mindaz, amit szórakoztatóiparnak nevezünk. Bruce Lee képes volt arra, hogy a kamerák és a színészek segítségével létrehozzon egy olyan élvezhető harcművészeti akciófilmet, mely egyszerre lett vígjáték és dráma, valamint dokumentumfilm a főhős művészetéről. Röviden és tömören összefoglalva, játékosan mutatta be a harcművészeti tudását.

A Sárkány útja nem egy bonyolult film, ráadásul a legtöbb helyen képes volt megmosolyogtató jeleneteket is elénk tárni, ám összességében mégis kitűnően működött az, amit Bruce Lee megálmodott. A rövidke történet jó tempóban halad, Lee játéka és bemutatója szórakoztató, a végjáték pedig egyenesen legendás. Egy, a Kolosszeumban lévő összecsapás a kor másik harcművészével, a mára már halhatatlan státuszba kerülő, csak és kizárólag Bruce Lee kedvéért elhalálozó Chuck Norrisszal. Feszültséggel teli, egyszerű, de jól hangzó zenével, illetve tökéletes koreográfiával kivitelezett harcot mutatott be nekünk a két gigász, ami nem csak őket, de magát a filmet is örökéletűvé varázsolta.

Az idén 43 éves film a római látképpel, és a 70-es évek hangulatával egy igazán pikáns szórakozást képes nyújtani azoknak, akik még nem találkoztak eme gyöngyszemmel. Humoros, könnyed és hangulatos mozi a Sárkány útja, ami kétségkívül ott van a leghíresebb alkotások között, méghozzá nem is érdemtelenül. Kötelező és kihagyhatatlan klasszikus! 8,5/10

Köszöntök Mindenkit! Tőlem elsősorban a 90-es évek filmjeire számíthattok, valamint igyekszem felkutatni az alulértékelt darabokat a kétezres évekből is. Előtte azonban pár generációsfilmet veszek végig. Minden adott lesz a retróhoz, kezdjük is a videokazettákkal!

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a videokazettákat, amelyekből még mindig számtalan sorakozik a polcomon, hamarosan egy róluk szóló dokumentumfilmben fogom viszontlátni. Pedig mennyire nyilvánvaló! Habár a DVD még mindig az egyik legnépszerűbb adathordozó, lassan őt is kiszorítja a Blu-Ray, de inkább a streamelés. Nincs mese, a videokazetta egy letűnt kor darabjának számít. Josh Johnson filmjében a nosztalgia csak járulékos adalék.

Miután Marcus Nispel újra életet lehelt a Texasi láncfűrészes franchiseba, Hollywoodban úgy gondolták, hogy ő a tökéletes ember arra a feladatra, hogy egy másik horror klasszikust is felébresszen az álomból és újra régi fényében hozza el a közönségnek. Ez a klasszikus nem más volt, mint Jason Voorhees kalandja, azaz a Péntek 13.

Túrázni indul a Kristály-tóhoz egy fiatalokból álló társaság. A kis csapat tagjait azonban brutális kegyetlenséggel lemészárolja egy gyilkos. Hamarosan újabb társaság tűnik fel a környéken, egyikőjük szüleinek a hétvégi nyaralójába indulnak. Útközben találkoznak egy motoros sráccal. Clay az eltűnt nővérét keresi - ő is a korábbi áldozatok között volt -, a nyomait követve jutott a környékre. A felhőtlennek induló táborozás valóságos rémálomba torkollik, amikor Jason feltűnik…

Óriási rajongója vagyok a szériának. Még a komédiába illő sokadik epizódok is tudtak olyan élménnyel szolgálni (kivéve a Jason X), ami miatt jó szívvel tudok visszatekinteni az egész Péntek 13. sorozatra. Épp emiatt vagyok egy kissé bosszús, hogy Nispel nem érzett rá arra, hogy mi is az a Péntek 13. Míg a Texasi láncfűrészesnél tudta, hogyan kell megidézni az eredeti film hangulatát, addig itt egy harmat gyenge produkcióval rukkolt elő, amiben a zseniális atmoszférának nyomát sem tapasztalhattuk. Nem volt elég, hogy Jason karakterét is a végletekig leegyszerűsítette – a félelemkeltés szinte a nullával volt egyenlő -, még a klasszikus zenét sem tudta rendesen kihasználni.

De igazából nem is ez a legnagyobb problémája a filmnek, mert alapjába véve egy nézhető slasher moziról van szó. Viszont a forgatókönyvbe írt karakterek annyira elrontják az egész film összképét, hogy már-már a kínos kategóriát súrolja. Nyilvánvaló, hogy egy Péntek 13-ban nem lesznek tökéletesen megírt figurák, de amikor már olyan szinten le vannak egyszerűsítve, hogy egy darab bot is összetettebb náluk, akkor bizony igenis zavaró tud lenni a játékidőben a sok tehetetlen idióta. Jared Padalecki/Clay volt az egyetlen értékelhető színész/karakter az egész alkotásban. No, meg persze Jason…

Összegezve a filmet; a 2009-es Péntek 13 valamilyen szinten csalódás ugyan, de még mindig a jobb remake-ek közé tartozik. A rajongóknak mindenképpen meg kell tekinteniük legalább egyszer, mert Jason ámokfutás akkor is élvezhető, ha maga az alkotás a nullával egyenlő, de egy szimpla horrorkedvelő is tehet vele egy próbát, mert annyit nyújt, mint manapság a legtöbb átlagos horrorfilm. Azonban nagy dolgokat nem szabad elvárni tőle. 5/10

Minden szülő rémálma az, amikor a kislányuk felnő és elkezd a fiúk után érdeklődni. Nehogy rossz társaságba keveredjen, nehogy valami olyan baja legyen, ami kihathat az egész életére, illetve az sem egy utolsó szempont, hogy a fiú legyen normális. James Foley filmje bár néhol elég szélsőségesen mutatja be a dolgokat, de pont arra világít rá, hogy mi van akkor, ha a lehető legrosszabb forgatókönyv íródik az egész család életében.

Nicole mindig arról álmodott, hogy jön majd egyszer egy fiú, aki erős, szexis, érzékeny és mindennél jobban szereti őt. Ez a fiú eljött! Davidben mindezt megtalálta, sőt többet is. Egy igazi lovag, aki elbűvölte és elcsábította a testét és a lelkét. De a tökéletes férfi nem az, akinek látszik. A kedves, udvarias felszín vad és fékezhetetlen erőt takar, ami Nicole álmait hamarosan rémálommá változtatja…

Nehéz helyzetben vagyok, mert bár élveztem az egész filmet, mégsem tartom egy kiváló alkotásnak. Éppen azért nem, mert a címben is szereplő Rettegés szó csak a játékidő utolsó harmadára lett érzékelhető fogalom. Ugyanis James Foley filmje túl lassú, túl sokat foglalkozik a felvezetéssel és az üresjáratokkal. Nem tudja fenntartani az érdeklődést a szereplők és a történet iránt, ami által teljesen felejthetővé válik az egész addigi rész, amíg be nem indulnak az események. Természetesen, amint kibújik a szög a zsákból, és megismertetik velünk a rettegést, akkor már az egész film átcsap egy élvezhető macska-egér párharccá, ami miatt hiába húzza az ember a száját az addig eltelt játékidőért, a végére mégis megcsillan egy mosoly, ami azt jelenti, hogy nem egy elveszett alkotás a Reese Witherspoon és Mark Wahlberg által fémjelzett Rettegés. 5,5/10

 Többek közt Alfred Tennysonnak a Brit birodalom legnépszerűbb költőjének köszönhető, hogy az 1854–es Krími háború egyik leghírhedtebb epizódja, az angol könnyűlovasság támadása az orosz tüzérség ellen, mint valami hihetetlen férfias és király dologként maradt meg. Mivel Tennyson már a szerencsétlen kimenetelű roham után rögtön írt egy dicsőítő himnuszt, a vakmerő, és értelmetlen rohamban elesettek számára. Így történhetett, hogy a történet első megfilmesítésénél hollywoodi producerek is hasonlóképpen álltak az esethez, és a főszerepet, a frissen sztárrá vált szépfiúra Errol Flynnre bízták, és az egész alapanyagot, egy romantikus kalandfilmmé gyúrták át, aminek nagyobb része nem is a Krímben játszódik.

Clint Eastwood visszatért, hogy egy olyan amerikai katona előtt rója le a tiszteletét (szobrot viszont nem emelt neki), aki százakat ölt meg Irakban, hogy hazáját védve az amerikai hadsereg történelmének legpontosabban célzó mesterlövészévé váljon (255 találatból 160-at a Pentagon is elismert). Chris Kyle fáradhatatlan jellemét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a hazatérése után jótékonysági szervezetet alapított, bestsellert írt, és a rászorulókon segített. Azonban a sors vele is kibabrált.

Eredetileg úgy volt, hogy Steven Spielberg rendezi meg az Amerikai mesterlövészt, ám végül az öreg Clint Eastwood ölébe hullott a lehetőség, hogy a Gran Torino után egy újabb kivételes alkotást tudjon letenni az asztalra. Spielberg hiányában ugyan az amerikai zászló kevesebb szerephez jutott, és Eastwoodnak hála a nyáladzás helyett egy sokkal realisztikusabb és komolyabb hangvételű film készült, azonban végeredményében az öreg sem volt képes arra, hogy újra történelmet írjon. Chris Kyle története kivételes, az alkotás minőségi, de talán évek múltán nem fog úgy megmaradni az emberek emlékezetében, mint mondjuk a Ryan közlegény megmentése, vagy a korábbi nagy háborús klasszikusok. Hiányzott a Mesterlövészből a lélek, pedig a szíve óriási volt!

Amikor kijön egy újabb hollywoodi háborús csoda, akkor a nem amerikai nézőközönség egyből arra gondol, hogy már megint itt egy propaganda film, ami dicsőíti a tengerentúliakat és az amerikai zászló jelenlétével próbálják újfent lenyomni a torkunkon azt, hogy Amerika mennyire jó és tökéletes. Azonban Eastwood mesterlövészével mégis más a helyzet. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kötelező körök itt nincsenek lefutva, de valamilyen szinten itt mégis más a helyzet. Chris Kyle megtestesíti a tökéletes amerikai ideológiát, miszerint legyél hős és legyél a legjobb. Győzz, mert csak akkor leszel a rivaldafényben. Kyle egy egyszerű amerikai ember volt a bevonulása előtt, azonban a háború megváltoztatta, és bár nemzeti hőssé avanzsálódott a tettei miatt, de mégis többször felvetődött benne, hogy van-e értelme annak, amit csinál. A bajtársaival harcolva, a hazáját több ezer kilométerről védve próbál meg hazafi lenni, de eközben pedig pont azt veszíti el, amiért „dolgozik”. A családja otthon aggódik, miközben ő a harcmezőn kockáztatja az életét.

Eastwood keze meg volt kötve, hiszen elég szűk korlátok között lehet csak mozogni, ha egy életrajzi filmet próbálsz meg elkészíteni. Azonban a veterán rendező keze nem remegett meg. Egy kiválóan felépített, remek tempóban haladó történetet tárt elénk, amiben kaptunk családi drámát, utcai harcokat, és egy jó és rossz közötti egyvéegy küzdelmet is. A katarzist viszont nem tudta elérni (kivéve, ha nem ismered a végkimenetelt), ugyanis hiába a több, mint korrekt kivitelezés, hiába Bradley Cooper egyszerű, de annál hatásosabb játéka, az Amerikai mesterlövész nem feltétlenül lesz maradandó alkotás. Az összképet látva viszont ez egy kisebb csalódással ér fel, hiszen a potenciál, és a minőségi stáb is ott volt Chris Kyle története mögött, mégis inkább csak az „egyszer iszonyat jó” kategóriába sorolandó lett az új Eastwood film. Újrázás után valószínűleg nem szolgálna ekkora élménnyel, ami persze egyáltalán nem probléma. 8,5/10