Nem mondom azt, hogy a remake vagy a reboot egy rossz dolog, de azért illik tudni használni is ezeket a lehetőségeket, hiszen nem lehet csak úgy mindent újra elővenni. Nem mindegy, hogy mit és mikor újráz egy stúdió, hiszen ha egy klasszikus és sikeres alapötlet nem kap minőségi stábot maga mögé az újrahasznosítás során, akkor bizony csúfos végeredmény tud születni. Ám nem így történt a Texasi láncfűrészes esetében. Marcus Nispel meglepően korrekt filmet hozott össze a vizes póló versenyt nyerő Jessica Biel főszereplésével.

1973. augusztus 20-án a rendőrséget egy isten háta mögötti tanyára vezényelték Travis megyében, Texasban. Amit Thomas Hewitt, a helyi vágóhíd egykori munkásának síri hangulatú házában találtak, az olyan vérfagyasztó volt, hogy egész Amerikát sokkolta és rémületbe ejtette. 33 megölt ember, 33 lemészárolt áldozat földi maradványait találták itt, sokak szerint minden idők legszörnyűbb, többszörös gyilkosságának helyszínén…

Egyértelműen a legnagyobb slasher filmek közé tartozik az 1974-es Texasi láncfűrészes, ami nem csak egy zsáner elindító darabja volt, hanem egy sok epizódot megélt franchise első felvonása is. Hol jobb, hol rosszabb epizódok készültek a Bőrpofához, ám 2003-ban, 9 évvel a legutolsó és egyben legrosszabb Láncfűrészes kaland után döntöttek úgy Hollywoodban, hogy illene már egy méltó darabot készíteni Thomas Hewitt-ról. Így esett a választás arra a Marcus Nispel-re, aki bár nem tartozik a legnagyobb rendezők közé, de ráérzett arra, hogy mit is jelent a Texasi láncfűrészes mészárlás. Elsősorban megteremtette azt a zseniális és gyomorforgató hangulatot, amit megkaptunk anno a 70-es években is. Ehhez természetesen az eredeti film operatőre, Daniel Pearl is hozzátette a maga részét, hiszen itt is ő munkálkodott a kamerák mögött.

Bár a film nem mutat újat a témában, ráadásul a történet is klisés, a végeredményt látva nem lehet okunk panaszra, hiszen a színészek, a díszlettervezők, és szinte mindenki a stábból beleadott apait-anyait, hogy egy összességében korrekt, a XXI. században viszont kitűnő slashert kapjanak a zsáner rajongói. R. Lee Ermey pedig olyannyira zseniálisan formálta meg a karakterét, hogy kivétel nélkül mindenkit lesöpört a vászonról. Így az összképet nézve pedig egyáltalán nem probléma, hogy maga a címszereplő, a láncfűrészes gyilkos egy kissé a háttérbe szorult.

Marcus Nispel-nek sikerült azt véghezvinnie, amit se a Péntek 13, se a Rémálom az Elm utcában, se a Chucky, se a Hellraiser rendezőjén nem sikerült. Létrehozott egy olyan horrort, ami méltó az eredeti elődjéhez. 8/10

Ki gondolná, hogy az a Matthew McConaughey, aki napjainkban az egyik legnagyobbra tartott színész, valaha olyan filmben játszott, mint a negyedik Bőrpofa film, a Texasi láncfűrészes gyilkos visszatér. Ez a „kisebb” félrelépés, ráadásul nem csak az ő karrierjében jelentett mélypontot, hanem a szintén Oscar-díjas Renée Zellweger pályafutásában is. Kim Henkel-nek, a manapság már sztárnak számító színészekkel sem sikerült értékelhető alkotást összedobnia.

Egész Amerikát megrázták a láncfűrészes család által elkövetett gyilkosságok. Mindennek már öt éve, a család nyomtalanul eltűnt, s azóta sem hallat magáról. Egészen addig, míg egy csapat fiatal a diszkóból hazafelé tartva balesetet szenved. Egyik társuk megsérül, ezért két csoportra osztva segítségért indulnak a sötét erdőben. Nem is sejtik, hogy a texasi láncfűrészes család épp itt bujkál arra várva, hogy újra lecsaphasson...

Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy McConaughey egy, az IMDB-n csupán csak 3 pontra értékelt filmhez adta a nevét. Még akkor sem, ha tudtam, hogy ez Matthew életében csak a második nagyjátékfilm volt. Ugyanis egy olyan ember, akiről lerí, hogy van érzéke a színészethez, a megmozdulásaiban látszik, hogy nagyra hivatott, az egyszerűen nem teheti meg, hogy ennyire lealacsonyodjon. Abban az esetben sem, ha éppen a pályáját szeretné beindítani. Kim Henkel alkotása ugyanis a lehető legrosszabb választásnak bizonyult. Gyenge rendező, gyenge stáb, egy elhaló félben lévő franchise, kevés pénz, valamint egy minősíthetetlen forgatókönyv. Nagyjából ez jellemezte az egész filmet.

Tudni illik, hogy a Texasi láncfűrészes gyilkosban van potenciál, hiszen nem csak az első filmmel, hanem a 2000-es években készült két remake/reboot is azt bizonyította, hogy többször is le lehet húzni azt a bizonyos bőrt a történetről. Henkeléknek mégsem sikerült. Egyrészt azért nem, mert Bőrpofa egy jelentéktelen figura volt az egész játékidőben. A családtagok pedig többet foglalkoztak egymással, mint az elkapott áldozatokkal. Mindezt ráadásul idétlen párbeszédek, illetve érthetetlen cselekmények közepette.

Matthew McConaughey hiába formálta meg a filmhez képest kitűnően a karakterét, a végeredményen nem tudott javítani. Egy alig értékelhető, csupán MM jelenléte miatt nem minősíthetetlen „horror” kerekedett ki az egészből, amit senkinek nem lehet jó szívvel ajánlani. 2/10

Íme három, általam az utóbbi időben megtekintett film rövid véleményezése, melyeknek közös jellemvonása, hogy az alkotók többre hivatott elgondolásának kidolgozásába, más-más léptékben ugyan, de mindegyiküknek beletört a bicskája.

Az origó

Mike Cahill filmje tipikusan az a fajta alkotás, ami sokat ígér, ugyanakkor keveset nyújt a nézőknek. Olyasféle film, amiről az alkotók biztos azt gondolták, hogy valami nagyon okos, mélyértelmű és eredeti dolgot hoztak létre, pedig valójában ötlettelen és felszínes az egész. Holott a tudomány kontra spiritualitás téma még mindig lehetne az eredeti mondanivalóval megfűszerezett merész vállalkozások táptalaja, de ha egy csapnivaló forgatókönyvhöz csapnivaló rendezés és még csapnivalóbb színészi teljesítmények társulnak, abból ritkán sül ki bármi értékelhető, hiába az ígéretes alapkoncepció. Még inkább igaz ez, ha az ötletes elgondolás kibontása az 1 és 3/4 órás játékidő utolsó 30-40 percében kerül csak terítékre, addig csak csapongó, tévútra terelő, irreleváns jelenetek sorát kapjuk és végén is az izgalmas témának épp csak a felszínét sikerül megkapargatni. Ha két szóval kéne jellemeznem az I Origins-t nem lenne nehéz dolgom: átverés és fércmű.

4/10

A titkos ablak

Stephen King műveiből ritkán születnek a Ragyogáshoz vagy A remény rabjaihoz hasonló maradandó alkotások (legutóbb a Carrie újbóli feldolgozása sikerült elég vérszegényre), ez a 2004-es film is inkább felejthető, mint gyenge. Talán az alapkonfliktus túl gyors felvázolása, a remek hangulat, a főszereplők kiváló alakítása és a mindent belengő feszültség gyors arcunkba robbanása az okozója, hogy sem a néző érzései, sem maga az alkotás nem tud újabb szintre lépni a későbbiekben. Így a film utolsó harmada óhatatlanul ellaposodik, hogy aztán - immár teljesen feszültségmentesen - egy mára teljesen elcsépelt és sajnos túl korán kikövetkeztethető fordulattal adjon magyarázatot a rejtélyre. Nehéz ítélkezni az alapanyagul szolgáló novella ismeretének hiányában, amennyiben film hűen követi azt, sok szó nem érheti a ház elejét, mégis úgy érzem a remek kezdést követő lagymatag végjáték nélkül ez a film is több lehetett volna egy középszerű thrillernél. Ugyanakkor a szerepeikben lubickoló Johnny Depp és John Turturro miatt bárkinek érdemes egy próbát tennie vele.

6,5/10

Kényszerleszállás

Nagyon megosztó véleményeket lehet olvasni Robert Zemeckis 2012-es filmjéről, én ezúttal a pozitív oldalt képviselem. A film legnagyobb erőssége egyértelműen Denzel Washinton, akitől már megszokhattuk, hogy bármilyen szerepet hibátlanul képes eljátszani, mégis számomra Whip Whittaker kapitány általa történő megformálása elementáris, áll-leesős élmény volt. Ha már a forgatókönyvírók elfelejtettek fejlődéstörténetet írni egy masszív alkoholista karakternek, Denzel ezt a statikusnak tűnő figurát is olyan morális, lelki hullámvasútra ülteti fel játékával, amihez képest a film eleji fel- és leszállás kutyafüle. Persze utóbbi jelenetek a maradandóbbak, egészen pazar módon kivitelezettek, amit mindenki dicsér és ami alatt garantáltan mindenkinek a torkában dobog a szíve. Ez Zemeckis bravúrja és hibája is egyben, hogy ilyen hibátlan, mozgalmas és erős felütés után képes a főhősünket még másfél órán át a posványban várakoztatni, hogy aztán két kurta jelenettel adja meg az elkerülhetetlen feloldozást. A valóban hiányérzetet keltő "történet-nem-vezetés" ellenére, Denzel Washington játéka és a repülős jelenetek kivételes energiája miatt számomra a film mindenképp pozitív megítélésű.

7/10

Lassan már ott tartunk, hogy a Film+ nekiállhatna és Liam Neesonból is csinálhatna egy Arnold Schwarzenegger féle „egyszemélyes hadsereg” reklámot, hiszen Qui-Gon Jinn miután letette a fénykardot, egy elég érdekes irányba indult el, aminek hála az új évezred egyik legnagyobb akcióhőse lett. Ami nem feltétlenül rossz, csak egy idő után már veszettül unalmas tud lenni, pláne, ha a készítők sem képesek minőségi munkát letenni az asztalra.

A New York-i ex-zsaru, Matt Scuddert nem hivatalos magánnyomozóként folytatja tovább életét, és némi készpénzért cserébe segít a rászorulókon. Amikor Scudder elvállalja, hogy segít egy drog dílernek elkapni pár tagot, akik elrabolták és brutálisan meggyilkolták a feleségét, szembesül vele, hogy ezek a vadállatok nem először tettek ilyet és úgy tűnik, nem is utoljára. Egy kegyetlen harc veszi kezdetét, ahol az idővel is meg kell küzdenie hősünknek…

Lawrence Block könyvét próbálta meg az Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíró, Scott Frank a nagyvászonra álmodni, ám a végeredményt látva, nem igen jött össze neki a maradandó siker. Legfőképpen azért, mert egy hatalmas és izzadságszagú erőlködés lett belőle. A film megpróbál mély és komoly lenni, ám Scott Frank-ék nem tudták érzékeltetni a nézővel azt a hatást, amivel el tudták volna érni az általuk felvázolt összképet. Hiába a sok mellékszál, hiába az alkoholizmussal feltöltött múltidézés, amikor súlytalan képet festett magáról az összes próbálkozás. Liam Neeson karaktere épp ezért egy felületes, klisékarakter lett, akiben nem volt lélek. Igazából furcsa, hogy ez a film pont a forgatókönyvön bukott el elsősorban, hiszen Scott Frank azért már tett le az asztalra néhány értékelhető munkát is, gondolok itt a Különvéleményre vagy a Mint a kámfor című filmre.

A Sírok között bár a legtöbbször elég hangulatosra sikeredett, a végső katarzist nem volt képes felmutatni, pedig a történet adta lehetőségek fényében illett volna valamiféle utolsó nagy, lélegzetelállító képsort beletolni az emberek arcába. Ez nem sikerült neki, így végeredményében egy néhol elfogadható, de összességében gyenge tucat krimit kaptunk, ami egy újabb fekete strigula Neeson karrierjében. Többre hivatott ő annál, hogy efféle Jason Statham szintű B-kategóriás alkotásban szerepeljen. Csalódás a Sírok között. 5/10

Lara Croft és a Tomb Raider franchise a 2013-as évben újjászületett. A hősnőt minden eddiginél közelebb hozták hozzánk, és olyan változásokon ment keresztül, ami eddig kimaradt a sorozat életéből. A jellemfejlődés érdekében pedig egészen a kezdetekhez, az első igazi expedícióhoz repültünk vissza, hogy részese legyünk annak a kalandnak, amelyikben Lara hőssé válik. 

A Supernatural Movies jóvoltából pedig egy szerencsés közületek részese lehet ennek a fantasztikus kalandnak. A részvételhez nem kell mást tennetek, mint válaszolni a következő kérdésre.

Ki játszotta a főszerepet a Lara Croft: Tomb Raider (2001) című mozifilmben?

a) Angelina Jolie

b) Jennifer Lawrence

c) Margot Robbie

A válaszok betűjelét a teljes neved feltüntetésével e-mailben (supnatmovies@gmail.com) várjuk. A tárgy legyen Tomb Raider! A helyes megfejtést beküldők között egy STEAMes Tomb Raider GOTY Edition játékot sorsolunk ki. A játék február 8-a (vasárnap), 20:00-ig tart. A nyertest a rá következő órában értesítjük. Figyelem: csak teljes névvel és pontos tárggyal ellátott megfejtéseket tudunk elfogadni. Egy játékos csak egy e-mail címmel játszhat. A játékhoz sok szerencsét!

Emlékszem anno 2009-ben hatalmas hype övezte az Utolsó ház balra című thriller/horror filmet, és ennek hatására én is elég gyorsan letudtam az alkotást. Természetesen csalódtam, mint ahogy a legtöbb mai horrorfilmben, de valamiért mégis adtam neki egy újabb esélyt. Dennis Iliadis alkotása viszont nem élt vele, így a végeredmény most sem fest másként.

Aznap este, hogy a család megérkezik az elhagyatott helyen fekvő tóparti házba, Marit és barátnőjét elrabolja egy szökött rab és a bandája. Az ezt követő borzalmak után a rémült és sorsára hagyott Mari egyetlen reménye, hogy vissza tud jutni a szüleihez, Johnhoz és Emmához. Balszerencséjére azonban támadói véletlenül pont azon a helyen kérnek szállást, ahol a lány biztonságban lehetne…

Az a legrosszabb az egész filmben, hogy jó is, meg nem is. Jó, mert a színészek nem okoznak csalódást, a brutális jelenetek pedig pont annyira kemények, mint amennyire azt a film megköveteli. Maga a történet is teljesen rendben van egészen az utolsó pillanatig. Azonban ez kevés a sikerhez, ugyanis Dennis Iliadis filmje nem képes olyan atmoszférát teremteni, ami illene a történésekhez. Thrillernek nem elég nyomasztó, horrornak pedig nem elég sötét. Ezenfelül pedig a játékidő hatására a film többnek akar látszódni, mint ami. Iliadis-ék úgy gondolták, ha elhúzzák a játékperceket bő két óráig, akkor a filmjük komoly hatást ér el, és többet fog nyújtani, mint az efféle tini-horrorfilmek. Részben igaza is volt, mert néhány csavarral sikerült elérniük azt, hogy több legyen, mint az átlagos tini-horrorok, azonban a megfelelő hangulat hiányában a játékidő csak egy túlnyújtott, üresjáratokkal telített végeredményt szült.

Bár tény, hogy a film az utóbbi idők felhozatalában egy jó másodvonalas, nézhető szintet ért el, illetve olyan karakterekkel operált, ami az összképet tekintve jól működött. Normál esetben itt egy Mari általi mészárlást láthattunk volna a végén, ám néhány csavarnak hála egy teljesen más fordulatot vett a film az utolsó 40 percre.

Ettől függetlenül azonban a helyén kell kezelni az alkotást, mert bár potenciál volt benne, és egy korrekt remake kerekedett ki belőle, a kellő hatást sajnos nem tudta elérni. Ezáltal, ha nem is felejthető, de egy nem túl fényes végeredményt elérő filmet láthattunk. 6/10

Miután Jeff Wadlow a Kick-Ass 2 rendezője befejezte a He-Man reboot forgatókönyvét, arra az elhatározásra jutottam, hogy nekem látnom kell még az új mozifilm előtt a 80-as években készült eredeti alkotást is, hogy nagyjából be tudjam határolni, hogy mit is várhatok egy olyan mozitól, amiben semmi eredeti gondolat nincs, csupán korábbi klasszikusok összevágott darabjai. A rajzfilmsorozatot nem láttam, egyedül csak a több milliós nézettséggel rendelkező zenés youtube-videót ismerem, ha He-Manről van szó. Szóval nézzük is, hogy mit tudott Gary Goddard csodája.

Egy messzi-messzi galaxisban folyik a küzdelem a gonosz Skeletor és a felkelők között. A békéért küzdő csapat élén He-Man áll, aki a bátorságával és erejével képes szembeszállni a gonosszal. Azonban egy kozmikus kulcs bajba sodorja hősünket, illetve néhány társát, így végül a Föld is bekerül Skeletor látókörébe. Minden azon áll vagy bukik, hogy ki nyeri a harcot…

Csak két cím; Star Wars és Conan. Ezekből az alkotásokból vett át egy rakás jellegzetességet Gary Goddard a He-Man filmjéhez, amivel valószínűleg azt akarta elérni, hogy ő is beállhasson abba a sorba, amibe Lucas és a többi nagyágyú is belépett a klasszikussá váló filmjeikkel. Azonban Goddard hiába használta fel Darth Vadert, a rohamosztagosokat, a végső Vader vs. Sidious jelenetet, valamint hiába elevenítette meg Dolph Lundgrennel a jó öreg Schwarzenegger-t, a filmje csupán másodvonalas, nosztalgiahatást elérő majmolássá vált. Erre ráadásul rátett még egy lapáttal az is, hogy óvodás szintű dialógusokkal tarkították a játékidőt, valamint a forgatókönyvnek hála szinte semmit nem tudtunk meg a címszereplőről, magáról He-Manről. Addig rendben is volt, hogy ő vezeti a felkelőket, meg ő a legerősebb harcos, de olyan szinten szorult a háttérbe a legtöbb jelenetben, hogy már-már azt hittem, hogy Lundgren csupán egy mellékszereplő ebben a történetben.

Azonban mégse tudom teljesen lehúzni a He-Mant, mert bár egy kliséhalmaz, és minden porcikájában b-mozi, de mégis van egy magával ragadó hangulata, aminek hála nem fogunk teljesen kikészülni, miután Lundgren elordítja magát, hogy; Enyém a hatalom! A film arra volt jó, hogy megtudjuk, hogy Bill Conti a Rocky után ide jutott, Frank Langella ilyenben is szerepelt, illetve, hogy Courteney Cox karrierje nagyjából innen indult. 5/10

Nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb vissza kell hozni Brolyt a képernyőre, hiszen óriási rajongótáborra tett szert az évek során, és egy ekkora potenciállal rendelkező karaktert nem lehet csak úgy elfelejteni. Épp ezért a készítők nem is várták meg azt, hogy a rajongók betámadják a stúdiót, így a Bojack-es epizód után egyből Brolyra fókuszáltak, hogy egy új harc keretein belül mutassák be ismét a legendás csillagharcost.

Évek teltek el azóta, hogy Goku és barátai legyőzték a gonosz Brolyt, aki az egész univerzum elpusztításával fenyegetőzött. Goten és Trunk, valamint Videl éppen a kristálygömbök felkutatásával foglalkoztak, amikor a hegyek között megjelent egy kivételes erővel bíró ismeretlen. A harc elkerülhetetlen volt, Gohan pedig még messze járt…

Csalódás, csalódás hátán. Röviden így lehetne jellemezni a film első felét, amikor még Goten, Trunks és Videl uralják a képernyőt. Ugyanis, ha a címben egy bizonyos Broly nevezetű egyén olvasható, akkor a készítők nem csinálhatnak paródiát a moziból. Túl sok poén, túl sok bohóckodás jelent meg a képernyőn, ami miatt teljesen kiölték azt a komolyságot a játékidőből, amit Broly megkövetelt. Egy legyőzhetetlen gyilkológépet, aki az egész világra veszélyt jelent, nem lehet csak úgy arcon vizelni. (aki látta, az tudja, hogy mire gondolok) Persze a poénok kellenek, nem lehet mindig komolykodni, ám a ló túloldalára sem szabad átesni, mint, ahogy azt most tették a filmen dolgozók.

Azonban a Broly visszatér nem egy elveszett alkotás, hiszen Goten megérkezése után méltó játékperceket kap Broly és a nézősereg is egyaránt. Végre a háttérbe szorulnak a poénok, és egy óriási harc veszi kezdetét, amiben a drámázástól kezdve a happy end-ig minden megtalálható. Az utolsó néhány perc pedig már a zseniális kategóriába sorolandó, hiszen nem csak egy látványos harcnak lehetünk szemtanúi, hanem egy olyan családi köteléknek, egy olyan drámának, amit a Dragon Ball szériában már többször is megtapasztalhattunk.