Hatalmas port kavart annak idején Liam Neeson azzal, hogy átvette a stafétabotot Stallonééktól és eljátszotta az egyszemélyes, kíméletlen hadsereget. Az Elrabolva óriási sikert aratott, Neeson pedig be lett skatulyázva, no persze ez utóbbi csak évek múltán vált világossá. Mára viszont már az egyik legsikeresebb akcióhősnek vallhatja magát. Talán nem is érdemtelenül.  

Bryan Mills valaha a titkosszolgálat egyik legkiválóbb ügynöke volt, újabban viszont nyugdíjas életet él. 17 éves lánya, Kim az anyjával, Lenore-ral és tehetős mostohaapjával él együtt. Kim "világot szeretne látni", és épp Párizsba készül legjobb barátnőjével, Amandával, amire Bryan vonakodva bár, de áldását adja. Kim a párizsi reptéren megismerkedik Peterrel, egy ismeretlen jófej sráccal, majd nem sokkal később elrabolják. Az utolsó pillanatokban azonban a lánynak még sikerült néhány infót leközölni az elrablóiról…

Azt nem mondanám, hogy az Elrabolva átírta az akciófilmes zsánert, sőt még csak újat sem mutatott, ám mégis képes volt olyan összképet festeni magáról, ami miatt érthető okokból emlékezünk rá a mai napig, és emlegetjük a 2000-es évek legjobbjai között. Pedig a film alig egy órás, hiszen az első 30 percben az idegesítő Maggie Grace mellett semmi értékelhetőt nem kapunk, és még azt sem lehet mondani az ekkor eltelt időszakra, hogy jól vezeti fel Liam Neeson hadjáratát. Azonban, amikor megcsörren a telefon, és a lány értesíti az apját, hogy rátörtek az emberrablók, akkor bizony elszabadul a pokol. Neeson is ebben a pillanatban válik igazi nagyágyúvá, és az elrablónak mondott monológja pedig elindítja a nagybetűs Taken filmet:

„Nem tudom, hogy ki maga. Nem tudom mit akar. De ha váltságdíjat akar, sajnos nincs sok pénzem. De elmondom, mim van... van jópár különleges képességem amiket az igen hosszú karrierem során tovább fejlesztettem. Amikkel valódi rémálommá tettem az olyan emberek életét, mint maga. Ha most elengedi a lányomat, azonnal vége lesz az egésznek. Nem keresem magát. Nem üldözöm magát. De ha mégsem... Keresni fogom. És meg is találom. És akkor megölöm.”

Tökéletes, hidegrázós, epikus megfogalmazás. Ennél jobban nem is lehetett volna beindítani a történetet. Liam Neeson karaktere rálépett arra az útra, ami járható lenne az összes 50 feletti akcióhős álmokat dédelgető színésznek. Nem kell se spárgázni, se szaltókat és egyéb akrobatikus mutatványokat bemutatni, elég lenne csak az eszüket és a tapasztalatukat felhasználni a gonosz ellen. Ez működik, ezt be tudja fogadni az a közönség is, amelyik már kinőtt a Stallone féle bagázsból. Ráadásul még hihető is, hogy egy sok mindent megélt ügynök a tapasztalatával tovább jut, mint a zöldfülű társai, illetve ellenfelei.

Pierre Morel azzal jutott fel a csúcsra, hogy nem akart mindent elsöprő sikert aratni, és nem akart túl nagyot markolni. Ugyanis a Taken egy egyszerű és kiszámítható film lett, ami sablont sablon hátán vonultatott fel a játékidő egésze alatt. De ez mégis működött. Olyannyira, hogy Neeson akciódús kalandozásai teljes mértékben kielégítették az akciómozi fogalmát. 8/10

Mr. Peabody és fogadott gyermeke Sherman kalandjai nagyjából 50 éve kezdődtek, egy amerikai rajzfilmben, melynek címe Rocky és Bakacsin kalandjai volt. Ennek a műsornak a melléktörténeteiben a bölcselkedő kutya Mr. Peabody az amerikai gyerekeket (akiket Sherman testesít meg) tanította, a történelem nagy alakjainak életéről, mindezt úgy, hogy visszamentek az adott korba egy időgépük segítségével, és végigkísértek egy híres embert életének főbb szakaszain, mindezt nagyjából 5 percben. Nos, én kábé ’98-ban ismertem meg őket, amikor feltűntek az egyik szombat reggeli rajzfilmblokkban, bár bírtam őket, nem gondoltam volna, hogy elvinnének egy nagyobb filmet a hátukon, mivel önálló sztorijuk nem nagyon volt. De mivel a Rocky és Bakacsin többi szereplőjének is lett időközben saját (borzalmas) filmje, így ők sem maradhattak ki a szórásból.

Szeretem a természetközeli filmeket, az útkereső, társadalmi normákat elhagyó karakterekkel operáló drámákat. A jól sikerültek igazán lélekmozgatóan hatnak rám, ilyenkor legszívesebben rögtön venném a bakancsomat és a hálózsákot, hogy hasonlóan nagy útra induljak. Nagy kedvencem a 2007-es Út a vadonba, és bár Jean-Marc Vallée új filmje megtekintése közben hamar egyértelművé vált, hogy személyes listámon nem fog az előbbi szintjéhez felérni, ettől még egy könnyen befogadható, kellemes alkotás a hasonszőrű élményre vágyóknak.

Cheryl Strayed nagyon szereti az anyját. Cheryl édesanyja idejekorán meghal rákban. Cheryl ettől nagyon depressziós lesz, amit heroinozással és a férje fűvel-fával való megcsalásával él meg. Cheryl belátja, hogy ez nem jó. Válása után Cheryl 1000 mérföldes túrára indul, hogy helyre tegye magában a dolgokat.

Nagyjából ennyi a film, egyébként megtörtént eseményeken alapuló története. A Reese Witherspoon által meggyőzően alakított hölgy élete rendhagyó, de közel sem rendkívüli, és ha már úgy döntöttek, hogy filmet készítenek belőle, muszáj volt a nagy túra bemutatása mellett az előzményeket és motivációkat a fenti leírástól eltérően, az egyszerű linearitást elhagyva feldolgozni. A gond csak az, hogy emellett a logika is kiveszett a film ezen aspektusából. Rendszertelenül felvillanó flashback-ekből rakjuk össze, hogy mi késztette Cheryl-t az embert próbáló túrára való vállalkozásra, hol a gyerekkorából, hol az anyja halála előtti és utáni küzdelmes időszakból kapunk meglehetősen önismétlő jelentéstartalmú képsorokat, melyek mind a fenti kis ismertető egy-egy mondatát hivatottak bő lére ereszteni. Ezek a pillanatok kellemetlenül törik meg a túrázás remek képsorait, logikátlanok és elnagyoltak, mégha szükségesek is a megértéshez.

A változatos tájakon, a hosszú és fárasztó meneteléshez fokozatosan hozzáedződő Reese Witherspoon-t viszont végig élmény nézni, remekül mutatja be, hogyan válik az út elején bizonytalan amatőrből végül testileg és szellemileg megingathatatlan, 1000 mérföldet gyalogszerrel legyűrő erős nővé. Mellette mindenki más elhomályosul, talán emiatt értetlenkedem kissé az egyetlen hangsúlyos mellékszereplő édesanyát alakító Laura Dern legjobb női mellékszereplői Oscar-jelölésén, mikor róla csak annyi maradt meg, hogy jelenetei nagy részében ijesztően szélesen vigyorog és olyanokat mondd, hogy "abból kell kihozni a legjobbat, amit az élet adott". Emellett a filmről elmondható, hogy közel sem hat úgy az érzelmekre, ahogy az egy ilyen alkotás esetében minden bizonnyal a cél lett volna, kicsit sajnáljuk a főszereplőt nehéz sorsa miatt és szurkolunk neki, hogy sikerüljön végigcsinálnia az utat (és közben ne erőszakolja meg egy útjába kerülő redneck sem; erre appelláló baljóslatú jelenetből több is van, hogy aztán eseménytelenül elteljen és várjuk egy újabb rosszarcú figura feltűnésééig a következőt), de semmi igazán megindító, felemelő vagy lehengerlő

Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes film a Vadon, de ha valaki igazán maradandó műfaji filmet keres, annak továbbra is az Út a vadonba legyen az elsőszámú célpontja. 7/10

Sajnos a tavalyi évben nem volt szerencséje a pécsi közönségnek, ugyanis a városban a Nyolcadik utas a halál-t egyik moziban sem tűzték műsorra. Az idei évben azonban már az itteniek is megcsodálhatták, milyen az, amikor egy kultklasszikus alkotás kerül újra a mozikba. James Cameron csodája végre ismét teljes nagyságában elevenedhetett meg, és így a Jurassic Park után már egy újabb kedvenc filmemet pipálhattam ki a nagyvásznon.

Az első Alien film után valószínűleg senki nem gondolta, hogy bárki is képes lesz egyszer majd egy olyan folytatást készíteni a filmhez, amivel nem csak, hogy egy méltó második részt, de egy önmagában is kivételes alkotást hozzon létre. Ridley Scott kiszállt a projektből, a stafétabotot pedig az a James Cameron vette át, aki a harmadik nagyjátékfilmjére készült a Bolygó neve halállal. Akármennyire is nagyot durrantott a Terminatorral, azért senki nem várhatta el tőle, hogy majd ő lesz azaz ember, aki tökéletesíti az akció-sci-fi-horror egyveleget. Hiszen miért is várhatta volna el bárki is, amikor egy Piranha 2-t rendezett a Halálosztó előtt három évvel. Egyfilmes rendezőkből meg Dunát lehetne rekeszteni, szóval így visszagondolva jócskán volt kockázat James Cameron neve mellett. A direktor viszont előnyt kovácsolt abból, hogy még szinte zöldfülű volt a szakmában, és a rivaldafény, valamint az óriási nyomás helyett mondhatni nyugodttan dolgozhatott. A végeredményt látva pedig Cameron ráérzett arra, hogy miként tudna ő is profitálni az Alienből. Hogyan lehetne tovább fokozni a tökéletest, és megalkotni a szintén filmtörténeti remekművet, amely ki tud lépni elődje árnyékából, és a saját lábain is meg tud állni.

Egyszerű volt a képlet. Cameronnak egy teljesen más filmet kellett készítenie. Egy olyat, amiben az első részre jellemző legalapvetőbb elemeket is kicserélte, hogy a filmje egy teljesen más megközelítésből legyen tálalva. A félelmetes és idegőrlő atmoszféra helyett egy jóval visszafogottabb, a horrort szinte teljesen mellőző, inkább az akcióra fókuszáló légkört teremtett meg. Míg a Nyolcadik utasban a fekete, addig itt a kék szín dominált, ami szintén azt sugallta, hogy itt nem fog teljes mértékben összeroppantani minket a Szörnyetegtől való félelem. Cameron világában ugyanis már az ellenség is sebezhető, ám a megnövekedett létszámuknak köszönhetően kompenzálják ezt a kis „gyengeségüket”.

A film alapvetően gyors tempóban halad az első néhány percet leszámítva. Sok dialógus és sok akciójelenet jellemzi a játékidőt, amiben szinte minden percre jut legalább egy kimagasló jelenet. Legyen itt szó az Alien(ek) feltűnéséről, Apone őrmester dumáiról, vagy éppen a jó öreg Hudson kirohanásairól. Kiváló (bár sablonos) karakterek, remek atmoszféra, hibátlan látványvilág (néhány dolgot leszámítva a mai napig megállja a helyét a film látványügyileg), fantasztikus történet, avagy egy új gyöngyszem megszületése. Nagyjából így lehetne röviden összefoglalni az Aliens-t.

Persze hazudnék, ha csak ennyiből állna a mozi. Ugyanis az utolsó fél óra Cameron karrierjének talán legjobb fél órája. A zsenialitása itt mutatkozik meg igazán, itt éri el azt, hogy a feszültség az egekbe szökjön, a néző pislogás nélkül kövesse az eseményeket, Ripley felfegyverkezzen, és elkezdődjön a végső leszámolás minden idők legtökösebb főhősnője és a Xenomorphok között. Egy olyan akcióorgiát rendez nekünk le Cameron, amihez semmi nem fogható. Az egyszerű, ám de mégis adrenalindús kivitelezés, a "Get away from her, you bitch!" legendás felcsendülése, a Királynő harca momentumok teszik fel a koronát arra a műremekre, amit úgy neveznek, hogy Bolygó neve halál. Cameron mennybe ment, a film örökéletű lett, a nézők pedig örülhetnek, hogy egy ekkora alkotásnak lehettek szem és fültanúi. 10/10

I am better

A zseniket nem értik meg. A zseniket kiközösítik. A zseniket bántják. Egy idegen fajnak tekintik, amit ki kell nevetni, meg kell vetni, és ha ez még nem lenne elég, akkor rugdossuk is meg párszor, hátha attól nem lesz...zseni. Alan Turing (Benedict Cumberbatch) tudja milyen az, amikor ő áll a "tápláléklánc legalján." Ám Turing nem az a gyerek, akit megviselnének az ilyen dolgok, zsenialitása és az ezzel járó egoja túllendíti mindezen mert tudja, ő mindenkinél jobb. Miután felcseperedett, a tudását matematika professzorként kamatoztatta, mígnem a II. világháború kezdete után nemsokkal, elment egy álláshirdetésre. Személyiségével és nagyképű, kissé lekezelő stílusával nem nyűgözi le főnökjelöltjét (Charles Dance), de egyben meggyőzik arról, hogy tökéletes lesz a feladat elvégzésére. A feladat pedig nem egyszerű. Többedmagával fel kell törnie a németek által kitalált és megépített Enigma gépet, amivel minden egyes nap lekódolják a csapataik - legyen az szárazföldi, vízi vagy légi - támadásainak idejét és célpontját. A probléma csupán az, hogy az Enigma 159 millió millió millió lehetséges beállítást tartalmaz, és a kulcsszó, a megfelelő beállítás nélkül évtizedekbe telne, mire az összes lehetséges kombinációt kipróbálnák. A németek azonban minden nap, pontban éjfélkor módosítják az Enigma beállításait, és pontban hajnali hat órakor elküldik az első kódolt üzenetet. "Hőseinknek" tehát  egy nap összesen 18 órájuk van arra, hogy megtalálják a levelek közötti hasonlóságot, azt a pontot, amit felhasználván olyan "aranyhoz" juthatnának, ami megváltoztathatná a háború végkimenetelét. Tudják, hogy a küldetés lehetetlen, de megpróbálják. Még ha nem is mindenki ugyan azt érti megpróbálás alatt. Turing ugyan is az első naptól kezdve külön dolgozik a társaitól. Egy olyan gép megépítésén fáradozik, ami meglátja a fényt az erdőben, és kiolvassa a kódolt üzenetekből az információt, amire annyira szükségük van. Ezt természetesen se a társai, se a főnökei nem nézik jó szemmel, de ahogy már említettem korábban, Turing nem az a gyerek, akit megvisel az, ha lenézik vagy nem hisznek benne.

At what?

A film ereje több ágból fakad. Nem csak a remek színészek, és a köztük lévő erős kémia, de a visszafogott, egyátalán nem giccses ábrázolásmód is gondoskodik arról, hogy hamar magába szippantson, és a végéig fenntartsa az érdeklődésünket. Hab a tortára még Alexandra Desplat zseniális zenéje, ami az egyik legerősebb Main Themet produkálja az évben.

A központ az egész filmben a csapat és az Enigma okozta probléma. A háború csupán mellékszereplő, melyekbe jól megkomponált zenei montázsok formájában kapunk betekintést, de egy percig sem érezzük azt, hogy több kellett volna belőle. Hiszen a lényeg nem az, hogy miként rombolnak le városokat, hanem az, hogy az emberek egymáshoz való viszonya miből áll, hogyan épül fel és lép túl a saját tűrőképességén. Ez a rész remekül vannak felépítve és bár mindegyik karakter picit más-más szinten áll a dolgokhoz, egyikük se esik át a ló túloldalára. Tudják, hogy nagy a tét, de hála az égnek a készítők nem vették elő a giccs kártyát és adtak karaktereik szájába öt percenként egy nagy monológot, amiben kihangsúlyozzák, hogy csak amerika, egy amerika mind fölött. Magas labda volt, de nem csapták le, és ennek köszönhetően egy könnyen fogyasztható drámát kapunk, ami egy másodpercig sem akar többnek látszani, mint ami. Ritka kincs az ilyen, ugyan is a sztori mellett a színészek is adottak voltak ahhoz, hogy egy két órás, sírjunk az első perctől az utolsóig eposzt kapjunk. Cumberbatch-ról eddig is sejteni lehetett, hogy zseni, és jó pár emlékezetes és erős alakítás fűződik már a nevéhez, de ebben a filmben a kétkedőknek, vagy az őt alig ismerőknek is bizonyította, hogy minden porcikájában vér profi, és olyanra képes, amire csak kevesen. Jelenlétét társai is meghálálják, Keira Knightley minden ripacskodását félredobván tökéletes partnere a táncban Cumberbatch-nak, és ha nem is éri el az  szintjét, de mindenképpen egy összeszedett, érett alakítást láthatunk tőle. Ám a csapat többi tagjára sem lehet panasz, mindegyik színész tökéletesen hozta azt a szerepet, amit szántak nekik, és egyiküknél se érezni, hogy kilógnának a sorból, és csak azért lennének jelen, mert az adott színésznek kellett a meló. Ami talán hibaként róható fel a filmnek, hogy a kezdeti lassabb, megfontoltabb felvezetés után a történet a második felére picit gyorsabbá válik, és emiatt talán picit hamarabb véget is ér, mint amire számítottunk, de az atmoszféra, és a folyamatosan uralkodó baráti légkör feledteti velünk, hogy tulajdonképpen hamarosan véget ér ez a mese is. Ám az a légkör ami körüljárja az összképet, még ezt az apró, elenyésző "hibát" is könnyen feledteti velünk.

Everything

A kódjátszma nem lesz örök életű klasszikus, de nem is annak szánták. Nem akarták vele megváltani a világot, de még is képesek voltak arra, hogy egy alapjáraton nem túl vidám történetet úgy mutassanak be nekünk, hogy mi még is vidáman távozzunk a moziból. A remek rendezés, a jó színészválasztás és az erős zene végig gondoskodnak arról, hogy sokáig ne feledjük el, és ha majd a későbbiekben meglátjuk a film poszterét, akkor ne egy szimpla "jééé, ezt is láttam valamikor" érzést váltson ki belőlünk, hanem bizony vigyorogjunk és melegség öntse el a szívünket. 9/10

6 éve már annak, hogy Michael Mann filmet láthassunk a moziban – és bő 11 éve, hogy olyat lássunk Tőle, ami (szubjektív) tetszési indexemet meg is haladja. A Collateral óta (melynek csak a végével nem vagyok kibékülve, de amúgy egy piszok jó filmnek tartom) elvesztette a fonalat a Miami Vice-al és a Közellenségekkel is, így számomra csak az volt a kérdés, hogy a Blackhat-el felveszi-e újra.

Amikor a tagline és a szinopszis hivatalossá vált az interneten, hátradőltem, és megnyugodtam. Azt mormogtam magamban: igen, ez most meglesz. Egy kiberterrorizmusról szóló thriller dirigálására aligha akad jobb választás, mint Mann (akit a váltakozó teljesítménye ellenére is a kedvenceimként tartok számon). Amikor megláttam, hogy Hemsworth lesz a főszereplő, nyeltem egyet, de aztán elhesegettem a kisördögöt, hiszen Mann ismert róla, hogy még a kevésbé tehetséges színészeiből is képes kihozni őket meghaladó teljesítményeket.

Aztán amikor jött a trailer, akkor már kezdtem kicsit vakarózni, de voltak benne elemek, melyek nagyon fellelkesítettek.

Aztán jött az amerikai premier, és a kritikák, megspékelve a cseppet sem hízelgő Imdb ratinggel, és én csak fogtam a fejemet, hiszen pont azokat a negatívumokat hangsúlyozták ki az írások leginkább, ami a Collateral óta a Mann filmek rákfenéje.

Egy kínai erőmű biztosági rendszerét hackertámadás éri, mely a hűtőrendszert leállítva robbanást idéz elő az egyik blokkban. Kisvártatva a tőzsde is megbolondul, és egy ismeretlen hacker több, mint 70 millió dollárt kaszál a szója árának megbuherálásával. Kína és Amerika összefog (bah...), hogy együttes erővel találják meg a tettest, mielőtt az nagyobb csapásokat mérne a közbiztonságra. Chen Dawai (Leehom Wang) felhívja a nyomozócsoport figyelmét, hogy a támadásra használt kód bizonyos mértékben megyegyezik egy régi egyetemi barátjával, Nick Hathaway-el (Chris Hemsworth) közösen írt kóddal, így elintézi, hogy az illetőt kihozzák a börtönből, ahol épp 15 éves büntetését tölti. Együtt megkezdik a hajszát a Blackhat hacker ellen, akit egy egész hadsereg véd...

A Blackhat egy szörnyű film. Rosszul megírt és kezelt sztori, félórás üresjáratokkal, és az azokat feledtetni kívánó, teljesen felesleges (bár kétséget kizáróan profin levezénylett és összerakott) lövöldözésekkel tarkítva, nevetséges papírmasé karakterekkel teletömve. Nem tudom, kinek az ötlete volt Hemsworth, de már akkor megásta a film sírját, amikor rábólintottak a castingra. Megtaláljuk benne a Mann-filmek jellemző szimpatikus(nak szánt) főhősét, de egyrészt teljesen egydimenziósra lett írva a karaktere, másodszor lássuk be, abszolút tehetségtelen. A Marvel-féle több száz milliós rajzfilmekbe elmegy a sármos arcával, a kigyúrt testével és a szöszi hajával, de egy olyan filmbe, ahol már színészkedni is kellene, már édeskevés.

Pedig neki kellett volna elvinnie a hátán a filmet, mert még mindig az övé a legkidolgozottabb karakter, és ezzel azt hiszem, mindent elmondtam a többiről. Chen Dawai egyszerűen...semmilyen, húgáról, Chen Lienről (Wei Tang) pedig lerí, hogy csak az erőltetett szerelmi szál miatt van bármiféle létjogosultsága - és egyébként bár még csak január vége van, úgy érzem, hozzá és Hemsworthöz köthető az év leggázabb szexjelenete.

A történet össze-vissza csapong, 135 perc alatt egyetlen csavart sem tartalmaz, ellenben hosszú, maníros és unalmas, és ami a legrosszabb, az aktualitása ellenére teljeséggel érdektelen. Megerőltető bármit is felidézni a Mann-filmekben rendszerint nagyon ütős zenén (Atticus Ross, alighanem ezzel mindent elmondtam :)), és pár jól elkapott akciójeleneten és hangulaton kívül, mint pozitívum. Tudnék még róla bőven írni, de teljesen felesleges. A Blackhat egy fárasztóan semmilyen, kétségbeejtően unalmas és elnagyolt akciómozi lett, mely láthatóan vergődik a teljes középszerűségben, annak ellenére, hogy akadnak részletei, melyekben előjön a Mann-féle nagyság. Egyszeri megtekintésre sem ajánlom. 5/10

Nem mondanám, hogy örülök annak, amikor David Ayer bejelentkezik egy új filmmel. Idén ugyanis egy kellően nagy pofont osztott ki sokunknak, amikor az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Szabotázs, mondhatni kukába való lett. Ráadásul a szívemhez közelálló DC Comics egyik legújabb projektjét is ő fogja levezényelni, és látva, hogy tud ő is hibázni, nem vagyok bizakodó. Aztán jött a Fury. A Fury pedig rávilágított arra, hogy Ayer nem is olyan ossz, csak éppen nem szabad együtt dolgoznia a kisstílű „bűnöző” Skip „nem tudok írni” Woodsszal, aki minden buli elrontója.

1945 áprilisa. Az amerikai hadsereg már Németország kellős közepén jár, amikor Don Collier őrmester és legénysége „végeztek” a feladatukkal. A jól megérdemelt pihenés helyett azonban új feladattal küldik ki a csapatot a frontra, ugyanis ha törik, ha szakad, el kell vágni a német utánpótlás csapatok útját. Collierék életét az is tovább nehezíti, hogy egy új taggal is bővül a csapatuk, méghozzá a zöldfülű Normannel…

Nem vagyok valami nagy barátságban a háborús filmekkel, de egy Brad Pitt bármikor képes arra, hogy gondolkodás nélkül megnézzek tőle bármilyen filmet. A Ryan közlegény megmentése az etalon nálam, épp ezért nem is nagyon láttam jó háborús alkotást az utóbbi években. Na jó… 1-2 azért volt elszórva. Szóval a Fury elé is úgy ültem le, hogy nem voltak nagy elvárásaim, mivel, ha egyből a Ryanhez hasonlítanám a filmet, akkor már az elején megbukott volna. Azonban nem így tettem és a végére meglepően nagyot csalódtam… pozitívan! Ugyanis a Fury egy kiváló háborús film egészen addig, amíg nem érünk az utolsó percekhez. Élvezhetően építették fel a storyt, a karaktereket, amik között bár könnyedén megtalálhattuk a klisés elemeket is, de ettől függetlenül működtek. Élvezhetővé tették azt, ahogy egymással beszéltek a szereplők, ahogy a harctéren küzdöttek a háború végéért, és azt, ahogy tálalták a háború borzalmait. Pitt ráadásul simán elvitte a hátán az alkotást, holott a többiek sem okoztak csalódást. Ezt legfőképpen a film csúcspontjául szolgáló étkezős jelenetnél lehetett észrevenni. A karakterek is ennél a pontnál nyíltak ki, és itt lehetett megismerni őket a legjobban.

Aztán jött a végjáték, és az addig felépített várat egész egyszerűen lerombolták. A viszonylag lassú, realisztikus háborús alkotást felváltotta egy akcióorgia, egy elcsépelt és veszettül gyenge befejezés. Ám az egészben az a legrosszabb, hogy ezzel arcon köpték a nézőt, mert a végső harcig nem ilyen filmet forgattak le Ayerék, hanem egy sokkal komolyabbat, egy olyat, ami méltó lett volna egy elit háborús filmhez. Így tehát hiába csalódtam kellemeset, a végére mégis keserű szájízzel fogok gondolni, mert a Fury ennél sokkal több lehetett volna. 7/10

Szerencsés vagy nem szerencsés helyzet, de annyi biztos, hogy a Fargo sorozat felé semmiféle elvárást nem támasztottam, hiszen a Coen-tesók által készített film az első megtekintés után egyáltalán nem került be a kedvenceim közé. Sőt, leginkább csalódásként tudok visszatekinteni rá, mert a klasszikus kultstátusz jelzők után egy kicsit többet vártam tőle, de végül nem kaptam meg. Hiányzott az a kis apróság, hogy magával ragadjon a történet, és már-már megszállottja legyek a filmnek, hogy utána átélhessem azt, hogy milyen szuperlatívuszokban beszélni a Fargo-ról. Így január vége felé közeledve viszont már tudom, hogy milyen érzés… hála a sorozatnak.

Sokáig csak szemlélője voltam a Fargo sikerességének. Dicsérték itt, dicsérték ott, de nem vitt rá a lélek, hogy belekezdjek (egyértelműen a csalódásként megélt film miatt). Aztán jött egy díjkiosztó, nevezetesen a Golden Globe-gála, ahol a Fargo lemosta a nálam az év sorozata díjat elnyerő True Detective-et. Ezek után már nem volt megállás, meg kellett tudnom, hogy mit tud ez a sorozat, hogy a majdhogynem tökéletes TD-t így elverte. A pilot epizód végeztével már minden világossá vált. A Fargo is egy kivételes sorozat, és már meg tudom érteni azokat, akik ezt látták jobbnak.

Adott egy csendes kisváros, átlagos emberekkel, fegyvert alig látó rendőrökkel. Egy nap azonban gyilkosság történik. Az áldozat és a gyanúsított személye is komoly kérdéseket vet fel. Ki képes erre? Miért itt, ebben a városban? Persze, ahogy telik az idő, úgy válik egyre kesze-kuszábbá az egész történet, és alakul át az egész város egy félelemmel átitatott közösséggé…

Fehér, hófödte tájak, szürke hétköznapok, és egy csipetnyi Coen-féle varázs. Egy olyan kisváros történetébe csöppenünk bele, ahol az idő is lassabban telik, mint máshol. És ez egy nagyon fontos elem a Fargo sorozatban. Pofátlan tökéletességgel adja át az egész széria a helyszín adta hangulatot, amihez Jeff Russo melankolikus zenéje is tökéletesen passzol. Egy lassú, de ennek ellenére rengeteg történéssel operáló történetet kapunk az íróktól, akik már az első részben feltárják azokat az apróságokat, amik majd a későbbiek során végigkísérnek bennünket. Itt nincs rejtély a néző előtt, legalábbis nem olyan szinten, mint egy Viharszigetben, Hatodik érzékben vagy éppen a TD sorozatban. Egyedül a szereplők azok, akik kénytelenek keresztülszenvedniük magukat az akadályokon, melyek kereszttüzében ott van a két gigász, Billy Bob Thorton és Martin Freeman. Egyértelműen ők uralják a képernyőt, és ők azok, akik teljes erővel tolják előre a történéseket, hogy végül eljussunk ahhoz a ponthoz, ahol a Fargo a mennybe jut. Természetesen a többi szereplőre sincs panasz, kezdve Colin Hanks-től egészen Allison Tolman-ig.

A TD-vel ellentétben itt nem azon kell izgulnunk, hogy vajon mi fog történni a jövőben, ki lesz a gyilkos, hogyan oldják meg a rejtélyt. Itt nem a néző rakja össze első sorban a puzzle darabokat, hanem a karakterek. Ennek ellenére rendkívül sok fordulattal operál a történet, még akkor is, ha a két fő karakter útját szinte kívülről lehet fújni. Azonban a köztes csavarok, az új szálak behozatala, a karakterfejlődések tökéletes kivitelezése  arra késztetik a nézőt, hogy egy pillanatra se vegye le a szemét a képernyőről. Az évad során nem volt olyan epizód, ahol ne történt volna valami WTF jelenet, ami után ne akartad volna azonnal indítani a következő részt. A Fargo egy olyan utazás/kaland, amiről a pilot után tudod jól, hogy nagyjából hogy fog végződni. Az egész móka sava-borsa azonban az, ahogy eljutsz A pontból B pontba. Épp ezért a végjáték már kevésbé lesz annyira fontos, mint az eleje és vége közti időszak. A végén úgyis felkerül az i-re a pont, ami egy jó nagy adag szomorúsággal lesz megfűszerezve. Most persze sokan azt gondoljátok, hogy elspoilereztem az egészet, pedig tévedtek. Épp ezért álljatok azon nyomban neki a sorozatnak, mivel a szórakozás garantált! 9/10