Dermesztő idejében még senki nem gondolta, hogy lesz olyan időszak is a Dragon Ball-ban, amikor a Namekon mért energiaszintek szinte a nullával lesznek egyenlőek. Dermesztő akkor a legveszélyesebb ellenfélnek bizonyult, ám ahogy az idő múlt, úgy jelentek meg az erősebbnél erősebb lények szerte az univerzumban. A Cell elleni harc közepette pedig egy nem várt lépés is bekövetkezett. Bojack elszabadult!

Éppen zajlik a Harcművészeti Nagytorna, amikor a döntőbe jutott négy versenyző, az előzetesen megírt forgatókönyv helyett nem Mr. Sátán tanítványaival küzdenek meg a győzelemért, hanem négy felettébb érdekes és veszélyes ellenséggel találják magukat szemben, akik a Föld leigázására készülnek. A verseny félbeszakad, mert a tét óriási. Gohan feladata, hogy legyőzze a rendkívüli Bojacket…

Várható volt valamilyen szinten, hogy a Legendás Szuper Csillagharcos után egy kisebb minőségbeli romlást fogunk majd tapasztalni, ugyanis a legjobb Z-movie után iszonyú nehéz lett volna még egyszer elérni azt a szintet, amit Broly felállított, főleg egyből a következő mozifilmnél. Bár így se lehet okunk nagyon panaszra, ugyanis kapunk akciót itt is bőségesen. Egyrészt egy Harcművészeti Nagytornával kezdünk, ahol néhány poénos, illetve akciódús harcnak lehetünk szemtanúi. Ám a lényeg csak ezután következik. Goku halott, Bojack pedig óriási fenyegetést jelent a Földre nézve. Se Vegita, se Trunks nem képes arra, hogy szembeszálljon a gonosszal, holott a szuper csillagharcos szintet mind a ketten bármikor könnyűszerrel elérik.

Szerencsére a készítők azt nagyjából mindig képesek elérni, hogy a főgonosz egy igazi badass figura legyen. Itt sem volt ez másképp, ám sajnálatos módon keveset kaptunk Bojackből. A játékidő fele eltelt, mire megtudtuk, hogy kik lesznek az ellenségek, ráadásul Bojack az elején nem is mutatta meg, hogy mire képes. Amikor meg beindult volna a harc, akkor már jött is a stáblista, hogy a végeredmény némi keserű szájízt adjon a nézők számára. Szóval összességében a Bojack elszabadul egy korrekt movie, jó főgonosszal, nagy potenciállal, ám felemás végeredménnyel. Ettől függetlenül persze elengedhetetlen darabja a Z-szériának.

Egy újabb év telt el, így kénytelen vagyok ismét kigyűjteni azokat az alkotásokat, amik meghatározták a 2014-es évet, legyen itt szó jó vagy egy kegyetlenül rossz filmről. Bár a rossz filmek toplistájának egy külön posztot fogok szentelni, a csalódás szó azért nem fog hiányozni az alábbi gyűjteményből sem, szóval nézzük is hát, hogy mivel volt dolgunk a tavalyi évben.

Most kivételesen nem vártam meg az Oscar-gálát, így ennek örömére egy kissé rendhagyó felsorolást tudtam készíteni.

Nem minden arany, ami fénylik

Az ember azt hinné, egy Olimpiai aranyérmes sportoló fényűző életet él. Körberajongják az emberek, a hazája megbecsüli és kincsként tekint rá és ennek köszönhetően az élete úgy tökéletes, ahogy van. Néha azonban nem árt ha megcsípjük magunkat, és nyitott szemmel szemléljük a dolgokat. Mark Schultz (Channing Tatum) az 1984-es Olimpián aranyérmet nyert a testvérével David Schultz-al (Mark Ruffalo)  birkózásban. Felértek a csúcsra, ám az élet nem fenékig tejfel. Legalább is Mark számára. Míg testvérének Davidnek van családja, gyermekei akikkel boldog és akiket mindennél jobban szeret, addig Mark élete még talán egy átlag ember életénél is unalmasabb és semmilyenebb. Lepukkant lakásában az egyetlen társasága az érmei és trófeái, mindennapjait pedig az edzéseken kívül a gyors kaja, valamint az iskolai előadások töltik ki, amiket a testvére helyett vállal be. Nem mondhatni, hogy zavarja ez a létforma, sőt. Jobb akar lenni, és meg akarja mutatni a világnak, hogy bizony a testvére nélkül is képes felérni a csúcsra. Hogy a Schultz név nem egy emberből áll. Ennek a célnak az eléréséhez pedig új mentorra, egy apára talál John du Pont (Steve Carell) személyében. 

Team Foxcatcher

John du Pont a "du Pont" dinasztia milliárdos örököse. Családja, és szinte az egész dinasztiája az állat, és azokon belül is a ló tenyésztésből élt, és lett híres. Ám John-t teljesen hidegen hagyják a lovak és családja érdeklődési köre, életfelfogása és hagyományai. A rendkívül művelt, és több dologban jártas John a birkózás nagy szerelmese, és egyben nagy rajongója a Schultz családnak. Célja, hogy a Schultz testvérpárral a Foxcatcher nevet egy újabb, eddig még nem látott szintre emelje. Pénzt valamint energiát nem sajnálván arra törekszik, hogy Világbajnokságot majd Olimpiai címet nyerjen, és a sportvilág örök időre az emlékezetébe vésse a Foxcatcher nevet. És ez a film elsősorban Johnról szól. Egy olyan emberről, aki nehéz és kissé különc természetének köszönhetően nehezen tud beilleszkedni a társasági életbe, és minden erejével azon van, hogy a sikerek mellett egy családod verbuváljon magának, ahol ő az apa, a mentor, a mester, akit szeretnek és tisztelnek. A film első felében az ő és Mark kapcsolatának felépítését követhetjük végig. Mark ténylegesen is apjaként tekint Johnra, és kirobbanó örömmel tölti el, hogy látja benne azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy kilépjen a testvére árnyékából, és azzá váljon, amivé szeretne. A siker pedig jön, lát és győz. A VB győzelem a sebben, de Johnnak nem elég ennyi. Ő többet akar. Nem csak az Olimpiai aranyat, hanem azt, hogy Mark testvére David is úgy tekintsen rá, mint mentorra és apára. Egy dolgot elfelejt azonban, mégpedig, hogy szeretetet és tiszteletet pénzzel nem lehet vásárolni. Ideig-óráig működik a dolog, de az őszinteség olyan úr, ami nem hazudik. Előbb vagy utóbb kibújik a szög a zsákból, és amikor John ráeszmél erre, már lehet késő lesz. A csalódása pedig olyan tettekre ösztökélhetik, amik lerombolhatjták mindazt, amit eltervezett

A felszín és ami mögötte van

A történet erősnek látszik, de sajnos nem rendelkezik akkora energiával, hogy ténylegesen is azzá válhasson. A karakterek, és azon belül is Mark/John kapcsolata ugyan jól van felvezetve, de sajnos a találkozásuk után egy helyben toporognak, és azaz energia, amivel át kellett volna itatni az ő "szent céljukat", sajnos nincs kellően kibontva, és jelenetről jelenetre csak a felszín kapargatásáig jutnak el. Hiába a kimondott szavak, a cél elérése nem emészt kellő mentális energiát ahhoz, hogy ténylegesen is hőssé válhassanak a karakterek, és hiába érik el az első felvonást sikeresen, a lufi már azelőtt kipukkan, hogy felfújhatták volna. Ugyan egy ponton visszahozzák a képbe Mark testvérét Davidet, hogy segítse testvérét annak ellenére, hogy Mark nem egyszer jelzi, nincs szüksége erre, de ez a húzás se hoz magával annyi plusz energiát, hogy a film szintet lépjen és egy olyan dráma váljon belőle, ami napokkal a megtekintés után se tágít az ember fejéből. Ráadásul nagyon kevés zenével operál, ami nem tett túlzottan jót neki, mert ennek köszönhetően egy-két jelenet kongott az ürességtől, mivel az adott szituáció és annak tálalása önmagában nem volt elég feszült ahhoz, hogy működjön zene nélkül is. Szomorú dolog ez főleg, hogy minden adott volt ahhoz, hogy ez a képlet sikeres legyen, mivel a színészek remekelnek. Tatum évről évre hihetetlen magas színvonalú fejlődésen megy keresztül, és mára lazán elérte azt, hogy szavak nélkül, puszta mimikával és testtartással hitelessé tegye a karakterét. Ruffalo szintén remek a testvér szerepében, és rajta is látszik, hogy nem kis energiát fektetett bele a felkészülésbe, de tőle már megszokhattuk, hogy vérprofi. Carrel pedig tőle szokatlan szerepben tetszeleg, és bár remekül hozza a karaktert, annak kissé felszínes mivolta nem elég ahhoz, hogy túllendüljön a csúcsponton, és elvigye a hátán a filmet. Pedig a vágyai és az, hogy minden áron bizonyítani akarja magának, és első sorban az édesanyjának, hogy igen is büszkék lehetnek rá és a sikereire egy szerethető, sajnálható, már-már szánható karakterré tehetnénk, de nem teszik. Legalább is nem pozitív értelemben.

A film a felszín kapargatásának köszönhetően pedig nem tud túllendülni a saját magának felállított elvárásokon, és bár vannak pillanatok, amikor úgy néz ki, hogy lecsapja a magas labdát, végül nem sikerül neki tökéletesen. A Foxcatcher tehát sajnálatos módon egy olyan alkotás lett, ami nagyot akart markolni, de helyette csak egy közepeset sikerült, és hiába a remek színészi gárda, és a rutinos, profi rendező, nem tudott a nagyok közé emelkedni. 6/10

Egyre óvatosabb vagyok a horrorfilmek éltetésével kapcsolatban, ugyanis hiába nyújtanak a játékidő alatt szórakoztató perceket a fellelt alkotások, valahogy a kellemes utóíz elmarad. Évek óta nem éreztem azt egy horrornál, hogy hónapok múltán is ott motoszkál valami a fejemben. Nem volt meg, azaz érzés, hogy újrázni akarom xy alkotást, hiszen miért? Nem ütötte meg azt a szintet egyik sem, ami miatt megérdemelte volna bármelyik is, hogy még egyszer időt szakítsak rá.

Amelia kénytelen egyedül nevelni problémás kisfiát Sam-et, hiszen a férje évekkel ezelőtt elhunyt egy balesetben. Egy nap a csonka család a jól megszokott esti mesére készült, amikor is rátaláltak egy bizonyos Babadook nevezetű könyvre. Sam azt szerette volna, hogy abból olvasson fel az anyja, ám ekkor még nem is sejtették, hogy a sorok elolvasása után valami megváltozik, valami beköltözik az otthonukba…

Nem fogok hatalmas éltetésbe belemenni, de Jennifer Kent első igazi nagy játékfilmje nem véletlenül kapott megannyi pozitív értékelést. A legtöbb sablonos horror elemeket elhagyta, és megpróbált egy olyan ösvényre rálépni, amit még nem tapostak ki előtte millióan. Egy olyan horrort készített el nekünk, ami nem feltétlenül a jump scare jelenetekkel operál, és nem a vérengzéssel próbál meg hatni a nézőre, hanem kérdésekkel. Egy intelligens horror? Igen, nagyjából ez a helyzet. Ugyanis a Babadook egy három karaktert mozgató, sok kérdést feltevő alkotás lett, aminél a néző tényleg el tud merülni a film adta atmoszférában, és a játékidő alatt többször is megfogalmazza azokat a kérdéseket, hogy; Ki az a Babadook? Kinek a démonja?

Ritka, főleg manapság, hogy egy horror nem azért horror, mert minden percben kinyírnak valakit, vagy mert a hangerőt fel-le kapcsolgatják. Természetesen néhány klisé itt is megtalálható, de hát ezeket nem is lehet teljesen kikerülni, szóval villogó lámpákkal itt is lehet találkozni. A legfontosabb viszont, hogy a forgatókönyv működik, és a színészek is olyan szinten űzik a mesterséget, amire lehet építkezni. Az anyát alakító Essie Davis mondhatni tökéletes, a fiút megformáló Noah Wiseman pedig ördögien ügyes. Egyszerre képes dühöt és sajnálatot kiváltani a nézőből, ami azért ebben a korban meglehetősen nehéz feladat. Emellett a film egy egészen fantasztikus látványvilággal fogad minket. Nyomasztó, és gyönyörű, ráadásul a felcsendülő dallamok még tovább fokozzák a Babadook világát.

Jennifer Kent tehát megalkotta az év horrorját, ami ha nem is lesz korszakalkotó, de legalább eléri azt a szintet, amiről érdemes beszélni. Igazság szerint csak egyetlen egy dolog bántott a filmmel kapcsolatban, hogy nem volt elég lendületes. Egy kissé lassúra sikeredett a történet átadása még akkor is, ha csak egy másfél órás filmről beszélünk. Emiatt marad egy enyhe keserű utánérzés, de végeredményben mégse tudok rá haragudni. Ezt a filmet érdemes meglesni! 7/10

Matthew Vaughn kétségkívül korunk egyik legtehetségesebb rendezője az akciófilmes zsáneren belül. A 43 éves angol filmes 2010-ben a Ha/Ver rendezésével robbant be a köztudatba, bár korábban már a Torta (2004) és a Csillagpor (2007) is az ő nevéhez fűződtek, produceri tevékenységéről nem is beszélve. A Ha/Ver kiforgatta a szuperhősfilmek műfaját (meg is lett érte a jutalma, rá bízták a szintén sikeres X-men: Az elsők levezénylését) a végtelenül szórakoztatóan és brutálisan megkomponált verekedések és a csúcsra járatott fekete humor a rendező védjegyévé váltak. Legújabb filmjébe, a Kingsman: A titkos szolgálatba is érezhetően ezeket a sajátosságokat igyekezett átültetni, kicsit talán túl nagy buzgalommal.

Gary, azaz Töki (Taron Egerton) fiatal londoni vagány, aki nyilvánvaló tehetsége ellenére feladta a tengerészgyalogosi kiképzést, apja rejtélyes halála óta egy szűkös kis lakásban él anyjával és kistestvérével és szüntelenül elviseli piti maffiózó nevelőapja elnyomását. Egy különösen zűrös este után egy furcsa, talpig úriember idegen (Colin Firth) menti meg a börtöntől, aki beavatja a nagy titokba: apja egy titkos kémszervezet, a Kingsman ügynökeként hunyt el és most Töki is megkapja a lehetőséget, hogy képességeit fejlesztve az ügynökség tagja lehessen. Erre szükség is van, hiszen a világot egy pszichopata techguru, Richmond Valentine (Samuel L. Jackson) őrült terve fenyegeti.

Nem lehet túl nagy eredetiséggel vádolni az alapkoncepciót, igaz? A film csak lazán követi az alapjául szolgáló 2012-es képregényt, ez a fajta sterilizálás pedig valóban egy faék egyszerűségű történetet eredményez, amiben az egyetlen meglepetés csak annyi, hogy szerencsére nem erőltettek bele béna szerelmi szálat. A hangsúly a minél több poén és véres verekedés történetbe szövésén van, de érzésem szerint a kevesebb néha több lett volna: néhány nyilvánvaló telitalálat mellé több, kevésbé megmosolyogtató vicc és beszólás jut, a sok premier plánban mutatott fejlövés, csonkítás és felnyársalás feleannyira sincs szórakoztatóan és kreatívan kivitelezve, mint anno a Ha/Verban. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a kémfilmparódia-jelleg végig ül, a makulátlan angol gentleman-be oltott gyilkológépek figurája és a titkos szervezet bemutatása is hibátlan, persze ehhez kellett Colin Firth is, aki Samuel L. Jackson-nal együtt viszi el a hátán a filmet. Utóbbi harsány, megalomán főgonoszával és mechanikus lábakon ugráló és halált osztó segédjével sikerült igazán szórakoztató ellenpontot teremteni a Kingsman szellemiségében megtestesült brit eleganciának.

Ilyen kiváló színészek mellett (kisebb-nagyobb mellékszerepekben feltűnik még Michael Caine, Mark Strong és Mark Hamill is) a nagyvásznon most debütáló Taron Egerton játékára óhatatlanul árnyék vetül, de épp ezért nem is szeretném túlságosan leszólni teljesítményét. Maradjunk annyiban, hogy van még hova fejlődnie a még csak 25 éves színésznek.

Summa summarum, a Kingsman: A titkos szolgálat szórakoztató darab, melyet a morbiditás és az egyedi akciózás hivatott sikerre vinni, de a rendezőt az élvonalba repítő előző két filmjének szintjét nem üti meg.

6,5/10

(A filmben egyébként állítólag feltűnik Adele, Elton John, Lady Gaga és David Beckham is, nekem nem sikerült kiszúrnom őket, de ha valakinek igen, örömmel veszem megjelenésük leírását a kommentek között.)

Továbbra sem könnyű azokról a filmekről írni, amik ott vannak a kedvenceid között, illetve olyan mérföldkövei a filmtörténelemnek, amik nem csak, hogy az egyes toplisták élén állnak, de ráadásul még sikeresen megreformáltak zsánereket is. A horrorfilmek koronázatlan királya, Hitchcock teremtette meg a műfaj alapjait, de a 70-es évek végén, jött egy Ridley Scott nevezetű „suhanc”, aki a második nagyjátékfilmjével a suspence horrorokat olyan magasságokba emelte, amit a mai napig nem sikerült megugrani, de még talán megközelíteni sem. Túlzás lenne ez? Egy cseppet sem. A magyar fordításban csak Nyolcadik utas a halál címen futó Alien film ráadásul nem csak, hogy egy tökéletes horror, hanem tökéletes sci-fi is, ami újfent azt bizonyítja, hogy egy olyan kivételes alkotással van dolgunk, ami jó, ha 20-30 évente megszületik. Scott megcsinálta, mi nézők pedig összetehetjük a két kezünket, hogy szemlélői lehettünk annak a kalandnak, ami a Nostromo fedélzetén zajlott.

A Nostromo teherhajó legénysége egy vészjelzés miatt kénytelen felébredni a hibernált állapotból, ugyanis a jól megérdemelt pihenés helyett egy, a szabályzatban fellelhető pont szerint kell felkutatniuk egy ismeretlen bolygót. A jel forrását ugyan viszonylag könnyen megtalálják, ám a legénység tagjai közül néhányan, akik kimerészkedtek az ismeretlenségbe, egy ismeretlen idegen létformát fedeznek fel. Egyikőjüket ráadásul meg is támadja a pókszerű valami, hogy aztán egy halálos kaland vegye kezdetét a fedélzeten…

Bár 2013-ban a Gravitáció a csúcsra járatta az űrbéli kalandozást, az 1979-es évben Ridley Scott sem okozott csalódást, amikor bemutatta nekünk a világegyetem egy bizonyos részét. Egy csendes, de mégis gyilkos pusztaságot, egy rideg, ámde csodálatos végtelenséget, egy helyet, ahol a csend elnyomja a legerőteljesebb üvöltést is. Csak a Nostromo teherszállító hajó volt képes arra, hogy megtörje azt a magányos és lélektelen űrt, amiben hét kivételes álmodozó nyitotta ki utoljára a szemét a hibernált állapot után. Scott olyan elemi erővel nyomta az arcunkba a lassú és vérfagyasztó űrt, hogy a film első felében szinte észre sem vesszük, hogy milyen lassan történnek az események, mert egész egyszerűen meg lettünk fojtva az atmoszférától. A fedélzetre hozott idegen lény pedig Jerry Goldsmith zeneszerző segítségével tovább tudatosította bennünk, hogy történjék bármi, esélytelenek vagyunk a közelgő halállal szemben. Nincs fegyver, nincs egy menekülő útvonal, csak a végtelen semmi a hajó oldalfalán túl, ami szintén az életünket követeli. Azonban Dallas, Kane, Lambert, Ash, Ripley, Brett, Parker és a macska, Jones mellett mi vagyunk az a plusz egy fő, aki bár átérzi a félelem ízét, mégis mosolyogva tud majd felkelni a teleizzadt fotelből, mert tudja, hogy egy kivételes és felejthetetlen utazással lett gazdagabb.

Természetesen nem csak Scottnak jár a gratuláció, mert a segítői nélkül közel sem tudott volna ennyire erős, és a mai napig, csontig hatoló atmoszférát megteremteni. Ugyanis hiába kiváló az űrhajó felépítése, hiába cseng jól Goldsmith zenéje, az Alien, vagyis a Nyolcadik utas a halál mozi legfőbb sikerkovácsa, talán még Scottnál is többet nyújtó H. R. Giger (Isten Nyugosztalja) volt az, aki miatt tényleg egy filmtörténeti műremekről beszélünk ma. Nélküle egy hangulatos, de a kíméletlenséget nélkülöző moziról ejtenék most szót, amiben nem csodálhattuk volna meg minden idők legzseniálisabban megalkotott szörnyetegét, a Xenomorphot. Egy olyan lényt, ami egy fura tojásban kezdi meg az életét, hogy aztán az abból kikelő Facehugger elindulhasson a vadászatra. Amint a kis pókszerű létforma rátelepszik az áldozatára, pillanatok alatt belepetézik, hogy végül megszülessen az ici-pici Xenomorph, ami kíméletlenül átrágja magát a gazdatest hasfalán, hogy végső útjára induljon, és igazi gyilkológéppé változzon. Egy félelmetes, addig még nem látott idegen lénnyé alakul. Giger egy olyan lényt hozott létre, aminek a szépsége a bonyolultságából, és a félelmet árasztó kinézetéből fakad. Egy hosszú, hátrafelé ívelő fejű, erős és egyedi fogsorral rendelkező, savas vérű, fekete gyilkos, ami képes tanulni és alkalmazkodni. 35, idén már 36 éve lesz annak, hogy ez a lény megszületett, és azóta sem sikerült senkinek még csak megközelítenie sem az egyediségét a filmvásznon.

A nyolcadik utas tehát két zseni találkozásának gyümölcse, amibe bármikor bele lehet harapni egy ízleteset, mert soha nem veszíti el a benne rejlő ízvilágot. Forradalmi újítások, remek történetvezetés, és kiváló színészi alakítások jellemzik azt a filmet, amiben Sigourney Weaver is feliratkozott a legnagyobb főhősök listájára. Megunhatatlan, kultklasszikus alkotás, ami tökéletesítette a sci-fi és horror műfajok crossoverét. Sokáig úgy tűnt, hogy esélytelen még egy ehhez hasonló produkciót létrehozni, aztán jött James Cameron… 10/10

Did I ever tell you the definition of insanity?

Mind voltunk fiatalok és mind álmodoztunk az elérhetetlenről. Vannak, akik megvalósították az álmaikat és vannak, akik az unalmas munkahelyükön ülve ábrándoznak arról, hogy milyen jó is lenne, ha nem a munkájuk lennének...hanem egy menő ruha...vagy a tárcájuk tartalma...esetleg egy tumor, amit Marla...elnézést, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Szóval Andrew Neiman (Miles Teller) dobol. A környék leghíresebb zenei iskolájába jár és az az álma, hogy olyan elismert zenész legyen, akiről évtizedek múltán is ámulattal beszélnek az emberek. Furcsa vágy ez tekintve, hogy a családjában senki nem a zenei pályán mozog. Apja (Paul "Weyland-Yutani Corp" Reiser) író ambíciókra törő középiskolai tanár, anyja pedig gyerekkorában lelépett. Barátai nem nagyon vannak, ha szórakozni vagy mozizni támad kedve, azt apjával teszi. Ám saját bevallása szerint, ez nem izgatja különösebben. A benne lévő "erő" ugyan is annyira a cél felé vezérli, hogy a környezete csak egy dísz az életében. Egy fejezet, amit gyorsan át kell lapozni, hogy rögtön a lényegre térhessünk. De amíg elérjük a lényeget, bizony rögös utat kell megtenni. Azonban egy darabig úgy néz ki, hogy  ez a rögös út talán mégsem lesz annyira rögös, mint várni lehetett. Az iskola egyik legismertebb és legsikeresebb tanára, Terence Fletcher (J.K "Jonah Jameson" Simmons) meghívja a bandájába, sőt mi több. A szárnyai alá veszi, ám a kezdeti, barátságos "apa-fia" kapcsolat hamar átalakul egy olyan hadviselésbe, amibe a legtöbb ember belepusztulna idegileg.

Minden évben abban reménykedek, hogy a sok blockbuster mellett, rátalálok néhány olyan kivételes alkotásra is, amik ugyan nem kapnak rivaldafényt, ám mégis többet tesznek le az asztalra, mint a nagyköltségvetésű és hypeolt társaik. Idén ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a hozzám közel álló, akciófilmes zsáner keretein belül érkezett a meglepetés, méghozzá attól az úriembertől, aki néhány éve a meglepően gyengére sikeredett You're Next-t című horrorral keltette fel az érdeklődésemet.

Petersonék éppen a halott gyermeküket gyászolják, amikor az ajtón kopogtat egy fiatalember, aki azzal a céllal érkezett, hogy átadja a gyermekük utolsó szavait. Ugyanis az ismeretlen férfi a hadseregben együtt szolgált a halott fiúval. A család hamar befogadja, hiszen úgy gondolják, ennyivel tartoznak neki, ám a következő napokban valami megváltozik, valami furcsa dolog történik…

Az a fura az egészben, hogy Adam Wingard itt sem akart egyedit alkotni (You're Next), ám a végére valahogy ez mégis sikerült neki. Még, ha nem is szó szerint eredetit… Ugyanis a Guest hiába lett az év egyik meglepetés filmje, és hiába lett az év egyik legjobb akciómozija, a film csak olyan elemekből építkezett a játékidő egésze alatt, amit korábban, pontosabban a 80-as években már láttunk. Így tehát mondhatnám azt is, hogy Wingard rebootolta a 80-as éveket. Ám nem csupán elemeket ollózott össze, hanem hangulatot, különböző zsánereket – van itt minden, ami szem-szájnak ingere: thriller, slasher, akció, dráma – valamint zenét. Létrehozta azt az akciómozit, amiből tanulhatna Stallone, Arnold és Willis is. A letűnt, már csak nosztalgiázás gyanánt előhozott 80-as éveket sikerült a XXI. századba belehelyezni úgy, hogy a mai kor nézőserege is képes legyen befogadni.

Épp ezért a Guest egy lassú, de okosan építkező, az utolsó másodpercig meglepetést tartogató film lett, ami a lazaságával és a pofátlan fekete humorával tudott olyan szintre eljutni, amire már azt mondjuk, hogy; Ez igen! Dan Stevens ráadásul tökéletes választás is volt a szerepre, és bár néhol a Drive-os Ryan Goslingra emlékeztetett, Dan karaktere jóval sokszínűbbre volt megírva, épp ezért, amikor leszedték róla a láncokat, és szabadjára engedték a vásznon, akkor ellopta mindenki elől a show-t és olyan bulit csapott, amire még napok múltán is emlékezni fog az ember.

Miután nem szeretnék lelőni egy poént sem, így a végére már csak azt tudom írni, hogy a Guest-et mindenképpen látni kell, mert az izgalmak mellett igazi nosztalgiaérzést ad az idősebb korosztálynak, a fiatalabbak pedig egy 2014-es köntösbe bújtatott időutazásban vehetne részt, amivel megismerhetik azt az időszakot, amikor még a B-mozik is olyan szórakozást nyújtottak, mint manapság a csúcskategóriás alkotások. Szóval igen, a Guest cool! 8/10