Stephen Hawking személyét valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Ő az a brit tudós, aki hihetetlen mentális és lelki erőről tanúbizonyságot téve, a mozgást örökre, végérvényesen ellehetetlenítő betegsége ellenére évtizedek óta a tudomány élvonalában van, közelebb hozta az átlagemberhez a kozmosz és a létezés fizikájának megértését és a mai napig aktív közszereplő és tudós. Első feleségéről Jane Hawking-ról nem esik annyi szó, pedig nélküle valószínűleg Stephen sem járhatta volna be azt az utat, aminek a végén - amellett hogy a tudomány halhatatlanjai között emlegetjük - a neve örök hivatkozási alap marad, ha az emberi küzdeni akarásról van szó. Pedig a Jane Wilde néven született hölgy ezt épp úgy kiérdemli.

És A mindenség elmélete mindent meg is tesz, hogy felhívja a figyelmet erre az érdemre. Persze nem véletlen ez a szemléletmód, hiszen a film alapjául Jane Hawking: Utazás a végtelenbe című memoárja szolgált. Szóval félreértés ne essék: ez a film nem Stephen Hawking tudományos zsenijének kibontakozásáról és ezzel párhuzamos testi leépüléséről szóló életrajzi dráma, hanem első feleségével való egymásra találásuk és közös küzdelmük története, melynek elsősorban a Felicity Jones által csodálatosan megformált asszony a főszereplője. Alakításában minden benne van, ami a valódi Jane Hawking lelkében lejátszódhatott három évtized alatt: szerelem, ragaszkodás, boldogság, dac, kétségbeesés, összeroppanás, csalódás, elfogadás (nem feltétlenül ebben a sorrendben). A még csak 31 éves színésznő talán első kiugró kritikai sikerét érte el ezzel a filmmel, szép jövő állhat még előtte, amin a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-jelölés (hát még egy esetleges győzelem) sokat lendíthet.

Nem véletlen, hogy a hölgyről áradozom és nem a friss Aranyglóbusz-díjas Eddie Redmayne-ről, hiszen nálam abszolút Felicity Jones vitte a prímet, ami persze nem kisebbíti a szinte az ismeretlenségből felbukkanó angol színész érdemeit, akinek alakításában szintén nem lehet kivetnivalót találni. Ahogy elmondható ez a film egészére, a színészektől kezdve, a forgatókönyvön át (a cselekmény egy pillanatig sem ül le, nem válik unalmassá, helyenként remek poénokkal operál) az operatőri munkáig (hangulatos és érzékletes képsorok és beállítások sokasága támasztja ezt alá). Egyedül talán a zene az, ami helyenként átlépi a giccs határát (naná, hogy díjazásra került az Aranyglóbuszon!), de összességében elmondható, hogy sikerült egy nem mindennapi valós szerelem történetét a túlzás hibájába való esés nélkül átadni a nézőknek. 8/10

Az elmúlt néhány hét/hónap során igencsak megsokasodtak azok a mozipremierek, melyekről még nem ejtettünk egy fikarcnyi szót sem. Olykor az időhiány volt felelős ezért, azonban megesett, hogy jómagam is elkedvtelenedtem a látottak után, és igyekeztem inkább mindenkit – titeket, magamat, sőt még a forgalmazókat is – megóvni szavaim „mérhetetlen” súlyától. Végül mégiscsak megembereltem magam, és összehoztam pár bekezdést nektek, hátha hasznosítani tudjátok őket valamely kanapén döglős délután során. Tényleg csak így, röviden, kreff03 nyomdokain (haver, válts már nevet).

20,000 nap a Földön

Valahol totál értelmetlen a koncepció, miszerint Nick Cave, annak apropóján, hogy élete húszezredik napján lát neki a „Push The Sky Away”-nek, ezzel együtt tesz egy kört a városban, csak hogy feltárja saját életét és gondolkodásmódját. Ha tényleg ez lenne Nick Cave célja, ha tényleg ezt szolgálta volna a teljesen korrekt audiovizuális kivitelezés, akkor még véletlen sem fordulnának ezek a komoly(nak szánt) értekezések – melyek egyébként valós beszélgetések, csak egy enyhe kocsikázós kontextusba ágyazva – filozofikusból már-már VH1-storytelling műsorokat idéző kamuba. Félreértés ne essék, renoméját nem érte sérelem, de történetei olyan szinten nem izgalmasak – vagy csak éppen annyira nem akarják bevonni az egyszeri érdeklődőt -, hogy ezért sem a lényeget tartom nagyra ebben a néhol már túlgondolt eszmei futtatásban: mint mesélő, Nick Cave számomra már eléggé enervált.

De garantálom, hogy némi kellemes utóízzel fogsz felállni a moziszékből: kurvára ütős próbatermi/stúdiófelvételek társulnak az egyébként gyenge alapanyaghoz, ami miatt én is pörgettem néhány napig az említett albumot. 6/10

John Wick

Azért is maradt el az írás az utóbbi idők egyik legüdítőbb akciófilmjéről, mert hiába tudom, hogy mindemögött a zsáner igazi szakértői munkálkodtak, ami miatt minden ütés, minden mozdulat, de még a tipikus műfaji gegek is mocskosul a helyükön voltak, mégis, ezzel együtt a műfaj rossz beidegződései sem maradtak el. Mindezeket konkretizálni végül is teljesen felesleges lenne – elég, ha annyiban csapódik le, hogy ahol eddig is be tudott lassulni a stílus, ott most is nehezebben gördül előre. Ami mégis maximális fordulaton pörgette Keanu Reeves becsületmentő hadjáratát – mely kutya jól van megtárgyiasítva (bocs) – az a hangvétel: a szigorúan vett, kékké hidegült párbeszédek, és az a rengeteg sablon, melynek csúcsa az a természetesség, mely ezt a vadállatot körülvette (mintha már a 10. percben eldőlt volna, ki nyer), számomra összességében megnyerték ezt a mentális kirohanást.

A vasárnapi Film+-os kanapéfilmek egyik legjobbja. 7/10

Exodus: Istenek és királyok

Ridley Scott egy unalmas csávó. Tessék, kimondtam. Pedig tavaly még a Noé utáni szörnyülködéseim közepette őneki adtam át a színpadot (igaz, csakis mert Aronofskyval körülbelül egy cuccból dolgoztak, mindegy). Aztán az történt, hogy most vagy oda se figyelt az Exodus munkálatai közben, inkább a Marsi lapozgatásába merült el a direktori székben, vagy pedig tényleg ennyire futja tőle, ha pátoszos történelmi mozit kell hoznia. Pedig előtte, a kamerák kereszttüzében természetesen profi színészek mozogtak, sőt állíthatom, hogy rajta kívül csak és kizárólag lelkesebb és hozzáértőbb emberek sürögtek-forogtak. De Ridley-t ezek szerint nem érdekelte. Vagy ami még rosszabb: pont, hogy érdekelte.

Szomorú, sőt szánalmas, hogy egy efféle unalomtengert még ma is „szuperprodukció”-ként emlegetnek: legyenek nagy neveid, fogj valami történelmi/bibliai témát, a 4 órás nyersanyagod vágd meg 150 percben, azonban ügyelj rá, hogy valós tartalmat véletlenül se gyárts! Majd az alapanyagodnak lesznek ezerszer végignyögött kulcsmomentumai, azokat nyilván ki ne hagyd, hidd azt, hogy ez a lényeg, semmi más. Az már lényegtelen, hogy emiatt félkómásan kísértem figyelemmel a csapásokat is, az pedig csakis a mi hibánk, hogy a stáblista elindulásakor az egyik újságíró kollégánk hangos ásításán teljesen együttérzőn lehetett nevetni. 4,5/10

Szóval azt gondoljátok, hogy Peter Jackson volt az első, aki megpróbálta elnyújtva a vászonra álmodni a Gyűrűk Ura könyveket? Tévedtek, ha ezt hiszitek, ugyanis 1978-ban a United Artists által egy igencsak érdekes vállalkozás vette kezdetét, de a gigantikus méretekre nőtt költségvetés miatt idejekorán befejeződött a Gyűrűk Ura adaptálása. Így végül csak egy, a történet feléig eljutó animációs filmmel lettünk gazdagabbak, ami a második epizód hiánya miatt, könnyedén a feledés homályába merült.

Frodónak, az ifjú hobbitnak egy nap a birtokába kerül az Egy Gyűrű, ami a gonosz Szauron nagyúré volt. Szauron leigázhatná a világot, ha a gyűrűt ismét a markában tartaná. Gandalf, a bölcs varázsló, Frodó barátja, figyelmezteti, hogy mindenhonnan ellenségek lesnek rá, akik meg akarják szerezni a gyűrűt, ezért az egyetlen lehetőség, hogy megsemmisítik a gyűrűt, mielőtt azt Szauron újra birtokolhatná. Így indul hosszú, kalandos, fáradságos útra Frodó, aminek végén a Végzet Hegyének katlanjába kell dobnia az Egy Gyűrűt…

Ralph Bakshi neve talán örökre beleíródott volna a történelemkönyvekbe, ha az United Artists nem a pénzt, hanem az alkotóvágyat helyezi előtérbe. Természetesen a pénzről sem szabad elfeledkezni, de látva, hogy mekkora volumenű alkotást próbált meg létrehozni Bakshi, el tudom képzelni, hogy már Jackson műremekei előtt is megalakult volna egy parádés Gyűrűk ura adaptáció, ami szintén fontos szerepet töltött volna be a Tolkien világ népszerűsítésében. Bakshi és stábja, a nagyszerű, a Disney által sokszor használt rotoszkópos technológiával próbálta meg két részletben a vászonra álmodni Frodóék történetét. Ráadásul mindezt úgy, hogy már az első film játékideje is meghaladta a két órát, így végeredményében nem sűrítették volna össze úgy a történéseket, mint az 1977-es Hobbit rajzfilm esetében, hanem megpróbálták volna a lehető legkomolyabban áthelyezni a könyvben leírtakat a vászonra. Ez többé-kevésbé sikerült is nekik, ám az összképet tekintve egy lassú, helyenként unalmas, de olykor-olykor meglepően varázslatos és lenyűgöző képet mutató produkció kerekedett ki Bakshi kezei közül.

Azonban a második rész hiánya miatt a rajzfilm egy „nesze semmi, fogd meg jól” mozi lett, amiben a potenciál ugyan megvolt, de ez már aligha számít bármit is, hiszen soha nem fogják befejezni az alkotást. Így végül marad nekünk a jó öreg Peter Jackson, aki megkapta a kellő pénzt ahhoz, hogy csodát alkosson, és meg is alkotta a 2000-es évek elején. 7/10

Rengeteg embernek az a baja a legújabb Peter Jackson trilógiával, hogy a rendező feleslegesen nyújtotta el háromszor három óriás játékidőig a történet, és egy alapból csak 300 oldalas könyvből elég lett volna maximum két mozifilmet készíteni. Akik szerint a rövidebb kiadás lett volna a célszerűbb, azoknak ajánlom az 1977-ben napvilágot látott Hobbit rajzfilmet, amiben a végtelenségig lerövidítették a törpök és Zsákos Bilbó kalandját. Az alig 75 perces rajzfilm ugyan nézhető, de a mozifilmek és/vagy a könyv ismerete nélkül nem biztos, hogy jó ötlet leülni elé. Túl gyors…

Gandalf, a hírhedt varázsló meglátogatja Zsákos Bilbót, hogy felfogadja betörőnek. Egy óriási kalandra hívja fel az apró hobbit figyelmét, ahol törpök oldalán kell „harcba” indulnia a gonosz Smaug ellen, hogy visszaszerezzék Thorinék ellopott kincseit a Magányos Hegynél…

A hobbit volt az első komolyabb próbálkozás Tolkien regényének megfilmesítésére. Az alig 75 perces játékidővel rendelkező alkotás, látszólag egy minőségi stáb kezei közül került ki, ugyanis az egyedi rajzolásnak és a jól komponált zenéknek hála, egy meglepően hangulatos végeredmény született, ami úgy gondolom, hogy méltó Tolkien műveihez. Bár az akkori kor, és a Gyűrűk Ura filmek még meg nem jelenő sikeressége miatt a Tolkien művekre más szemmel néztek az emberek, így a léc sem volt fent a fellegekben. Ezáltal a készítők, Jules Bass és Arthur Rankin Jr. mondhatni bármit csinálhattak, hiszen a nézők nem tudták mihez hasonlítani a végeredményt.

Bár a rajzfilm veszettül gyors, és akarva-akaratlanul összehasonlítottam minden egyes jelenetét a filmekben látottakkal, valamilyen szinten mégis le tudott kötni. Már csak amiatt is, hogy érdekes volt látni azt, ahogy akkoriban megteremtették Középföldét, és az ottani lényeket. Nem volt CGI, nem volt 100 milliós költségvetés, csupán néhány ceruza meg rajzlap. Bilbó mégis egy varázslatosa kalanddal szolgált, amiben sem Legolas, sem pedig erőltetett szerelmi szál nem rontotta a levegőt. Míg Jackson egy egész filmet rááldozott az Öt sereg csatájára, addig itt bő 10 percet hagytak a végső harcra, ami ugyan nem lett eposzi nagyságú, mégis megmutatta azt, hogy mennyit jelentett az a rengeteg kincs Középfölde lakóinak, amit évekig őrzött Smaug a hegy belsejében.

Így tehát csak azt tudom mondani, hogy vállalható a ’77-es Hobbit, és tényleg megvan a sajátos hangulata ennek az alkotásnak is. De azért érdemes inkább vagy a könyvnek, vagy a túlnyújtott filmeknek nekiülni, mert itt tényleg nagyon gyorsan történnek a különböző események, és végtére is… ez csak egy rajzfilm. Nincs akkora tét. 6/10

Nehéz véleményt kinyilvánítani az olyan alkotásokról, amik egy egész korszakot meghatároztak, és amik tovább csinosították a filmtörténelem nagykönyvének az oldalait. Mégpedig azért, mert, ha valaki rajong az efféle alkotásokért, az szinte csak szuperlatívuszokban tud beszélni róluk, és egy átlagembernek, egy olyannak, aki nincs annyira oda az említett produkciókért, csak annyit lát/hall az egészből, hogy egy rózsaszín köd közepette nyáladzik az illető. És ez valamilyen szinten érthető is. A rajongás, a túlzott dicsőítés elvakítja az embert, ám ha ilyen történik, akkor ott a háttérben bizony vannak olyan dolgok is, amik ezt elősegítették. Vagyis van valami egyedi bennük, ami egész egyszerűen elvarázsolja az embert. John Ronald Reuel Tolkien három kötetes regényének a filmadaptációja pedig pont egy efféle szuperprodukció, amiről lehet, szabad, és kell is szuperlatívuszokban beszélni, mert megérdemli!

Miután nem tudok különbséget tenni a három epizód között (csak egy-két helyen), feleslegesnek tartom, hogy szétbontsam a cikket. Így a következő sorokban egy összegző írást olvashattok majd az egész Gyűrűk Ura-trilógiáról.

Tolkien megteremtett világát nem győzöm dicsérni, hiszen annyira összetett, annyira szerteágazó, hogy szinte minden egyes négyzetcentiméterén találhatunk valami újdonságot, valami olyat, ami lenyűgözi az embert. A mozifilmeknek hála pedig a legtöbb dolog életre is kelt a filmvásznon, gondolok itt olyan apróságokra, mint a Hobbit és a Gyűrűk Ura-filmek rosszfiúira, az ártatlanok megrontóira, a legnagyobb ellenfelekre. Épp ezért Kreff03 kollégával vettük a bátorságot, és a Középfölde-túránk első állomásaként összeszedtük nektek, hogy mely lényeket gondoljuk a leggonoszabbnak, és melyekkel nem illik ujjat húzni, ha éppen arra jár az ember.

FIGYELEM! AZ ÍRÁS MIND A HOBBIT, MIND A GYŰRŰK URA CSELEKMÉNYÉRE NÉZVE SPOILER-EKET TARTALMAZ!

Íme…

Annál jobb érzés nincs is, amikor az ember már elkönyveli magában, hogy látta a legjobb alkotásokat xy témakörben, majd jön egy új év, új történet, és mindent megváltoztat. A Szuper Android 13 lezárása, illetve a többi movie összegzése után nem hittem volna, hogy látok egy még, a korábbiaknál is jóval jobb, csupán egy sebből vérző, de végeredményében majdhogynem tökéletes alkotást, amiben az egyik legkirályabb főgonosz csap össze szeretett hőseinkkel. A legendás szuper csillagharcos a Dragon Ball Z movie-k koronázatlan királya!

Paragas azzal a céllal érkezik a Földre, hogy figyelmeztesse Vegitát a legendás szuper csillagharcos kilétéről. A Vegeta bolygó hercege természetesen gondolkodás nélkül beszáll abba az űrhajóba, ami egy ismeretlen bolygóra repül, ahol aztán néhány unalmas nap után megváltozik minden, és megjelenik az a bizonyos illető, aki minden csillagharcos rémálma, az univerzum legerősebb lénye, Broly…

Egy korábbi posztban már említettem, hogy a Dragon Ball Z legfontosabb kérdése, hogy kik azok a csillagharcosok. Ráadásul a sorozatban, amikor először szóba került az említett legendás lény, akkor sokan még Gokut szemelték ki erre a szerepre, hiszen Vegita is ezt hitte a Dermesztős küzdelmek során. Aztán jött 1993-ban egy különálló rajzfilm, amiben már megjelent az igazi legenda, Broly. Ugyebár tudni illik, hogy a legtöbb esetben a mozifilmek csak puszta kitalációk, és nem igen kapcsolódnak az eredeti sorozathoz, de ha már többször is megemlítették a legendás történetet a szériában, akkor a készítők úgy gondolták, hogy érdemes lenne meglépni azt, hogy a legenda valósággá váljon. Az a legenda, miszerint 1000 évente egy szuper csillagharcos születik, aki minden képzeletet felülmúló erővel bír.

Broly karaktere megtestesíti mindazt, amit tudni illik a csillagharcosokról. Kegyetlen, vérengző, csak a pusztítás és az öldöklés élteti. A határtalan energiája miatt ez ráadásul hatványozottan megjelenik a vásznon. A játékidő alatt pedig olyan harcokat láthatunk, amik tovább szemléltetik a legenda brutalitását.  

Az egyetlen negatívum az egész film alatt, hogy a készítők nem tudták Zseniális Teknősék helyét megtalálni a játékidőben, és olyan helyen is feltűntek az oda nem illő karakterek, ahol már rég nem kellett volna rontaniuk a levegőt. Túl nagy volt a tét, túl jól építették fel a történetet, de mégis képesek voltak néha lerombolni az addig megteremtett varázslatot, amiben hőseink és a legyőzhetetlen harcos kapott főszerepet.

Mindent összevetve azonban egy tökéletes történetet, egy tökéletes főgonoszt kaptunk, amiben végre megismerttük azt a legendát, amiről már korábban többször is beszélt Vegita. Broly csúcs, a rajzfilm pedig nézeti magát. 

Bár az eddig tesztelt játékok alapján nem ez jön le, de oda vagyok a szerepjátékokért! Egy jól megírt szerepjátékban olyan potenciál van, mint még semmi másban. Te lehetsz a hős, a te döntéseid befolyásolják az egész játék menetét. Cselekedeteid befolyással lehetnek a környezetedre, és társaid megítélésére. Milliónyi lehetőséget kínál a végigjátszásra, mert minden egyes újrázásnál cselekedhetsz másként, és ha ügyesek voltak az írók, a végén teljesen másik arcát mutatja feléd a játék. Ki ne szeretné ezt? Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy ehhez fogható szerepjáték rengeteg pénzt és időt emészt fel, és a sikerre gyakorlatilag semmi garancia nincs, mivel szerintem az RPG elég rétegműfaj. Mondjuk az is igaz, hogy ez egy elég széles réteg, viszont a potenciális vásárlóknak vannak bizonyos elvárásai. Szigorúan szubjektív véleményem szerint például a Dungeon Siege egy elég toprongyos (szerep)játék, ami csak karcolgatta azt a szintet amit én minden szerepjátéknak el kéne érnie. Gondolok itt elsősorban a BioWare által összehegesztett alkotásokra, ám azért itt is akad olyan, amit nem tennék be a kirakatba! Emlékszik valaki a Jade Empire-re? Gondolom elég kevesen, talán nem is véletlen! A Dragon Age első két része valószínűleg jobban a fejekben van, főképp azért, mert a harmadik rész mostanában jelent meg, viszont én személy szerint egyáltalán nem értem miképp lehet ennek a játéknak egyáltalán folytatása! Az első rész egy koncepció szintjén jól mutató ötlet (miszerint hozzuk vissza a Baldur's Gate hangulatát modern köntösben) egy vészesen gyászos, és unalmas játékot eredményezett, ami ronda is volt, mint a bűn. Voltak benne jó ötletek, példaként említhetném az előtörténetek végigjátszását, ami mint koncepció nagyon jól mutatott, de az a baj, hogy elfogyott a szusz belőle. Emlékszem, első körben sikerült is kiválasztanom egy törpe nemest első karakternek, és rögtön az elején végig is játszhattam a játék legjobb részét. Utána szembesültem vele, amikor kipróbáltam egy varázslót, hogy ezeket az előtörténeteket, tulajdonképpen újrahasznosítja a játék az egész játékidő alatt. Másrészről elég hülyén festett, amikor az általam választott törp királynak könyörögnöm kellett, hogy méltóztassék már segíteni a háborúban!