Két kiváló film után Robert Zemeckis nem tehette meg, hogy nem tér vissza egy végső, a trilógiát lezáró epizóddal, ami a korábban is emlegetett vadnyugatra kalauzol bennünket. Doki és Marty utolsó kalandja, bár egy hajszállal gyengébb lett, mint a korábbi felvonások, és itt már érezhető volt, hogy nem zsigerből jönnek az ötletek/poénok, még ennek ellenére is egy olyan moziról beszélhetünk, ami kiváló szórakozásnak bizonyul akár többszöri nézés után is.

"Buford Tannen lőtte hátba 80 dollár miatt."

A DeLoreanbe belecsap a villám, a Doki pedig eltűnik. Néhány másodperc után viszont egy ember jelenik meg egy levéllel, hogy tisztázódjon a helyzet. A Doki 1885-ből üzent Martynak, hogy jól van a vadnyugaton, és ne próbáljon meg utána menni. Eddig még rendben is lenne a dolog, de egy bizonyos sírkő megváltoztatja a helyzetet, Marty pedig kénytelen ismét időt utazni…

Felettébb érdekes, hogy ezt tartom az egész trilógia leggyengébb darabjának, ám mégis úgy gondolom, hogy ez a leghangulatosabb. Ezt a részt láttam a legtöbbször, és ebben talán a vadnyugat és a rengeteg Clint Eastwood utalás játszott a legjobb közre. Igazság szerint nem lehetünk elégedetlenek, hiszen, ha megnézzük az egész filmtörténelmet, akkor nagyon kevés olyan trilógiát láthatunk, aminek a végső epizódja lett a legjobb. Egyedül talán a Gyűrűk Ura büszkélkedhet ezzel a címmel, így Robert Zemeckiséket nem lehet hibáztatni. Mi nézők már csak azért összetehetjük a két kezünket, hogy egyáltalán létrejött a Vissza a jövőbe. Szóval igen… nem fogom bántani ezt a filmet.

"Legyen 8! Én reggeli után szoktam gyilkolni."

Úgy is fel lehet fogni, hogy Zemeckisék itt már nem újítani akartak, hanem egész egyszerűen csak tisztelegni a legnagyobbak és saját maguk előtt. Újfent megjelentek az ismert karakterek, illetve felmenőik, az ismert helyszínek és történeteik, de mindezt sikerült úgy felturbózni, hogy olyan nagyságok előtt sikerült leróni a tiszteletüket, mint Sergio Leone és Clint Eastwood. Ráadásul, ha lehet hinni a pletykáknak, akkor Robert Zemeckis és Bob Gale eredetileg azt szerették volna, hogy Ronald Reagan feltűnjön egy cameo szerepben, mint az 1885-ös Hill Valley polgármestere, ám Reagan végül visszautasította az ajánlatot.

A harmadik rész egyetlen problémája talán az, hogy túl sok energiát fordítottak Clara-ra, aki meglehetősen idegenül mozgott a két főszereplő mellett. Egy idegen test a jól működő gépezetben. Ezáltal sikerült egy kicsit belerondítani a Marty, Doki, Buford Tannen hármas kalandjába, és egy olyan szálat hoztak be, amire talán a kutya sem volt kíváncsi, pláne nem úgy, ahogy azt a végén megoldották. Ám hiába a keserű szájíz, Thomas F. Wilson valamicskét foltozott a hibás részen, és a játékával sikerült megformálnia a legkirályabb Tannen családtagot. Ám, ahogy az lenni szokott a Vadkutya se bírta ki trágya nélkül.

"Nézzétek a csizmáját! NIKE? Ez meg mit jelent? Talán indiánul van?!"

Végül tehát, ha összegezni szeretném a 3. részt, illetve a trilógiát, akkor azt kell mondanom, hogy megérte leforgatni harmadjára is a DeLorean történetét, hiszen három olyan filmet kaptunk, aminek hála megalakult minden idők egyik legszórakoztatóbb és legviccesebb trilógiája. Robert Zemeckis történelmet írt, a Vissza a jövőbe pedig milliónyi rajongóra tett szert az évek során. Én pedig már csak egyetlen egy kéréssel fordulnék Hollywood felé, mégpedig azzal, hogy ne merészeljék folytatni, vagy remake-elni ezt a csodát, mert annak nem lesz jó vége! 10/10

Nehéz, nagyon nehéz méltó folytatást készíteni egy olyan alkotáshoz, ami valamilyen szinten hozzátartozik a kultúrához, a mindennapi élethez. Rajongók milliói várták a 2015-ös esztendőt, hiszen ez az az év, amikor Marty McFly megjelenik a múltból egy repülő DeLorean segítségével, és felugrik a légdeszkára, amivel megfingatja Grifféket. Bár az októberi hónap még messze van, de már most rengeteg Vissza a jövőbe poszttal lehet találkozni, ami nem véletlen, hiszen a Back to the future egy legendás alkotás, a folytatás pedig méltó volt Zemeckis első filmjéhez.

"Hát Jennifer, nem is tudom hogy mondjam meg, de...mi most egy időgépben ülünk."

Doki rohamléptekben tér vissza a jövőből, hogy elmesélje Martynak mi is lesz velük a jövőben. Ugyanis 2015-ben semmi sem úgy alakul, ahogy azt egy normális családban eltervezik. Marty fia börtönbe fog kerülni, ha nem akadályozzák meg a Griffel kötött egyezséget. A munkát elvégzik, azonban porszem került a gépezetbe, és nem abba az 1985-be térnek vissza, ahonnan elindultak…

Ugyebár folytatást nehéz készíteni (legalábbis a sablonszövegek szerint), főleg, ha az első rész magasra tette a lécet, ám Robert Zemeckisnek mégis sikerült úgy megoldania a 2. részt, hogy az tökéletesen illeszkedjen az elsőhöz. Konkrétan, a Vissza a jövőbe trilógiát úgy is lehetne tálalni, hogy egy nagy kerek egész történet, egy egész film, ami három szeletre lett vágva. Nincsenek hézagok, nincsenek minőségbeli különbségek, csupán helyszín, illetve időbeli ugrások. A folytatás legnagyobb erénye, hogy pont annyival markolt többet, mint az első, mint amennyivel még a megfelelő határokon belül lehetett maradni. Egy kis történet a jövőben, egy kicsi a „jelenben” és egy kicsi a múltban. A megfelelő forgatókönyvnek hála pedig a két órás játékidő egyszer sem tudott leülni, és végeredményben tökéletesen tudott működni.

Zemeckisék ráadásul ügyeltek arra is, hogy a felvázolt idősíkokban ne tudjuk unatkozni. Minden egyes percre tartogattak nekünk valami apróságot, aminek hála a film többszöri újranézés után is meglepetéseket, új dolgokat tartogat a nézőnek (Elég a jövőre gondolni, ahol megannyi csúcskütyüt találhatunk, és amiről már egy poszt keretein belül meg is emlékeztünk). A rengeteg utalás természetesen most sem maradt el. A karakterek és a jól bejáratott történeteik ismételten megmaradtak, de mégis néhány apróbb csavar segítségével sikerült úgy felturbózni őket, hogy ne váljanak unalmassá, hanem újfent szórakoztatónak bizonyuljanak. És igen, ezt a legnehezebb megoldani, de szerencsére itt biztos kezekben volt a projekt.

"Jaj, anya ,anya...te aztán igazán tudsz pizzát hidratálni."

Így összességében a Vissza a jövőbe folytatása méltónak bizonyult az első rész igencsak magas színvonalához, így kijelenthető, hogy Robert Zemeckis megcsinálta a legnehezebbet, és egy felejthetetlen trilógia második részét is csúcsra járatta. A végén pedig már betekintést nyerhettünk a záró epizódba, ahol a már emlegetett vadnyugatra utaztak hőseink. 10/10

„Ha a számításaim helytállóak, amikor eléri a 88 mérföldes sebességet, csodát fogsz látni, fiú.” 

Magasságos egek! Nagyjából 5 éves lehettem, amikor megismerkedtem Robert Zemeckis csodájával, a Vissza a jövőbe első részével, méghozzá a jó öreg VHS kazettán. Azonban a film iránti rajongásom itt még csak annyit jelentett, hogy kikapcsoltam 15 perc után, mert úgy véltem, hogy ez nem az a film, amit nekem készítettek, és hiába mondták szüleim, hogy repülő autó van benne, valahogy nem érdekelt a folytatás. Aztán jött a televízió, ahol leadták a filmet, és a reklámok ellenére is végig ott ültem a képernyő előtt. A filmet csodáltam, a Vissza a jövőbe pedig az évek során a kedvenc filmem lett, amit reggel, délben, este, tavasszal vagy télen, mindig bátran szedek elő, mert tudom, hogy századjára is olyan élménnyel fog gazdagítani, amit másik filmtől nem kapok meg, még akkor sem, ha több cím is bekerült az elmúlt évek alatt a kedvenceim közé. A Vissza a jövőbe örök!

Marty McFly egy átlagos fiatalnak néz ki, ám barátja, az őrült tudós már egy kicsit nehezebb eset. Ugyanis a Doki egy plutónium meghajtású időgépet készített egy DeLoreanből. Ez mind szép és jó, de azzal az aprósággal sem ő, sem pedig Marty nem számolt, hogy az időgép kipróbálása közben a plutóniumot „eladó” terroristák rájuk rontanak, hogy fenekestül felforgassák az eseményeket. A Dokit lelövik, Marty pedig beül az időgépbe, a következő állomás pedig 1955…

„1,21 Gigawatt??!!”

 Láttam már néhány időutazással foglalkozó filmet, de még a mai napig nem találkoztam olyannal, ami jobban szórakoztatott volna, mint a Vissza a jövőbe. Ami csupán azért nagy szó, mert Robert Zemeckis filmje egy percig nem veszi komolyan magát, és egy másodpercre sem megy bele olyan elméletek gyártásába, amely mély gondolkodásra késztetné a nézőt. Zemeckisnek sikerült egy olyan laza és stílusos kaland-vígjátékot összehoznia, amit sci-fi köntösben tudott tálalni, és természetesen minden egyes elemből pont annyit adott hozzá az alkotáshoz, hogy az tökéletesen tudjon működjön. Igazság szerint ez a film azért nagyszerű, mert egyszerű. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a töménytelen mennyiségű dialógus, amiket hallhatunk a játékidő során. Szinte nincs olyan információ, ami ne utalna egy már megtörtént vagy még meg nem történt eseményre. Minden mondatnak van eleje és vége. Nincsen mellébeszélés, csupán a tények. A Vissza a jövőbe az egyetlen film talán, amelyiknek jól áll a szájbarágás, és a már felhasznált jelenetek, szövegek újrázása (ezt ugyebár a folytatásoknál is megtapasztaljuk). És itt nem a rajongó beszél belőlem, mert ennél a filmnél tényleg nincs izzadságszag, mert minden olyan gyönyörűen gördül a célja felé, mint ahogy azt Zemeckis megálmodta. És ez nem egy rémálom, hanem a világ legtökéletesebb álma, amit egy filmrendező elképzelhet.

Ugyanakkor nem csak Zemeckis-t vagy Bob Gale-t kell kiemelni, hanem szinte mindenkit, aki a filmen dolgozott. Minden momentum, jelenet azt sugározta, hogy egy lelkiismeretes társaság munkálkodott azon, hogy elkészüljön minden idők egyik legegyedibb, legstílusosabb, leghangulatosabb, és legjobb filmje. A főszerepre épp ezért kellett két kiváló színészt szerződtetni, olyanokat, akik nem csak eljátsszák a karakterüket, hanem magukévá is teszik. Nem is csoda, hogy mind Christopher Lloyd és Michael J. Fox életében is a Vissza a jövőbe trilógia jelentette a legnagyobb durranást, és ha a két színész szóba kerül egy beszélgetés során, akkor nem más filmeket fognak felidézni a legtöbb esetben, hanem ezt, és ez nem negatív kritika a karrierjükre nézve, hanem dicséret, mert ritka, amikor valaki/valakik ennyire tökéletesen tudják életre kelteni az író által megálmodott figurát. Az meg már csak plusz adalék nekünk, magyaroknak, hogy Rudolf Péter és Rajhona Ádám adták a hangjukat a két karakterhez. Az egyik legjobb szinkron, amit valaha is hallottam. 

„Tejet kérek! CSOKISAT!!!”

Továbbá ritka, amikor egy filmnél minden klappol, és ritka, amikor bő 30 év után is jeleneteket, párbeszédeket, és zenéket elevenítünk fel, mert ezek mind azt jelentik, hogy egy filmtörténeti remekművel találkoztunk. És igen, most elsősorban a zenékre gondolok, amik olyan hangulatot teremtettek a filmhez, ami nem csak, hogy ízig-vérig 80-as évek, de maga a mennyország egy filmszerető embernek. Gondolok itt Alan Silvestri és Chris Hayes főcímzenéjére, vagy Huey Lewis – Power of Love című számára, illetve a Back in Time-ra, és a film legnagyobb dobására, a Chuck Berry - Johnny B. Goode feldolgozásra. Rengeteg, megszámlálhatatlan coolság jellemzi az alkotást, ami méltán vált sokak kedvencévé.

A Vissza a jövőbe a 80-as évek, és az egész filmtörténelem egyik legjobb filmje (számomra pedig egyértelműen a legjobb), egy örök klasszikus, egy kultmozi, és egy kiváló trilógia első része. A nyáladzást ezennel be is fejezném, mert tartalékolni kell még a folytatásokra is, de annyi biztos, hogy egész nap lehetne beszélgetni erről a filmről. 10/10

Az elmúlt napokban (hetekben) kissé a háttérbe szorult a Dragon Ball Z movie-maraton, de még mielőtt azt hinnétek, hogy végleg megfeledkeztünk róla, gyors elhoztam nektek az androidok történetét, melyben elég szépen megagyalták Gokuékat. Így tehát helytálló lesz a jobb később, mint soha kifejezés, szóval nézzük is hát, hogy miként alakult a csillagharcosok sorsa.

Dr. Gero már többször is bebizonyította, hogy ki nem állhatja Son Gokut. Emberi robotokat készített, hogy megölje esküdt ellenségét. Azonban Gokuék győzelmet arattak felettük, ám ez mit sem ért, hiszen Gero számítógépe a háttérben tovább munkálkodott a bosszú beteljesítésén. Három kitűnő harci gépezetet készített el, amivel újfent megpróbálta megölni szeretett hősünket…

Egy viszonylag csendes és vicces kezdéssel rukkoltak elő 1992-ben a készítők, hogy aztán gyökeresen felforgassák a város és Zseniális Teknősék életét. Bár a recept ugyanaz volt, mint a többi epizódban, tehát megjelentek a rosszfiúk, akik aztán célba vették Gokut, mivel a múltban valami sérelem érte őket. Dr. Gero-ra pedig ez hatványozottan igaz. Szóval megjelentek a robotok, akik másodpercek alatt érzékeltették, hogy itt bizony nem lesz gyorsan lezárva az ügy.

A sablonáradat, valamint Dr. Gero kívülről fújt bosszúja után azonban feltűnt végre az a bizonyos Andorid 13, aki véleményem szerint magasan a legkirályabb robot az egész Dragon Ball szériában. Nem elég, hogy rendkívül badass, még az ereje is határtalan. Épp ezért a karakter, valamint a történet is arra sarkallta a készítőket, hogy bár egy már-már unalmassá váló Genki Dama-s részt hozzanak el nekünk újra, de hála egy kisebb csavarnak, megkaptuk az eddigi legjobb leszámolást. Goku megmutatta, hogy miért ő a legerősebb, az Android 13 pedig megismerte a csillagharcosok energiáját. Erről van szó! 

Az már biztos, hogy Tom Hardyval nehéz rossz filmet csinálni, ám még mindig nem garancia a neve a tökéletes szórakozásra. A legjobb példa erre a Piszkos pénz nevezetű alkotás, mely egyben James Gandolfini utolsó nagy játékfilmje is volt. A több okból is keserű szájízzel átitatott mozi végül úgy gondolom, hogy nem fog a feledés homályába merülni, de nem is fog a legjobbak közé emelkedni.

Marv kuzin egykoron a brooklyni alvilág egyik ismert tagja volt. Azonban az ideje leáldozott, és a bárját is csak a csecsen maffia jóvoltából tarthatta meg, akik azóta is pénzek beszedésére használják. Egy nap Bob élete azonban megváltozik. Egy szemetesben rátalál egy pitbullkölyökre, akit a kezdeti nehézségek ellenére is megpróbál felnevelni. Azonban az élet nem habos torta. A bárt kirabolják, a kutya eredeti gazdája pedig feltűnik…

Nem mondom, hogy nagy rajongója vagyok Dennis Lehane történeteinek, de azt tudom, hogy egytől egyik kivételes alkotások. Épp ezért, amikor megtudtam, hogy a Piszkos pénzhez is köze van, akkor egy kicsit más szemmel tekintettem az alkotásra. Hiba volt. Lehane-hez képest a Piszkos pénz ugyanis gyenge, még akkor is, ha ennek ellenére is egy magas szintet képvisel. Nem ezt szoktuk meg tőle, de talán a rendező „noname” személye miatt lett ez egy kisebb durranás. Szó se róla, Michaël R. Roskam jó munkát végzett, de talán az alapanyagban ennyi volt.

Ugyanis hiába volt egy rakás kiváló színésszel feltöltve az alkotás, és hiába volt egy visszafogott, de meglehetősen érdekes történettel ellátva a film, valami mégis hiányzott belőle. Ez az elem pedig a lendület volt. Túl szürke, túl lassú lett a Piszkos pénz, és emiatt nem tudott végeredményben felérni a Titokzatos folyó, Viharsziget, Hideg nyomon társaihoz. Épp ezért nem lett tökéletes James Gandolfini búcsúja, mert nem elég, hogy a film nem tudott kitörni a „jó-jó, de nem eléggé” szerepkörből, még a Tom Hardy - Matthias Schoenaerts páros is könnyedén lejátszotta a vászonról az öreg maffiózót. Persze ennek, mi nézők örülhettünk, hiszen Gandolfini se volt rossz, de a fiatalabb korosztályt képviselő duó egy teljesen más szintet mutatott eme alkotásban.

A Piszkos pénz tehát egy nézhető, olykor-olykor egészen pazar atmoszférával átitatott mozi lett, aminek a végére még egy meglehetősen pofás kis csattanót is meghúztak a készítők. Tom Hardy pedig továbbra is Hollywood egyik legnagyobb reménysége, akire mindig lehet számítani. 6,5/10

Az alábbiakban négy rövid vélemény következik, meglepő módon ugyanannyi számú, az oldalon korábban már tárgyalt filmről. A címekre kattintva el is olvashatjátok Creativ3Form, Remy és Vaszkó Iván kollégák írásait is.

Hatvani Balázs alkotása már akkor felkeltette a figyelmem, amikor még csak beharangozták, hogy készít egy 80-as éveket megidéző horrort. Az már csak ráadás volt, hogy olyan neveket vonultatott fel a Gingerclown, mint Tim Curry, Lance Henriksen, Michael Winslow vagy Brad Dourif. Ismert, több filmben is felbukkanó arcok voltak, akik itt bár egyszer sem mutatták meg magukat, de a nevüket és a hangjukat hozzáadták a budapesti vidámparkban játszódó mozihoz.

Egy baráti társaság összegyűlt az elhagyatott vidámpark közelében. A nagypofájú Biff játszotta az agyát, ahogy szokta és bele is kötött a kirekesztett, éppen hazafelé tartó Sambe. Biff ajánlatott tett a félénk fiúnak, aki a rövid beszélgetés után kénytelen volt befáradni a rémisztő parkba. Mint később kiderült a sötétség csak a kezdet volt, ugyanis a vidámpark még mindig működik, csak éppen nem a nagyközönség számára…

Tiszteletadás, nosztalgiázás és egy bátor vállalkozás jellemezte az egész filmet. Hatvani Balázs tehetsége itt még nem igazán mutatkozik meg, de annyi már biztos, hogy van benne kurázsi, hiszen mert olyan irányba nyúlni, ahová a legtöbb hazai rendező még csak nem is néz. Egy letűnt kort, mára már igencsak gagyivá váló zsánert próbált meg feléleszteni, amit hellyel-közzel sikerült is neki. Csupán egy helyen hibázott, ám a végeredményt nézve ez épp elég volt ahhoz, hogy csak egy ügyes kísérletté váljon a Gingerclown, nem pedig egy nagyszerű szórakozássá. A szörnyek, a vér, a színészi játék, valamint a dialógusok is pont azt hozták, amit a 80-as évek legnagyobb B-horrorjai, ráadásul Balázs még egy enyhe utalást is belecsempészett a filmjébe, ami tényleg azt mutatta, hogy melyik évtizedre próbált meg rávilágítani (kép).

Viszont hiába minden, mert a hangulatot nem tudta megteremteni, holott ezeknél az alkotásoknál pont az lenne a legfontosabb. Ha a hangulat megvan, akkor minden más másodlagossá válik. Kár érte, mert egészen egyedi szörnyeket tudott néhány pokrócból meg ragasztóból összehozni.

Így végeredményben a Gingerclown egy vállalható, de nem túl sokat nyújtó alkotás lett, amit a zsáner rajongóinak ajánlani tudok, de minden más esetben jobb, ha elkerül az ember. 5/10

Robert Zemeckisék felvázoltak egy jövőt az 1989-es esztendőben. A Dokinak hála pedig bepillantást is nyerhettünk abba a jövőbe, ami immáron jelenné változott. A Vissza a jövőbe 2. része több kivételes eszközt is tartalmazott, ezeket pedig most mi össze is szedtük, hiszen nem szeretnénk, hogy bárki is lemaradjon egy esetleges bolti akcióról, vagy nehogy valaki elfelejtse, hogy idén már a legtöbb gyerek légdeszkával fog suliba járni, és az esernyőt is ki lehet dobni a kukába az önszárító dzsekiknek hála.

Szóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, úgyhogy nézzük is hát, hogy mire fogjuk költeni idén a megtakarított pénzünket, és milyen új eszközöket láthatunk majd az utcákon.