Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen volt a Paranormal activity és a Project X jellegű tinivígjátékok találkozása. Hiszen mindkettő found footage stílusban alkotott maradandót, tehát keresztezésükből akár még valami elfogadható minőségű, helyenként megmosolyogtató film is kijöhetett volna. De sajnos nem így történt.

Valószínűleg nagy sikernek örvendhetett 1991-ben a Cooler bosszúja, hiszen az azt követő movie is róla szólt, legalábbis részben. Big Ghetti Star ugyanis őt használta fel, hogy újra mozgósítsa Gokuékat, és egy második felvonás keretein belül ismét egy tesztoszteron bombát hozzon/hozzanak el nekünk. Méltó folytatást kapott az előző rész.

Nagy bajban van az új Namek. Egy hatalmas bolygó próbálja meg felemészteni a sajátjukat, így Gokuék minden erejüket összegyűjtve elindulnak a namekok irányába. A bolygón azonban egy nem várt ismerőssel találkoznak, egy olyan gonosszal, akit korábban már megsemmisítettek, de mégis itt van. Cooler visszatért és erősebb, mint valaha…

Szóval ugrottunk egy kicsit az időben, de az emlékek még megmaradtak. Mi is, és Gokuék is emlékeznek még arra a Coolerre, aki Dermesztő küldetését szerette volna beteljesíteni, de nem járt sikerrel. Goku győzött, a gonosz pedig elpusztult. Most viszont ott vagyunk, hogy egy óriási bolygó visszahozta Coolert az élők sorába, hogy újfent harcolhasson. Igazság szerint tökéletesen megoldották a készítők a két rész összecsatolását. Bár egy kisebb időszak eltelt a két rész között, de akkoriban ez pont jól jött az egy éves várakozás miatt. 1992-ben pedig megérkezett az igazi akcióorgia, immáron Vegitával!

A két csillagharcos kőkemény csatát vívott azzal a gonosszal, aki több meglepetést is tartogatott nekünk, és a főhőseinknek egyaránt a játékidő alatt. Az alig háromnegyed órás epizód, bár rövid, de a sok akciójelenet miatt egyáltalán nem panaszkodhatunk. Itt nem húzták az időt holmi üresjáratokkal, hanem harc, harc hátán volt. És ez így is van rendjén, hiszen az első részben megkaptuk már Cooler felvezetését, Big Ghetti Star történetét pedig folyamatosan adagolták a mostani epizódban. Így lett végül egy kettévágott, de mégis egy kerek egészet alkotó duológia, Coolerrel a főszerepben. 

A Sony-t ért hackertámadás mértéke és jelentősége sokunkat megdöbbentett, hogy aztán arcunkon kaján vigyorral vessük magunkat a nyilvánosságra került adatokból válogatott, kínosabbnál kínosabb és nevetségesebb híradagokra. Valószínűleg eddig soha nem látott jelenséggel állunk szemben, ami csak most indult be és ki tudja milyen végletekig fajulhat még. Szerencsére szerkesztőségünk kivételes helyzetben van, magas filmipari körökben való elismertségének és bizonyos elnyomó rezsimekkel ápolt jó kapcsolatának hála, így egyedülálló módon elsőként és minden bizonnyal hosszú időre utoljára itt olvashatjátok az egész botrányt kiváltó film, Az interjú kritikáját!

Fura, de nem csak a tökéletes filmek válnak klasszikussá az idők során, és ezt a Toxikus Bosszúálló című, mesterien kivitelezett alkotás támasztja alá a legjobban. Egy olyan exploitation filmről beszélünk, amiben a brutalitás egész egyszerűen átszakította a jó ízlés határait, és egészen a kultstátuszig repítette Michael Herz és Lloyd Kaufman produkcióját. Azt a filmet, mely egy figyelmeztetéssel indul; A film egyes jeleneteiben extrém brutalitás látható! …és tényleg.

Tromaville városában tengeti napjait a helyi fitnessz-klubban takarítóként Melvin. Szegény Melvin az emberi faj legvéznább egyede, a klubba járók gonosz tréfáinak állandó célpontja, ám egy végzetes napon mérgező vegyszerbe zuhan, ami igazi szörnyeteggé változtatja. A szörnyeteg azonban nem felejt, a bosszúja hőssé teszi…

Sose voltam a B-kategóriás szutykok ellen, mert sok esetben olyan pozitív élménnyel tudtak gazdagítani, amit még egy jól megírt, és szinte hibátlanul kivitelezett filmtől se kaptam meg. Ráadásul az ilyen filmekben az a legjobb, ha a rendezők és a színészek is úgy állnak hozzá, hogy egy percig nem veszik komolyan az egészet, - épp ezért tapasztalható itt is a túljátszás a színészek körében- egy Toxikus Bosszúállónál meg pláne. Így vált a film egyszerre nézhetetlenné és szórakoztatóvá. Egyszerre értelmetlen idétlen hülyeséggé és tartalmas, iróniával és szatírával átitatott művészeti alkotássá. A TROMA stúdió megalkotta a névjegyükké váló tökéletes B-mozit, a bűnös élvezetek egyik alapkövét.

Egy olyan hős született a városban, aki a torz képét, és a brutális testi adottságit kihasználva felvette a kesztyűt a bűnözés ellen. Egész egyszerűen ki nem állhatta a rossz embereket, és késztetést érzett, hogy embertelen csonkításokat és gyomorforgató gyilkosságokat kövessen el a rosszakon. A fertőben fürdő város ártatlan lakói persze mindezt „állva tapsolták” és beálltak a torz Melvin mögé, aki a kalandjai során még egy bájos barátnőre is szert tett. Ennél a pontnál jött a képbe egy kifordított, méreggel meglocsolt Szépség és a Szörnyeteg feeling is, ami tovább színesített az amúgy is meglepően sok színben és stílusban pompázó alkotást.

A Toxikus Bosszúálló tehát egy olyan film, amit csak akkor fogsz élvezni, ha vevő vagy a low-budget b-mozikra, amikben nincsenek akadályok, csak és kizárólag a rendező beteges fantáziája, ami nem áll meg holmi elfogadott normáknál, hanem olyan szintre emelkedik, ahol már minden fordítottan sül el. A film sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy további három folytatást is megélt, illetve hamarosan a remake verzió is kikerül a nagyközönség elé, méghozzá Arnold Schwarzenegger főszereplésével. Legalábbis a hírek szerint…. 7,5/10

Bár a szintlépés már a Slug nagyúrnál is megtapasztalható volt, az igazi áttörés, az igazi coolság a Cooler bosszújánál érkezett el. Ugyanis nemcsak, hogy egy igazi, kőkemény főgonoszt kaptunk, de a múltjából adódóan még a motivációja is lehengerlő volt. Felidézte Dermesztőt és a Csillagharcosokat, a harc pedig ismételten könyörtelenre sikeredett, aminek mi nézők örülhettünk a legjobban.

Dermesztő oly annyira gyűlölte a Csillagharcosokat, hogy az egész fajt kipusztította, legalábbis úgy hitte. Egy kapszula azonban elmenekült a Vegeta bolygóról, amit Cooler és csapata észre is vettek, ám a jelentéktelennek tűnő kisbabát nem bántották. Engedték neki, hogy elérje a célját, azaz megérkezzen a Földre. Évtizedekkel később azonban Cooler azzal a céllal érkezik meg a Földre, hogy beteljesítse testvére küldetését, és kiirtsa az utolsó Csillagharcost, Son Gokut…

Két dolgot emelnék ki itt mindjárt az elején. Coolert miért nem hozták be a sorozatba? A Garlic Junior-os részek helyett az ő feltűnésének sokkal jobban tudtam volna örülni, hiszen sokkal nagyobb és könyörtelenebb harcos, mint a törpe. A másik pedig, hogy Ifjú Sátán hogy lehet ennyire badass? Minden egyes jelenete kőkemény királyság, és talán emiatt is nevezhető az egyik legjobb DBZ karakternek. No, de még mielőtt elkanyarodnánk a témától, nézzük is, hogy miért lett olyan nagyon jó a Cooler bosszúja!

Egyrészt mert rövid. Igen, ez most pozitívum, mert a felvezetés is viszonylag pörgősre sikeredett, majd végül átcsapott az egész mozi egy jó nagy összecsapássá. Mindezt mi nézők már úgy nézhettük, hogy tudtuk, hogy a következő movie is Coolerrel fog eljönni, azaz a mostani harc csak egy kis ízelítő abból, ami majd a Namekon fog játszódni. Coolert megismertük, az erejét felmértük, Goku pedig mutatott valami abból, hogy mire képesek a Csillagharcosok.

Igazság szerint Cooler volt az első igazán nagy főgonosz a movie-k történetében, mert a motivációja, és a múltja is sokat dobott azon, hogy karakteresebbé tudjon válni, mint elődjei. Bár talán a lezárás egy ici-picit lehetett volna hosszabb is, mert a szintet ugró ellenfél egészen ütőképesre sikeredett, de hála a folytatásnak, nem lehet okunk a panaszra. 

SPOILERMENTES!

A Boyhood és ez: legyünk hálásak az aktuális díjszezonnak, hogy a két legnagyobb favoritja átlépett a komfortzónán, és eredményük mögött nem csupán újítani akarás, de ehhez fűződő teljesítmény is bőven lapul. Ritkán érezni azt, hogy valamely induló nem azért díjhajhász, mert annak szánták, hanem mert annak sikerült. Persze, a szándék valahol nyilván ott volt (elvégre díjazni jórészt majd ezt fogják), de szembesülni egy sikeres megvalósítással, na, ez fogja máris megkülönböztetni az idei befutót a tavalyitól.

Michael Keaton és Inárritu dob kísérte, színházi pódiumra vitt szimfóniájának Malick-szerű szinopszisa akár ennyi is lehetne: „egy férfi szűnni nem akaró önmegvalósításáról”.

A „férfi” itt nem egy karakter, de már-már nem is egy színész, hanem Michael Keaton… és pont. Ez esetben a casting olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy ezért sem lehetne zseniálisnak aposztrofálni. Tipikusan az a fajta, amit Robert Downey Jr. kaparinthatott volna meg, ha a Birdman egy 2034-es produkció lenne. Egy teljesen magából értetődő szerep, annak minden felsorolható konfliktusával, sőt mintha Keaton legelső mozzanata is már egy elcsukló hattyúdal kezdőhangja lenne. Ugyan nem teljesen egyértelmű, hogy játéka tényleg ennyire klasszis lenne, de mint mondtam, nem is érdemes ekképp gondolni őrá: inkább emlékeztet egy masszívan egybegyúrt jelenségre, színész és szerep feledhetetlen egységére.

„Szűnni nem akaró”. Elkezdem sorolni: például egy ilyen ovációra vágyik a színész, akinek ugyancsak hasonlóan jellemezhető a jelenléte a számára jóval hitelesebb élettérnek tekintett színpadon - a protekcióm Edward Norton első Oscar-díjáért is szüntelen. Alapjaiban a történetet is a végeláthatatlan hangulatingadozások jellemzik, ami tekinthető egyfajta sikerreceptnek is: idén a leglehangolóbb dolgok már nem egyszer formáltak könnyedebb hangvételű jeleneteket (például a Gone Girl ezért is volt valahol mélységesen ijesztő), és ez itt sincs másképp - már ha alapból kézenfekvőnek veszed az elsőtől az utolsó képkockáig repkedő fantáziákat. Azonban amire a leginkább jellemző ez a folyamatosság, az Emmanuel Lubezki fényképezése, amely nem egy múltidézés Hitchcock iránt, hanem inkább egy roppantmód fontos eleme annak, hogy értelmezni tudjuk a lényeget – ezért is bocsássatok meg ködös fogalmazásomért, mert úgy hiszem, bármiféle konkrétum e kapcsán elvehet egy hangyányit a film meglepő erejéből.

A legeslegmeglepőbb azonban minden olyan gondolat, ami az „önmegvalósítás”-ról született – de ez a meglepetés azonban a legvitathatóbb is egyben, ugyanis a központi filozófiát képező „mit jelent boldognak lenni?” nem minden téren hagy maga mögött egymás vállát megragadó, elégedetten kántáló népeket. Ami alapjában véve nem probléma: karrier és család, színész és kritikus, vagy éppen Hollywood és Broadway viszonyára/ellentétére mindenki máshogy tekint, és ez a valóéletben is így történik. De emiatt is érzem azt, hogy néhol határozatlanok a film álláspontjai, melyek igazán lehettek volna oly mélyen gyökerezők, mint amilyen a megoldás is lett végül. Kár, hogy egy-két ilyen szál szimplán megáll az aktuális események kifigurázásánál, de egyrészt ez nem markánsan jellemző, másrészt inkább valami fontosabbnak terítenek meg.

Hogy minek is? Annak, hogy legbelül megértsd (sőt, átéld!), mit is jelent igazán Birdman-nek lenni, e felismerésig pedig egy iszonyatosan szórakoztató szárnyaláson át vezet az út, melyet nem csak a vizualitás és a zene, hanem az év egyik legjobb színészgárdája is kézenfogva kísér. 9/10

Elnézve az első négy DBZ mozifilmet, azt vehetjük észre, hogy Mitsuo Hashimoto hozta el az első olyan alkotást, amiben egy brutál nagy csavart is láthattunk, feltéve, ha nem ismertük már korábban Slug nagyúrat. Épp ezért nem is nagyon szeretném lelőni a poént, mert tényleg fontos a film szempontjából az említett fordulat, így vágjunk is inkább bele a történetbe, illetve a film kivesézésébe.

Gohan és a sárkánya meglepik Sátánt egy kedves kis produkcióval, mely fütyülésből és táncból áll, de valami oknál fogva ezt Sátán nem bírja elviselni és elzavarja.... Közben a hírekben bemondják, hogy egy nagy aszteroida közeledik a Föld felé és elkerülhetetlen, hogy becsapódjon. Mindenki fejvesztve menekül, de Goku és Krillin próbál segíteni. Kiderül, hogy az aszteroidán űrlények vannak, akik gonosz szándékkal érkeznek a földre. Egy bizonyos Slug nagyúr is ott tartózkodik, aki a megérkezés után fel is használja a kristálygömböket, hogy a célját beteljesítse…

Bár számomra az összes movie szórakoztató, azért azt észre lehet venni, ahogy haladtunk előre az időben, és jöttek ki az újabb egészestés animék, úgy fejlődtek a rendezők és az írók is. Sokkal összeszedettebb munkára lettek képesek, ami azt eredményezte, hogy a történetben csavarok és meglepetések születtek, amik természetesen előrébb vitték az egész alkotást. Slug nagyúr esetében sem volt ez másként. Maga a gonosz motivációja, és története is arról árulkodott, hogy itt nem egy „egyszer egy” képletet követtek a stábtagok, hanem valami olyat, ami bonyolultabb ugyan, de még mindig nem lép át bizonyos határokat.

A játékidő bár nem érte el az egy órát, de ez most itt nem volt negatívum. Egy kerek egész történetet kaptunk, amiben kimért és jól megkomponált harcokat láthattunk, kiváló karakterekkel és szövegekkel. A Slug nagyúr tehát az eddigi legjobb DBZ-movie lett, ám ekkor még nem tudhattuk, hogy mi vár ránk a jövőben. Broly és társai azért kicsit odarakták magukat, de ez még a jövő zenéje… 

Mostanság jelent meg a magyarul is a Raid 2. (érdekes, hogy magyarul nincs alcíme, pedig a Berandal csirkefogót jelent indonézül, simán átfordíthatták volna), és gondoltam, hogy én is megéneklem a véleményemet erről a filmről. Ami nemcsak, hogy egy nézhető mozi, de remek folytatás is!

 A második részeknek van két szép tulajdonsága, az egyik éppenséggel az, hogy sokkal több pénzből készül, mint elődje (persze, ha nem valami ótvar nagy bukásnak készül folytatása). A második és lényegesebb tulajdonság, pedig az, hogy a folytatás már egy meglévő film továbbgondolása, tehát tudunk mihez viszonyítani az értékelésénél. No, ez a Rajtaütés 2-nél érdekes dolgokat gerjeszt, mivel az első résznek szinte egy mondatban összefoglalható története volt, és az sem shakespeare-i magasságokban csapkodott (swatosok, egy épületben rekednek, majd a főszereplő az összes csúnya bácsit kinyírja). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne az első rész, egy ismeretlenségből jött akciófilmtől többet senki nem várt el, a lényeg úgyis a verekedés volt, amiből aztán sok remekül megkoreografált és véres küzdelem kapott helyet a filmben.

Így aztán joggal gondolhattuk volna, hogyha már az első részt úgy körbe ajnározták, akkor a második rész (aminek REMY-féle kritikáját itt találod), amelyet tényleg sokkal komplexebbnek ígértek, valóban egy igazán komoly gengsztereposz lesz. De a rendező Gareth Evans a történet helyett ismét a koreográfiákra helyezte a hangsúlyt. És ez egyáltalán nem baj, mivel olyan akcióorgia kerekedtek ki kezei közül, hogy mindenki megnyalhatja mind a tíz ujját.

A börtönben a saras verekedés, és a film vége felén lévő autós üldözés, szerintem új hivatkozási alapot ad, a hasonló témában készülő filmeknek. Ám hogy én, mint a szőrösszívű kritikus, ebbe is belekötök, mivel egy idő után (a játékidő több mint két és fél óra) ezek a szó szerint vérbő verekedések unalmassá válnak, sőt csömört kaphat tőlük az ember. És a film közben olyan érdekes kérdések merülhetnek fel a néző fejében, mint például: miért csak nagyon ritkán kapnak elő lőfegyvereket a szereplők (még a rendőrség is, aki Ramára gumibotokkal támad)? Komolyan az indonéz maffia és teljes testőrsége husángokkal és késekkel rendezi le területi vitáit?

Hiába, egy jó történet nélküli a filmet hamar elkapja Transformers-szindróma. Elképedsz a látványtól, de sajnos csak, mint külső szemlélő, nem tudsz azonosulni a szereplőkkel és céljaikkal, mintha egy videojáték végigjátszását néznéd Youtube-on.

 Ennyi szöveg után rátérnék a történet fordulataira, amik sajnos magányosan ácsorognak a verekedések szüneteiben. Szóval az események percekkel (órákkal?) az első rész után kezdődnek, az egyedüli túlélő Ramát rögtön beküldik az új küldetésébe, cserébe családját megvédik a bosszúszomjas maffiától. Az lesz a feladata, hogy leleplezze Jakarta mocskos alvilágának és a rendőrség korrupt vezetőségének kötődését. Ezért, hogy alibit biztosítsanak neki, bedugják egy ronda börtönbe, ahol össze kell haverkodnia Bangun maffiavezér fiával a forrófejű Ucoval, aki épp ebben az előbb említett állami intézményben tölti szabadidejét. A küldetésének utóbbi feladata remekül sikerül, de a fő feladat, mármint a korrupt rendőrség ügye, a film folyamán szépen elfelejtődik. Sőt, Rama még meg sem próbál valamit tenni az ügy érdekében, pedig ha sikerülne, talán visszamehetne feleségéhez és csöppnyi fiához.

 Helyette történet többi részét, egy nagyjából egy átalakított Keresztapa sztori foglalja el (sajnos Michael nélkül). Mármint, van itt is, régen forrófejű, de mára megfontolt maffiavezér (Bangun=Vito Corleone), és annak pöcs fia (Uco=Sonny Corleone csak unszimpatikusabb kiadásban), aki a film során átveszi az apja helyét, de véres bandaháborúba torkollik uralkodása (bár a háború itt előbb van mint az uralkodócsere, de a lényeg ugyanaz). És ebbe csöppen bele Rama, aki a film során rájön, arra az örök igazságra, miszerint, téglának lenni nem olyan jó, mert akár be is falazhatnak. Örökre.

Marát alakító Iko Uwaisnak az első részben nem kellett nagyon megerőltetnie színészi képességeit, mivel a vég nélküli akció nem adott teret neki. Ám a második részben már nyilvánvalóvá vált, hogy, mint a 80-as és 90-es évek nagy akciósztárjainak, neki is csak két arca létezik. Az egyik a szomorú macska tekintet (ez a drámai tekintete), a másik pedig az átlag nézése, mellyel a fél film alatt figyel, és sajnos Ikonak minimális a karizmája, így nem túl élvezetes a két nézése közti váltakozást figyelni. Bár szerepe szerint ő a LEGJOBB harcos szerte a Indonéziában, mégis az eseményekkel csak sodródik, a végső autós üldözés előtt inkább csak bunyózik, minthogy a cselekményt valamiféleképp irányítaná.

Ez a feladatkör a feltörekvő maffiózóra Bejora, és az apja szárnyai alól kifurakodó Ucora marad. Bejo kimért és mindig szép öltözékben szerepel, sántikál egyik lábára, ezért bottal jár. Ő vele kezdődik a film, ahol már rögtön bebírjuk határolni szerepkörét, mivel kinyírja és elföldeli Rama tesóját, egy okoskodó nagy monológ után. Persze, aki régen látta az első részt, annak ez a jelenet kissé homályos lesz. Uco pedig, a maffiafőnök gőgös pöcs fia, egy ordas nagy klisé, egyetlen funkciója az, hogy ellentmondjon apjának, hőzöngjön, és közben a mellét verje, hogy mekkora nagy ász is ő. Pedig sikereinek, már ha lennének, inkább Ramának köszönheti, mintsem az önfejű természetének.

A film mindeközben görcsösen próbál stílusosnak tűnni, ez a bunyók alatt ez működik is, a remek operatőri munka miatt. De az már egy másik dolog, hogy a szünetekben feleslegesen pozőrködik mindenki: a legtöbb szereplő a legmenőbb öltönyben, napszemcsiben feszít (még szobában is!) és kimért, de halálosan komolyan gondolt klisés dialógusban kommunikálnak egymás közt. Ebben a filmben humornak nyomát sem lelhetjük (még ironikus kiszólás sincs, pedig a 8-9 verekedés után azért Rama csak benyöghetne valamit). Ez a halálos komolyság még a mellékszereplőkön is érződik. Szám szerint három bérgyilkos van, az első egy csöves (akit Yayan Ruhian alakít, ő az első részben is szerepelt, mint Mad Dog a toronyház veszett kutyája), nagy a szakálla, és haja, őróla egy kis háttérinfót is megtudunk (kidobta az asszony, mert gyilkol) ezért kicsit meg is tudjuk sajnálni a film során. A további kettő egy napszemüveges lány, aki két kalapáccsal gyilkol, és egy srác (aki a testvére, vagy párja a lánynak, igazából nem derül ki) aki egy baseball labdával öl. Ezek annyira badassnek vannak beállítva, de akár egy rajzfilmben is szerepelhetnének. Komolyan, a napszemüveges lány fényes nappal egy metrón végez áldozatával, és annak testőreivel, ami egy remek bunyó (bár kicsit, mintha az Oldboyból nyúlták volna), de az már nincs megmagyarázva, és ordas dramaturgiai hiba, hogy a tömött metróról hogyan jut ki, a nyakig véres lány? A baseball labdával gyilkolászó srác, pedig egy vicc.

És náluk a legszembetűnőbb, hogy a konkurens maffia tagjai mennyire nincsenek felfegyverkezve, egy jó harcos egy tucatnyi emberrel végezhet anélkül, hogy bárki előkapna egy stukkert.

 A film mentalitását leginkább a végső boss fight-al lehet megfogni. Miután Rama egyedül puszta kezével/lábával felszámolta a rivális bandát (kérdéses, hogy a film elején miért nem rögtön azzal bízták meg, hogy nyírja ki az egész maffiahálózatot, simán menne neki, szerintem) és leszámolt két bérgyilkossal is, találkozik egy addig nagyjából 10 percig szereplő szakállas fazonnal, a konyhában. Épp ennivalót készítenek a szakácsok és kukták, amikor Rama bevonszolja magát. A séfek észreveszik őt, és a szakállas fickót, aztán egy szó nélkül libasorban kimennek az ajtón. Sehol egy kérdés Ramához, hogy miért vérzik, tudnak-e segíteni. Nem, ők meg sem lepődnek ezen, mintha mindennapos lenne a konyhában, hogy vérző emberek járkálnak ki/be. Majd megkezdődik a bunyó, a film lényege azzal a szakállas emberrel, aki egy szót sem szól a film alatt, de mégis ő a legjobb, az egyedüli aki Rama szintjén mozog, kvázi majdnem ütésálló. A konyhában dolgozók pedig nem tudom hova mentek, de holtbiztos, hogy nem a főnökhöz, aki egy ajtóval arrébb vacsorázik.

Bár a film sokszor logikátlan, de mint ahogy a kritikám elején említettem, folytatásként kezelem a filmet, és az elődjéhez képest szinte kirobbanó a fejlődés, történet, látvány és komplexitás terén. Bár így sem tökéletes a végeredmény, maffiafilmként nem állja meg teljes mértékben a helyét, harcművészeti filmként kiválóan teljesít.

Eredetileg egy 6-ost akartam neki adni, de az akciók olyan zseniálisak, hogy bőven plusz egy ponttal feljebb rúgja magát a film.  7/10.