Az 1990-es évben a rajongók, két Dragon Ball Z mozifilmet is láthattak, ugyanis a Világ legerősebb embere mellett a Hatalom fája is bemutatásra került. A cím hallatán egy fura kérdés fogalmazódhat meg az emberben, hiszen a címszereplő nem más, mint egy fa. Tényleg egy fa lenne a legnagyobb ellenfél ebben az alkotásban? A válasz igen, de azért szerencsére egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Egy különleges csapat érkezik meg a Földre, méghozzá Turles, a csillagharcos vezetésével. A céljuk, hogy elültessék a hatalom fáját, ami aztán elszívja majd az összes energiát a bolygón. Az első gyümölcs beérése után a Föld felszíne sivataggá változik, az élet eltűnik, a gonosz pedig hatalmat szerez. Gokunak és barátainak nem csak a gyilkos csapattal és Turles-szel, hanem az idővel is meg kell küzdenie…

Érdekes és jópofa történetet kaptunk, ám hazudnék, ha csak ennyiből állna ez a movie. A felettébb érdekes alapgondolat mellett egy újabb adag leckét kapunk a csillagharcosok gonosz felfogásából, amit jelen esetben Turles testesít meg. A hatalomvágy, a gyengék leigázása, az univerzum feletti uralkodás a cél, és ehhez a szokásos receptet használja fel. Kinéz egy ártatlan bolygót, ahol megmutathatja az erejét. Azonban hiába van tisztába azzal az aprósággal, hogy Kakarotto is a Föld nevű bolygón él (ugyebár neki kellett volna elpusztítania, de beverte a fejét a landolás után), azt már nem tudja Turles, hogy az eltelt évek alatt olyan szintre jutott Goku, ami szinte egyedülálló a csillagharcosok között. A csata tehát elkezdődik, a kérdés már csak az, hogy mikor fejeződik be, ugyanis a fa folyamatosan szívja a bolygó életerejét.

Továbbra sem kellett szuper csillagharcos szintre ugrani ahhoz, hogy a béke ismét beköszöntsön a Földre, de hála a jól felépített és érdekfeszítő történetnek, a játékidő úgy telt el, hogy szinte észre sem vettük. Turles egy kissé Raditz-ra és Nappára emlékeztetett, vagyis az ízig-vérig csillagharcos emberre, akinek a motivációját már kívülről tudhattuk a film megtekintése előtt. Azonban ez mit sem vont le a film értékéből, ugyanis a DBZ egyik legfontosabb kérdése mindig is az volt, hogy kik azok a csillagharcosok. Szóval mindig pozitívum találkozni egy újabb névvel, aki a Vegeta bolygóról származik és testvérként tekint Gokura. A Hatalom fája tehát tovább színesítette a Dragon Ball franchise, már eddig is elég sok színben pompázó szobrát.

Nagy port kavart az Éhezők viadala – A kiválasztott 1. részének a fogadtatása. Ugyanis sokan úgy gondolják, hogy ez a rész csupán a gonosz Hollywood egyik legújabb pénzszerző projektje volt, és magát a történetet és a franchsie-t nem vitte előrébb. Tényleg így lenne? Tényleg felesleges ez az új divat, miszerint ketté kell bontani az egyes szériák utolsó részét? Ha jobban megvizsgáljuk, akkor rájöhetünk arra, hogy ez bizony egy kétoldalú dolog. Részben tényleg a pénz a fő szempont a stúdióknál, hiszen egy plusz epizóddal akár 2-300 millió dollárra is szert tehetnek, de bizony van ennek egy másik oldala is. Nézzük is hát…

Ugyebár sokan úgy tartják, hogy Hollywoodban kihalt a kreativitás, nem alkotnak, hanem csak pénz szereznek. Hol vannak már a 3-4 órás eposzok, hol vannak az elgondolkodtató, korszakalkotó filmek. Kérem szépen, ebben a lejtmenetben – már, ha lehet így nevezni – mi nézők is közrejátszottunk. Hány embertől hallom azt, hogy „jajj ez a film hosszú… jajj ez a film unalmas… stb”. Egyszerűen a többség már nem vevő arra, hogy 3-4 órán át bent üljön a moziban. Persze kivételek vannak, hiszen a Hobbit és a Gyűrűk Ura filmek is eléggé hosszúra lettek vágva, de ezzel nincs is gond. Hiszen, ha igényes a munka, akkor jöhetnek a játékpercek. Aztán jött egy új divat. Feldarabolták az utolsó epizódokat, és megszülettek a Part 1 és Part 2-es alkotások. Harry Potternél és a Twilighnál nem volt hangos a nép, azonban idén jött a Kiválasztott, és a pénz lett a téma. Tény, a film a feldarabolás miatt egy kissé lapos lett, nem vitték túlzásba az akciózást, nem vert a szívünk percenként 200-at, de mégis egy olyan láncszem lehet a Mockingjay, ami felemelheti az egész franchise-t, és oda juttathatja el, ahová tartozik, a kiváló könyvadaptációk társaságába. Ehhez azonban meg kell várnunk a következő, azaz a végső epizódot is. A szerva tehát Hollywoodnál van, és ha nem hibázzák el, akkor érdemes volt időt szánni az Éhezők viadalára.

Tény, lehet majd azzal jönni, hogy utólag mindent könnyebb értékelni, de tegyük hozzá, hogy sokszor, sőt rengetegszer az a baj egyes filmeknél, hogy az egyik össze van csapva, a másik túlságosan is el lett nyújtva stb. Mégis mi lenne akkor a megoldás? Sose lesz olyan, hogy mindenki állva tapsol majd egy film után, mert ez lehetetlen. Így inkább azt mondom, hogy legyen kettévágva az utolsó rész, és engedjék kibontakozni a történet, hogy végül egy megfelelő lezárást kapjunk egy sikeres és tényleg kiváló franchise-hoz. Ráadásul a Kiválasztott első része már csak azért sem lett elrontva, mivel a könyv ezen szakasza is pontosan ugyanezt hozza. Csak, hát a könyvnél egyből tudjuk tovább olvasni a történéseket, itt meg várnunk kell 1 évet. És igazából ez a baja az embereknek, a várakozás. Ezzel viszont nem lehet mit kezdeni. Jövőre viszont, ha újrázza valaki az összes részt, és egyben látja majd a produkciót, akkor újra tegye fel a kérdést. Tényleg hiba volt kettévágni a lezárást?

Nincs is annál nagyobb csalódás, mint mikor elképesztően vársz egy filmet, majd a stáblista után úgy jössz ki a moziból, hogy bár vissza lehetne pörgetni az időt két órával korábbra, és bár ne tért volna vissza az a duó, amelyik az első fellépéskor óriási show-t csapott. Ugyanis a Farrelly-fivérek óriásit hibáztak, és elhozták azt a Dumb és Dumber folytatást, amit nem kellett volna, mert a gördülékeny ökörködésből egy baromi nagy erőlködés lett.  

20 év telt el a két dilibogyó legutóbbi feltűnése óta. Dumb, egy szanatóriumban múlatja az időt, mióta álmai asszonya elutasította, Dumbernek pedig sürgősen új vesére van szüksége. Mit ad Isten, kiderül, hogy van egy felnőtt lánya, a tökéletes donor, akit már csak meg kell találnia. A cél tehát ott lebeg a szemük előtt, azonban az oda vezető út nem éppen akadálymentes…

Attól függetlenül, hogy az első Dumb és Dumber film a kedvenc vígjátékom, és hogy nagyon vártam az idei visszatérést, valahogy mégsem tettem magasra a lécet, ugyanis biztos voltam abban, hogy azt a lécet, amit az első felállított, azt esélytelen megugrani, de még talán megközelíteni is. A felvetésem sajnos beigazolódott, mert Jim Carrey és Jeff Daniels hiába tértek vissza 20 év után, a poénjaik pont annyira rozsdásodtak be, hogy a film ne tudjon felemelkedni. Míg az első rész viccei mondhatni zsigerből jöttek, addig itt minden egyes momentum azt sugallta, hogy a poénok megírása közepette semmi sem ment tökéletesen. Bár tény, hogy néhány esetben sikerült megidézni a régi film hangulatát, és voltak igazi Dumb és Dumberes poénok, ám ez csak a film egy nagyon kis részét jelentették.

Ráadásul a mostani film története sem szolgált olyan izgalmakkal, mint 20 évvel ezelőtt. Akkoriban az egyszerű, de nagyszerű szlogent használták Farrelly-ék, most azonban megpróbálták bonyolítani a helyzetet. Túl sok szál, túl kevés csúcsrajáratás, és rengeteg izzadságszag. Arról már nem is beszélek, hogy a stáblistás jelenetet is mennyire erőlködve nyomatták az ember arcába. Mondjuk ettől függetlenül megérte várni rá, de talán tényleg jobb lett volna egyből a film után elsütni.

Szóval összességében nem voltam megelégedve a látottakkal, mert az ember egy kicsit többet várna egy olyan film folytatásától, ami ott van a kedvencei között. Azonban nem tudom azt mondani, hogy nézhetetlen, egyszerűen csak kevés. Csalódáskeltő, de aki szereti Dumbékat, DE nem rajong értük, az tehet vele egy próbát, mert úgy nem éri nagy csalódás, és a végeredmény sokkal szebb lehet. Mindenesetre 20 év múlva kérem a trilógia záró darabját! 4,5/10

Végéhez értünk J.R.R. Tolkien A hobbit című könyvéből készült filmtrilógiának. Bár az alapanyagot nem olvastam, a Gyűrűk Urának mind a könyves, mind a filmes változatának nagy rajongója vagyok, ezért is ért (többek közt) engem is arculcsapásként a Váratlan Utazás már-már mítoszromboló bárgyúsága. A Smaug pusztaságával az alkotók kiköszörülték a csorbát, mert bár tovább folytatták a könyv gyakorlatias megerőszakolását (Legolas CGI-kék szemétől és Evangeline Lilly érzelgésétől szerintem az is a falat kaparta, akihez nem jutott el az info, hogy ők csak az akciójelenetek számát növelendő kerültek a filmbe, no meg egy teljesen felesleges és röhejes szerelmi háromszögféleség megteremtése végett), a film sokkal élvezhetőbb, sőt, minden elemében vállalhatóbb volt az első résznél. Ezek után egyetlen elvárásom Az öt sereg csatájával szemben csak annyi volt, hogy ezt a szintet hozza, amit, ha nem is maradéktalanul, de teljesített a film.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt, vagyis Smaug, a sárkány elszabadult és Tóváros lakóit fenyegeti. Az ő pusztításával nagyon dinamikusan indul a film, de gyorsan eltűnik a színről, hogy aztán a következő majd' egy órában ne is nagyon találkozzunk további izgalmakkal, egészen a címadó mozzanat kezdetéig. Furcsa ez a kiegyensúlyozatlanság Peter Jackson-tól, aki eddigi Tolkien-adaptációiban mindig ügyesen váltogatta az akciót, az egyéb párbeszédes jelenetekkel, míg ebből a szempontból ez a film abszolút két részre esett. Szerencsére a látvány, a hangulat és a színészek így is megmentik az unalomba fulladástól az első órát, utóbbi kapcsán a Tölgypajzsos Thorin-t alakító Richard Armitage játékát érdemes kiemelni, ami a harmadik részre nagyon kiforrottá vált. Egészen hátborzongató, ahogy megjeleníti a "sárkánykór" elhatalmasodását a karakteren, teljesítményével mindenkit lemos a vászonról Martin Freeman-estül, Ian McKellen-estül, akikre így sem lehet panasz.

Maga a címbéli csata olyan, amilyet Peter Jackson-tól várni lehetett: grandiózus, extra látványos, végig feszes, nem ereszti a nézőt egy pillanatra sem (és persze vértelen, hogy a PG-13-as besorolásnak megfeleljen). Ami az előző részekben elképzelhetetlen volt az most megvalósult: komolyan van okunk a főszereplők életéért aggódni, feszült, izgalmas harci jelenetekben csapnak össze az orkokkal, legyen szó a törp-csapatról, Legolas-ról vagy Tauriel-ről. Persze, aki már a Gyűrűk Ura második-harmadik részében is megcsömörlött a játékidő nagy részét felölelő csatajelenetektől, annak ez a film sem lesz a kedvence.

A katasztrófális első rész után a folytatásokkal Peter Jackson-éknak sikerült egy el- és befogadható szintre emelniük a szériát. A záró epizód ingadozásai ellenére is szépen vitte tovább és zárta le az első két rész ívét és, bár a kis túlzással számomra a Hobbit-trilógia egyetlen momentuma sem tudta visszaadni azt az egyedi hangulatot, történetvezetést stb., ami miatt a Gyűrűk Ura-filmek személyes kedvenceim közt foglalnak helyett, a korrekt második és harmadik résszel az alkotók végül nem taposták teljesen földbe saját és Középfölde lakóinak renoméját.

7,5/10

Bár sokszor terveztem már, de még csak most jutottam el odáig, hogy megtekintsem Kathryn Bigelow klasszikus akciófilmjét a 90-es évek elejéről, a Holtpontot. Ez a film volt Keanu Reeves első igazán nagy dobása, itt került fel arra az útra, ami a Mátrixhoz és a halhatatlansághoz vezetett. Patrick Swayze viszont hozta azt a cool szintet, amit már korábban is láthattunk tőle. Gary Busey pedig egy jutalomjátékkal örvendeztetett meg bennünket.

Nixon, Carter, Reagan, és Johnson, a négy egykori amerikai elnök elköveti Los Angeles történetének legtökéletesebb bankrablását, ráadásul mindezt több ízben is. A fiatal Johnny Utah és társa azonban rajta vannak az ügyön és egy merész, de forrónak tűnő teória alapján a szörfösök között keresik az elkövetőket. Idejük azonban nincs sok, hiszen hamarosan itt a szezon vége, és a bankrablók hónapokra eltűnnek a Föld színéről…

A film ugyan nem hozott újítást az akciófilmek terén, de a végeredményt látva mégsem kell szégyenkeznie a sok sablonnal a tarsolyában. Ugyanis Bigelow ráérzett arra, hogyan is kell feltölteni egy efféle pörgős, fordulatokkal tarkított akciófilmet, amiben ráadásul az érzésre is adni kell. A szörfözés, a szabadságérzet a hullámok között, talán az egyik legnagyobb pozitívum a Holtpontban, mert ezen elemek csúcsrajáratásának hála egy sajátos stílussal és hangulattal lett átitatva az alkotás. A bulik, a nők, a tengerpart és a szörfdeszkák. Színtiszta királyság az egész, és ekkor még meg sem említettem a film legjobb jelenetét… Ugyanakkor nem csak ezeket lehet kiemelni a Holtpontból, hanem magukat a rablásokat is. Azért gondoljunk csak bele, négy korábbi USA elnök fegyvert ránt, majd összeszedik a pénzt és lelépnek vele, a zsaruk pedig azt se tudják, hogy merre induljanak. Tökéletesen kivitelezett, rendkívül látványos és ötletes megoldás volt ez a stábtól.

A szereplőgárda pedig hozta azt a színvonalat, amit a film elvárt. Swayze laza volt, Keanu meg egy tipikus zöldfülű zsaru-t testesített meg, aki mindenképpen meg akarja oldani az ügyét, még ha bele is döglik. A többiek pedig hozzájuk alkalmazkodtak, így összességében senkire nem lehetett panasz. A film méltán lett a 90-es évek egyik klasszikusa, és méltán emlékezünk rá még így bő 20 év után is, mert megvan benne minden ahhoz, hogy jó szórakozást nyújtson. Ennyi pedig bőven elegendő egy efféle akciómozitól.

A hírek szerint 2016-ban érkezik a remake is, de úgy vélem, hogy ezt a szintet nem fogják tudni megugrani, mert pont az nem lesz meg benne, ami ezt a filmet felvitte a csúcsra, mégpedig a hangulat és a stílus. Legalábbis nagyon úgy érzem, így látatlanban. 7,5/10

Egy évvel az első Z-movie után megérkezett a következő, a Világ legerősebb embere címet viselő, közel egy órás Son Goku történet, amiben még mindig nem egy nagynevű, nagyhatalmú szupersztár volt az ellenfél, hanem a zseniális ésszel megáldott Dr. Wheelo. A játékidő bő 20 perccel hosszabb lett, mint korábban, a Föld pedig ismét veszélybe került.

50 év telt el Dr. Wheelo „halála” óta. Az egyik segítője azonban éveken át kereste a megoldást ahhoz, hogy a zseniális Wheelo visszatérjen az élők sorába, és az elméje egy testben legyen elhelyezve. A terv megvalósításához azonban a világ legerősebb emberének a teste kell, és aki nem más, mint Zseniális Teknős… Wheeloék azonban azt nem tudják, hogy az 50 év alatt sok minden megváltozott…

A legnagyobb pozitívum, hogy még mindig nem egy Coolert vagy Brolyt hoztak be a képernyőre, hanem egy földhözragadtabb, másodvonalas gonoszt, aki ellen még lehetett egy kisebbfajta, de annál pörgősebb csatát vívni. A sárga felhő még ott volt Gokunál, Krillin még próbált keményedni, és Gohan is veszélyt tudott jelenteni a gonoszra, ha felidegesítették, ráadásul még Zseniális Teknős is megmutathatta, hogy a szottyadt bőre alatt egy igazi verőgép lakozik. Ezáltal egy olyan részt kaptunk, amiben több ismert karakter is szerephez juthatott, és megmutathatta, hogy mire képes. Igen, még Krillin is...

Ebben az epizódban a játékidő bővülésének hála egy hosszabb bevezetőrészt láthattunk, amiben háttérstorykat kaptunk az ellenségről, és a régi időkről. Épp ezért Wheelo erejére egészen az utolsó 15 percig kellett várnunk, amikor már minden kérdés megválaszolásra került, és a csatlósok már a pokol tüzében égtek. Wheelo előbukkant, a harc pedig kezdetét vette Gokuval és Ifjú Sátánnal, a tűzijáték pedig nem maradt el. A világ legerősebb embere ugyan önálló moziként is jól működik, de akár a sorozatba, a Dr. Gero-s részekbe is beleszőhették volna. A doktor motivációja és esze egy kiváló crossover alapja lehetett volna a robotokkal. Persze ez már csak elmélkedés és történelem, de hiába... a végtelenségig lehetett volna bővíteni a Z-sorozatot. 

A Dragon Ball Z movie-maraton ezennel kezdetét veszi a Supernatural Movies-on, és Gokuék az elkövetkezendő hetekben megmutatják a blogon, hogy mire képesek. Lesznek jó és lesznek kevésbé jó főgonoszok, de annyi biztos, hogy a Dragon Ball megunhatatlan, és még egy Garlic Juniorral felálló egészestés rajzfilm is képes tökéletes szórakozást nyújtani. Nézzük is, hát, hogy mi történt az első, 1989-ben kiadott Z-movie-ban, a Halálzónában.

A Mindenható és Garlic hatalmas harcot vívtak az uralkodásért, ám az akkori uralkodó a Mindenhatót választotta utódjául, mert Garlicban észrevette a lappangó gonoszt. A bosszúra szomjas ellenség azonban nem kegyelmezett, háborút indított az uralkodó ellen, de végül nem járt sikerrel. 300 év után viszont megjelent a fia, Garlic Junior, aki Shenlongot felhasználva, az örökélettel együtt megpróbálta beteljesíteni apja bosszúját…

Sose szerettem Garlic Juniort. Egy kis vakarcs az egész „ember”, és a karaktere nem több, mint egy másodvonalas, folyton pofázó, hataloméhes kis senki. Persze az átalakulása után elég badass, de az igazi nagyágyúk mellett eltörpül az óriás énje is. Ám ennek ellenére a Halálzóna egy gondosan és jól felépített mozi lett, amiben még nem volt se Genki Dama, se szuper csillagharcos szint, de még így is sikerült akciódúsra és pörgősre készíteni. Goku és Sátán szolgáltatták a bunyókat, amit néha Krillin és Gohan zavartak meg, de az összkép így lett teljes.

A pozitívumok, mint a legtöbb movie-ban, itt is megvoltak, a hangulatot és a történetet is jól hozták össze, de sajnos a játékidő nem volt az igazi. Egy igazi DB-fan nem elégszik meg 40 percnyi coolsággal, mert ez csak egy fél fogra elég, és ezzel lehet, hogy még sokat is mondtam. Azonban átgondolva az egészet, jó ötletnek bizonyult egy másodvonalas főgonoszt beletenni az első filmbe, hiszen milyen lett volna már, ha mindjárt az elején ellövik a legjobbakat. Szóval igen, Toriyama örökségét itt sem gyalázták meg. 

Lehet, hogy bennem van a hiba, de már az előzetesek is arról árulkodtak, hogy a Madagaszkár pingvinjei nem lesz több egy erőltetett bőrlehúzástól, amivel megpróbálják kihasználni a családokat és a gyerekeket. Tipikus „még-még-még, ennyi nem elég” szindróma, mert hát mi az, hogy a pingvinek csak perceket kapnak a Madagaszkár filmekben, és az önálló sorozatuk is csak a televíziók képernyőjén van sugározva. Egy mozifilm is kell nekik, hogy teljes legyen a kínálat.

A kémvilág legjobb és legtitkosabb alakulata négy főből áll: Kapitány, Kowalski, Rico és Közlegény. A legyőzhetetlen csapat ezúttal egy rendkívüli kalandba csöppen. Dr. Octavius Vízagy világuralomra törő főgonosz olyan tervvel áll elő, ami a világ összes pingvinjének az éltét veszélyeztetheti. A pingvinek kénytelenek egyesíti erőiket egy földalatti szervezettel, az Északi Széllel, hogy együtt szálljanak harcba a közös ellenség ellen…

Már előre félek a Mininons filmtől is, mert ezek után attól sem várok többet. Az a baj, hogy nem mindenkinek áll jól a nagyvászon. Különálló filmként nem úgy működnek, mint egy egész torta egy darabjaként, vagy egy kis történet apró részeként. A pingvinek bár viccesek és szórakoztatóak, de úgy ütöttek igazán, amikor a feltűnésükkel megszakították a Madagaszkár filmek cselekményét. Most azonban nem tudtak kiteljesedni, hiába állt a rendelkezésükre 90 perc is.

Kowalskiék történetével az a baj, hogy teljesen érdektelen. Unalmas, sablonos és még a jól megírt szövegeik sem képesek úgy feltölteni a játékidőt, hogy felhőtlenül jól szórakozzunk a négy pofátlanul menő pingvinen. Pedig pont ez volt eddig az erősségük, hogy a semmiből megjelentek, és egy teljesen más stílusú akcióbombát hoztak el az alkotásokba. Most azonban sok volt az üresjárat és kevés a poén. Tény voltak ütős részek, és igazi pingvines jelenetek (bár az előzetesekben már a többségét megmutatták), ám ennél jóval több kellett volna, hogy az összkép ne legyen ennyire felszínes. Az animációs film mivolta miatt a látványra nem lehetett panaszunk, sőt a Madagaszkár pingvinjei esetében még a szinkron is kellően jóra sikeredett, hála a mindig tökéletes Reviczky Gábornak.

Összevetve mindent azonban nem tudok mást mondani, minthogy Eric Darnell, Simon J. Smith filmje tipikusan az egyszernézős filmek táborát erősíti, mert hiányzik belőle a lélek, a stílus és a bátorság, amivel átszakíthatja azokat az akadályokat, amik elkülönítik a jó és a közepes filmeket egymástól. 6/10