„A hab a tortán, azok a hülye levelek, amit a gyerekek írnak a Télapónak: Kedves Télapó, kérek egy biciklit, meg egy labdát...NEMKAPSZ! APÁD MUNKANÉLKÜLI!”

A 90-es években bekövetkezett az, amit a Schwarzenegger rajongók egyáltalán nem szerettek volna. A sztár karrierje lejtmenetbe kezdett, és több olyan filmben is szerepelt, ami nem volt méltó a hírnevéhez. Az 1996-os évben a Hull a pelyhes névre keresztelt alkotás is félig-meddig egy rosszul választott produkció volt, de az évek során mégis sikerült tökéletes karácsonyi programmá avanzsálódnia, még úgy is, hogy vannak messze sikeresebb és jobb alkotások is a zsáneren belül.

A karácsony mindenki szívét megdobogtatja, bár vannak néhányan, akik nehezebben érzik át az ünnep hangulatát. Howard Langston, az elfoglalt üzletember is közéjük tartozik, és míg ugrásra készen várja ügyfelei kisebb-nagyobb óhajait, nem marad ideje feleségére és kisfiára, Jamie-re. A szomszéd gyerek bezzeg igazi rénszarvast kap az apukájától, így Langston úgy dönt, hogy minden erejét összegyűjti, és ha törik, ha szakad, megszerzi fiának minden gyerek aktuális álmát, Turbo Mant. Azonban a bábú megszerzése nem egy leányálom…

Brian Levant filmje pont annyira idétlen, pont annyira jópofa, és pont annyira ünnepi, hogy egy kiadós karácsonyi ebéd után tökéletes választásnak bizonyul az egész család számára. Méghozzá pont Arnold Schwarzenegger miatt. Ugyanis a film közel sem lenne ennyire ütőképes, ha nem az Osztrák Tölgy venné fel a kesztyűt az idővel és a postással, meg az illegális tevékenységet végző Télapókkal, meg a stb stb stb… épp ezért egy rakás vicces jelenet kerül terítékre a viszonylag rövid játékidő alatt. És ez azért bizonyult jó húzásnak, mert alapjáraton nem egy „húha” filmről beszélünk, így, ha nem sikerült volna rendesen feltölteni a filmet, és nem sikerült volna szabadjára engedni Arnoldot, akkor a végeredmény egyáltalán nem úgy nézne ki, ahogy.

Természetesen a Hull a pelyhes is megpróbálja a sablonos, „család a legfontosabb” üzenetet továbbítani a nézőknek, ám pont ez a leglényegtelenebb az egész alkotásban. A legfontosabb, hogy Arnold szerepel a kamerák előtt, és hogy Turbo Man mindig betartja a szavát! 6,5/10

Üdvözlégy kedves barátom, immáron a harmadik, és egyúttal befejező részéhez érkezett a nosztalgia expressz. Fogyasszátok sok szeretettel!

Diablo 2

Igen, ez az öreg klasszikus sem maradhatott ki a sorból. Ebben a klikkfesztiválban vesztette életét az egyik Genius egerem. Az igazat megvallva a Diablo sosem volt a játékok szellemének polihisztora, tehát több múlott a reakcióidőn, meg a tápolt karakteren, mint a taktikán. Lehetett volna írni az első részt is, ami korszakalkotó volt a maga nevében (és a Blizzard egyetlen eredeti játékmenetű játéka is), amit a legenda szerint egyetlen éjszaka alatt kódoltak át körökre osztottról valós idejűre, de az első rész egyetlen helyszínével és három karakterével elég szegényesen fest, a második rész, és annak kiegészítőjével együtt hat karaktere és öt helyszíne mellett. A történet (szerintem) elég bugyuta, de mit várunk egy olyan sztoritól, aminek az első része azzal ér véget, hogy a nagy démont Diablo-t legyőzve egy lélekkőbe zárta a hős, majd a saját fejébe szúrja azt? Vicc a köbön! A folytatás is hasonló, bár nem ennyire nevetséges a vége, de azért ne legyenek illúzióink, nem fogjuk fellelni a következő Gyűrűk Urát a történet sorai között. Arra pont elég, hogy indokul szolgáljon a végtelen mennyiségben ránt özönlő ellenség lemészárlására. Mert másról nincs itt szó kérem szépen, csak kőkemény mészárlásról, de nem is ígér többet a program. Ezt viszont a lehető legmagasabb szinten teszi, olyan jól, hogy a harmadik felvonás elég csökevényesen festett már a szememben, mert tudta a jól megszokott hangulatot visszahozni. Pedig nem kellett volna sok ehhez, de úgy érzem ez tipikusan a sokat akart a szarka esete.

Mortal Kombat 1-3

Hát, ez sem kifejezetten elmét megmozgató játék, de kifejezetten szerettem. Akkori osztálytársakkal óriási élmény volt egymást püfölni óraszám, ketten egy billentyűzet előtt szorongva. Ma már klasszikusként emlékezünk meg erről a sorozatról, ami a Carmageddon és a Postal mellett bemutatta a világnak, hogy a játékok nem (csak) gyerekeknek valók. Volt itt minden, amire izgulnak a szívbajos anyukák és a pénzleső ügyvédek. Gerinckitépés, élve elégetés, csonkolás, méter magas hegyes karókba lökés, szóval, minden, amire egy jó kis virtuális csihi-puhinak szüksége van. Megjegyezném, hogy sokkal inkább voltam Mortal-os, mint Street Fighter-es, mert nekem az utóbbi nem igazán jött be. Nem tudtam komolyan venni az egészet, ellenben a jelen tárgyalt játékkal. A sorozat a harmadik részig volt önmaga, hogy aztán egy ideig nevetséges folytatások alázzák meg a nevét, de az igazság a miénk, játékosoké, mert nem túl rég újra a régi csapat piacra dobta az új Mortal Kombat-et, és főnixmadárként támadt fel hamvaiból. Nemsokára érkezik a tízedik rész is, ugyanezektől az arcoktól, és eddig nagyon ígéretesnek tűnik.

Prince of Persia: Sands of Time

Ezt a játékot már érettebb koromban jelentette meg az Ubisoft, de azt kell mondjam, hogy a legjobb lett az összes PoP játék közül. A történet magával ragadó, a látvány lenyűgöző, a zene tökéletesen visszaadja az arab világ hangulatát. Az egész játék tökéletesen reprezentálja az Ezeregy éjszaka meséinek világát, egy olyan történetet, amit maga a főszereplő, a Herceg mesél el, hogy kinek és miért, az legyen rejtély. Ezt a játékot ki kell próbálni! Sokan dicsérték anno a Batman Arkham Asylum harcrendszerét, de el kell ismerni, hogy az alapok innen vannak elcsenve ügyesen, ugyanis a Sands of Time Freeform Fight nevű harcrendszere tökéletes lett. Egyszerű, ám nagyszerű. Nem kell hatmillió gombot nyomni egyszerre, mégis látványos kombinációk csikarhatók ki a rendszerből. Új színfolt volt a játékok terén az idő manipulálása is, amit az Idő Tőrének megszerzésével tehettünk meg. Nem kellett tehát feltétlenül mentett állást betölteni, ha elrontottunk egy mozdulatot és összetörtük a puha kis testünket, vagy lekaszaboltak a homoklidércek. A játékmenet elég változatos, hiszen az ügyességi, a logikai és a harci szekvenciák tökéletesen kiegészítik egymást, és pont akkor jön a következő, mikor már éppen a könyökünkön jön ki az előző. A történet, mint már említettem nagyon jó, de nem attól, amit mond, hanem ahogy mondja. Alapvetően ez is egy elcsépelt sztorit mond el a nekünk, viszont attól, hogy a Herceg meséli el, kap egy különleges ízt. Például mikor elhalálozunk nagy igyekezetünkben, a Herceg megszólal, hogy „Nem, ez nem igazán így történt”. A szinkronhangok mind igényességről tesznek tanúbizonyságot, mint a casting, mind pedig az elvégzett munka terén, különösen Yuri Lowenthal munkája tetszett, mint Herceg. Csak annyit mondok, hogy instant klasszikus, amilyen státuszt a többi rész akármit csinál, nem érhette utol, érzésem szerint a Two Thrones-nál már meg sem kísérelték.

Heroes of Might & Magic 3

Aki nem ismeri a „csak még egy kört, és befejezem, mert már hajnali három óra, és holnap suli” érzést, az sosem játszott a Heroes 3-al! A mai napig az egyik legmeghatározóbb játék az életemben, és a sorozat történetében is. Emlékszem, nővérem csak lesett, mint a hugyozó disznó, hogy mit tudok szeretni ezen a játékon, mert csúnya is, meg lassú is. Kis bolond, nem is tudta akkor még miről marad le! Annyira szerelmes voltam a játékba, hogy volt olyan, hogy XL-es térképen Hot Seat módban, mind a 9 játékos én magam voltam, így vezettem háborút körülbelül egy hétig ugyanazon a pályán, mire csodák-csodája győztem! :) Egyszerűen ebben a játékban minden összejött. Nem volt a legszebb a látvány, de jól kidolgozott volt, és nagyon egyedi. A játékmenetbe nem kerültek nagy újítások, viszont az egész úgy összeállt (apám szavait idézve), mint a szaros gatya. Volt többféle faj, amik eltérő egységekkel tudták egymást irtani óraszám, a kampány pedig borzasztó hosszú és nehéz volt. Tökéletes! Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mi volt az a dolog, ami miatt ez a rész lett a legjobb, de nem vagyok ezzel egyedül, amikor ezt állítom. Mármint, hogy ez a legjobb epizód. Talán a hangulat? Fogalmam sincs, de ennek a játéknak az esszenciája a mai napig elkísér, és minden évben előveszem, és azon veszem észre magam, hogy újra el tud kapni a „még egy kör” hatás, csak az iskolát váltotta fel a munka.

Imperium Galactica 2: Alliances

A végére tartogattam az egyik legnagyobb ágyút, a magyar játékfejlesztés legnagyobb sikerét, ami megérdemelten tart ott az emlékezetekben, ahol tart. Bár, az első rész sem volt rossz, sőt a ripacs színészeivel rengeteg kellemes percet okozott, a folytatáshoz képest úgy néz ki, mint egy három éves, aki felveszi apu bokszkesztyűit. A második részre megérett a sorozat. Szebb, jobb, tágasabb és változatosabb lett. Kaptunk három eltérő fajt, az embereket, akik itt is a lehető legátlagosabb lények, a brutális Kra’hen-ek, akik minden konfrontációt katonai fölénnyel és teljes eliminálással szeretnek megoldani és végül, de nem utolsó sorban a Shinarik, akik gyakorlatilag a mai modern Parlament összes képviselői, tehát ők inkább cseleznek, taktikáznak, kémkednek, kereskednek. Minden fajnak megvolt a maga célja, amiért küzdött, már magáért a három kampányért megérte beruházni rá, aztán, ha kipörgettük, jöhetett a sandbox mód, ahol már az összes játékban található fajjal vitézkedhettünk. No, ezek már nem különböztek lényegesen egymástól, de jó poén volt kipróbálni őket. A GT Interactive megengedte a Digital Reality-nek, hogy kis hazánkban teljes lokalizációt kapjon a program, és valóban igényes magyar szinkront kapott. Talán csak a S.W.I.N.E. lett jobb e téren. A történet minden fajnál más volt egy picit, egész képet akkor kaptunk, ha mind a hármat letudtuk, a csaták játszódjanak akár az űrben, akár egy bolygó felszínén, baromi pörgősek és intenzívek voltak. A látvány baromi látványos volt 1999-ben, de szerintem még ma is megállja a helyét. Persze nem a felbontást kell nézni, hanem a kidolgozottságot. Sajnos, a folytatás már nem lett olyan szép, mint lehetett volna, mert jó magyar szokás szerint bemocskolja rengeteg veszekedés, hazugság és ármány, így két játék jelent meg kvázi folytatásként, egy ami viselte az Imperium Galactica nevet, és egy másik ami a szellemiségét örökítette tovább. Viszont ilyen jó, pláne ilyen sikeres egyik sem tudok már lenni.

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a személyes listát, és remélem örömötök lelt benne! Bízom benne, hogy ha játszottatok ezekkel a játékokkal, újra kedvet kaptok hozzá, ha pedig nem, ki fogjátok próbálni egyiket-másikat.           

Clint Eastwood az idei évben nem tétlenkedett. Tető alá hozott két filmet is, amiből egy nagy valószínűséggel még az Oscar-gálán is ott lesz. Az a film azonban nem a most értékelt Jersey Boys, hanem az American Sniper. Ugyanis sokunk kedvenc örege hiába van megáldva kivételes tehetséggel, hibázni ő is tud. Az J. Edgar után a Fiúk Jersyből sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám még így is bőven a nézhető kategóriába tartozik, pláne, ha szereted a The Four Seasons együttest, Frank Vallival a középpontban. Walk Like a Man? Can't Take My Eyes Off You? Megvan? Akkor had szóljon!

Miután egy életrajzi filmről van szó, így nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a film a The Four Seasons együttes életét követi a megalakulástól kezdve a bonyodalmakon át egészen a Vocal Group Hall of Fame-ig…

Eastwood valószínűleg rajongója az együttesnek, mert úgy gondolom, hogy alapjába véve semmi eget rengető dolog nem volt az életükben, ami miatt megérné őket a filmvászonra álmodni. Természetesen a sablonos szálakat itt is kamatostul megkaptuk, így a játékidő nagy része a zenék mellett arra ment el, hogy a tagok veszekednek, csúcsra jutnak, hullámvölgybe kerülnek, romantikáznak, és halhatatlanok lesznek. Ezek ugyan elengedhetetlenek, de sajnos unalmassá teszik a történetet, mert újat nem tudnak mutatni. Ráadásul Eastwoodnak itt most nem sikerült úgy tálalnia a történetet, hogy az élvezhető és pörgős legyen. Unalomba fulladt az egész produkció, amiben Christopher Walken csak egy báb volt, és amit csak és kizárólag a zenék tudtak feldobni. A dalok mondjuk tényleg ütősek voltak, ám összességében így sem sikerült megteremteni a kellő egyensúlyt a cselekmény és a zenék között.

A film amúgy korrektül van kivitelezve. A színészekre nem lehet panasz, holott a legtöbbjük nem valami nagynevű sztár, illetve a hangulat, a díszletek és a korábrázolás is teljesen rendben van. No, de akkor mégis mi a baj a filmmel? Az, hogy érdektelen és unalmas.

Végül tehát arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem vagy a The Four Seasons nagy rajongója, vagy Clint Eastwood egyik fanatikusa, akkor inkább hagyd a filmet a fenébe, és menj fel youtube-ra, ahol a zenéket ugyanúgy megtalálod, és legalább nem kell végig szenvedni a köztes részeket. Tisztelgésnek jó, de másra nem nagyon. 6/10

Elérkezett az idő, hogy folytassuk a (csakazértis) retro kedvenceimet, továbbra is a teljesség igénye nélkül, és pusztán a szórakoztatás, és az esetleges kipróbálás felé ösztökélés érdekében! Hev fán pípöl! :)

Fallout 2  

Igen, ismét egy folytatás! Sokak szerint az első Fallout volt a jobb, és az rakta le a széria alapjait (bár az is egy nem hivatalos Wasteland folytatás volt), számomra mégis a második rész volt az etalon, és az a mai napig is, hiába a „háromdés” új részek, a hangulat, mint tavaszi madár röppent tova azokból (szerintem!). Ebben a részben nem volt 150 napos időkorlát, mint az elsőben, ebben szabadon lehetett kalandozni, és a poénok is jók voltak. Szinte hihetetlennek tűnik, de anyáméktól csak ezért kuncsorogtam ki, hogy vegyék meg az akkori PC Guru-t, mert ez volt a teljes játék, holott fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak megéreztem, hogy ez kell nekem. Nem is tévedtem nagyot, sőt! Örök szerelem lett belőle, amibe megszámlálhatatlan mennyiségű órát öltem bele, és majdnem az összes helyszínt bejártam. Máig emlékszem Gecko atomfertőzött, sápadt lakóira, vagy Marcusra, a drabális szupermutánsra, aki volt olyan jó fej, és kalandozott velünk amint megoldottuk az összes broken hills-i problémát, a híd őrére, ami egy zseniális utalás a Gyalog Galoppra, Metzger rabszolga kereskedő bandájának eliminálására. Órákig lehetne sorolni mennyi impulzus éri az embert a játékban, mindig van mit csinálni, és főleg akkor, ha nem csak a főküldetésekkel foglalkozik az ember. Azért kedvelem jobban ezt a részt, mint az elsőt, mert bár szinte mindenben megegyezik vele, mégis csiszoltabbnak tűnik a végeredmény, igaz ez a karaktergenerálásra, a harcrendszerre, a karakterekre, a történetről nem is beszélve, mindezt úgy, hogy alig egy év alatt hozta össze a Black Isle csapata. A zene olyan sivár, mint a környezet. A hangulatot ugyan megadja, de én régebben mindig Winampról futtattam a saját zenéim a játék alatt, így valahogy nem volt olyan monoton. Szinkron alig-alig fordul elő a játékban, az ugyan korrekt a lehetőséghez mérten, de nem fogunk hasra esni tőle, tehát készüljön fel mindenki, hogy rengeteget kell majd olvasni, de megéri. Ősi szlogen minden Fallout epizódban, hogy a háború sosem változik, de aztán jött a Fallout 3 és mégiscsak megváltozott, sajnos…

Grand Theft Auto: Vice City

Hogy miért pont ez? Lássuk csak! Az első GTA anno forradalmi volt, mert felcserélte az addig megszokott közhelyet, miszerint mi vagyunk a jó fiúk, és ebben bizony kemény tökű gengszterek lehettünk. Az a szabadság odáig ismeretlen volt a játékosoknak, amit az akkori DMA Design (ma Rockstar North) csinált, de valljuk be, nem volt egy szépségdíjas alkotás. A London című kiegészítők, mint a nevük is sugallja, ugyanezek voltak, csak a sorozat történetében egyedülálló módon valós városban játszódtak. A GTA 2 szintén nem sokat változtatott a recepten, csak szebb volt a grafika, és bekerült a lehetőség, hogy többféle bandával haverkodhattunk. Jött aztán nagy dirrel-dúrral a 3. rész, ami akkoriban elképesztően szép grafikát rakott a szinte végtelen szabadság alá, de sajnos utólag visszatekintve ez volt az egyetlen ütőkártyája, hiszen a főhős egy néma seggfej volt, aki szó nélkül tűrte az összes verbális megaláztatást, és bólogatott az összes küldetésnél. Nem akarom lekicsinyíteni az érdemeit, mert ez volt a modern GTA-k alapköve, ezt a receptet követi a mai napig a sorozat, kisebb-nagyobb újításokkal, azonban egy évre rá jött a Vice City, ami szerintem a legjobb rész a sorozat történetében, amit azzal is bizonyított (számomra!), hogy ez az egyetlen, amit végigjátszottam, és nem untam meg a felénél. Tommy Vercetti már nem volt az a búval bélelt, néma kis senki, hanem épp ellenkezőleg egy nagydumás igazi fasza gyerek. Ebben a részben már lehetett épületeket vásárolni, amik aztán termelték a zsét, lehetett öltöztetni a szivárvány minden színében pompázó nejlonzakókba karakterünket, motorra lehetett pattanni, és azon száguldozni a városban. A hangulat nagyon jól el lett találva kezdve a Miami Vice-ot idéző főcímtől, a többszöri utalás a gengszterfilmekre, például a Sebhelyesarcúra, nem is beszélve a korhű soundtrackről, amihez olyan előadóktól licenszeltek muzsikákat, mint Michael Jackson, a Judas Priest, a Franke Goes To Hollywood, vagy Ozzy Osbourne. A szinkronra is nagyon odafigyeltek, olyan neves színészek kölcsönzik a szereplők hangjait, mint Ray Liotta, James Woods, vagy William Fitchner. Az utána következő részek már nem tudták megugrani ezt a lécet, a San Andreas nekem ezzel a gettónéger stílussal mellélőtt, bár nem volt rossz, de kifejezetten jó sem, a 4. rész szerintem a széria nagy mélypontja, talán az ötödik az, ami újított akkorát, hogy eljátszottam vele egy darabig, de nem ennyire jó, mint ez!

Defender of the Crown

Ha egy mai tizenévesnek mondom ezt a címet, azt se tudja mi ez, de előfordul könnyedén még a saját korosztályomban is. Gyermekkoromban imádtam a szászok és a normannok közti ellentéten alapuló stratégiát, amit hol egy lovagi torna, hol egy várostrom, hol pedig egy hercegnő megszöktetése szakított félbe, és még maga Robin Hood is kapott benne egy nyúlfarknyi szerepet. Ma már bevallhatom, hogy akkoriban halvány gőzöm nem volt róla miről is szól a játék, vagy egyáltalán mit miért csinálok. Akkoriban csak annyi maradt meg, hogy benne van a sherwoodi erdő hőse, és ennyi elég volt, hogy a sorozatos vereségek ellenére hónapokig nyúzzam a játékot. Mikor aztán érettebb fejjel is kipróbáltam megmutatta előttem magát a program igazi énje, és elkezdtem valóban foglalkozni Anglia meghódításával, immáron tudatosan. A Cinemaware alkotása ugyan nem megkerülhetetlen alkotás, ezt az is példázza, hogy sok szép emléken, és a leírtakon kívül nem is nagyon tudok mit hozzátenni, mert tényleg ennyi a játék. Területfoglalós stratégia sok minijátékkal, de a szívemben a helye, mert számomra örök élmény volt Cedric of Rotherwood-al meghódítani a területet. Azért vele, mert picit hasonlított Trokán Péterre a Szomszédokból.

Commandos: Behind Enemy Lines

Szintén stratégia, amiben viszont nem a legyártott egységek száma és ereje volt a döntő, hanem a taktikázás, és a türelem. Egy-egy küldetést hosszú órákon keresztül csinálgatta az ember, és nem egyszer fordult elő, hogy az utolsó percekben rontottunk el valamit, és kezdhettük előröl a küldetést. A Commandosban nem volt kegyelem, már az első küldetés is rengeteg kihívást tartogatott, és ezt fokozta küldetésről küldetésre, emlékszem az utolsó missziók már-már az őrületbe kergettek, annyira iszonyatosan megszívattak, ha figyelmetlen voltam akár egy másodpercig is. A program egyébként a Második Világháború alatt zajlott, egy csapat amerikai és francia katona viszontagságait meséli el, akik az ellenséges vonalak mögött (innen a cím) szabotálják a náci erődítményeket, fontos vezetőket. A dolog pikantériája abban rejlik, hogy mint már említettem, nem építkezünk, és nem gyártunk egységeket, hanem adott számú katonával kezdünk, akik közül, ha egy is elesik, nem tudjuk teljesíteni az adott küldetést. Bár előfordulhat, hogy van olyan hardcore játékos, aki még így is megcsinálja, de nekem sosem sikerült, így ha egy emberem fűbe harapott, nagy szentségelések közepette lehetett újra kezdeni az egész megbízatást. Fontos hozzátenni, hogy azért sem esélyes, hogy sikerülhet, mert minden karakter, különböző képességekkel van megáldva, általában olyanokkal, amivel a többiek nem, a közös pont, hogy pisztolya mindenkinek van, de ha lövöldöznünk kell, akkor már régen rossz. Nem, itt settenkedni kell, és csendben, észrevétlenül intézkedni a náci katonák életének kioltása ügyében, mert sehol sem fogadnak minket tárt karokkal ezek a derék németek. Ez talán az egyetlen játék az életemben, ahol nem bántam, hogy magamat szívatom, és tényleg képes voltam órákig szöszmötölni egy pályán, mire végigvittem. A spanyol Pyro Studios-tól sem tudnék még egy címet mondani a Commandos sorozaton kívül, de itt legalább elmondható, hogy nem voltak igazi hullámvölgyek a széria életében, még az FPS nézetet használó Strike Force is bőven a szórakoztató határon belül mozog.

1nsane

Aki emlékszik a Terep 2 nevezetű aprócska programra, ami megannyi számítástechnika órát tett tanításra alkalmatlanná, az tudja mekkora érzés volt az Insane-ben száguldozni. A magyar illetőségű Invictus Games srácai ügyesen alkották újra a már említett Terep 2 nevű hobbiprojektet jóval modernebb grafikai köntösbe bújtatva, és jobb fizikával megáldva. Volt többféle versenyszám a Capture the Flag-től kezdve a roncsderbiig. Versenyezhettünk a gép ellen is, de az igazi móka akkor kezdődött, amikor LAN-ba kapcsoltuk a gépet, és kezdődött a véget nem érő ökörködés. Ez volt a program legnagyobb aduásza, a nagybetűs hangulat. Olyan szintű ökörködést autóval, ami ebben a játékban van, addig nem nagyon tapasztalhattunk nagy költségvetésű játéktól, kivéve talán a Destruction Derby-t. Kis hazánk játékát sok helyen zabálták, főleg az oroszok, onnan került ki a játék folytatása is, ami már kevésbé sikerült jóra.

„A Bodom 2014. december 13-tól lesz megvásárolható Magyarországon (Paypal, Visa, vagy Mastercard szükséges), digitális formátumban (video-on-demand). Bővebb információkat a film facebook-oldalán találtok.”

Ez hiányzik a hazai filmgyártásból. Ez az a járható út, amit Amerika már rég felfedezett magának, és aminek hála giga bevételekre tudtak szert tenni (15 ezer dollárból készült a Paranormal Activity és majd’ 200 millió dollárt szedett össze világszerte. Itthon is nagy sikere volt a filmnek). A found-footage horror műfaj az, amihez nem szükséges hatalmas büdzsé, csupán egy remek ötlet, illetve egy vállalkozó szellemű stáb. A Bodomnál mind a kettő megvolt, a végeredmény pedig mindenképpen dicséretreméltó.

1960-ban, Finnországban egy brutális gyilkosság történt a Bodom-tónál. A tragédia megrázta az egész országot, az évek során pedig legendává nőtte ki magát a tragikus esemény. Annikki és Pietari, a két médiaszakos egyetemista útnak is indul, hogy a szakdolgozatukban felelevenítsék a történéseket. A Bodom-tó azonban még mindig hátborzongató…

Már az első percek arról árulkodnak, hogy a készletek nem igen voltak feltöltve, és szinte nulla büdzséből kellett gazdálkodnia a lelkes társaságnak. Azonban ezek a kis „apróságok” nem tudták romba dönteni mindazt, amit Elekes Gergő és Gallai József kiterveltek. Összehoztak egy olyan horrort, ami egyrészt ritka Magyarországon, másrészt pedig fordulatos és a vége felé már nyomasztóan hangulatos. És bár a színészek játéka egy kicsit megmosolyogtató, és a színjátszószakkörök hangulatát idézik, de mégse tudok rájuk haragudni, hiszen olyan ösvényre tévedtek, amit igenis ki kell taposni, és nem lehet egyből végigszánkázni rajta. Bátor és dicsérendő vállalkozás a Bodom, ami remélhetőleg egy hullám elindítója lesz, és amiből a következő években egy egész zsáner alakul ki itthon, Magyarországon. A film ráadásul egy külföldi filmfesztivált is megjárt, ami mindenképpen pozitív visszajelzés a stábnak, és a hazai filmeseknek.

Mindazonáltal a filmet a helyén kell kezelni, mert egyrészt egy alacsony költségvetésű found-footage filmről beszélünk, másrészt pedig a forgatókönyv, és a színészi játék se azt a szintet hozza, amit mindenkinek a gyomra képes befogadni. Tanulni viszont lehet belőle, és amint ezek a hibák ki lesznek javítva, létre is fog jönni az első igazán sikeres magyar horrorfilm. A Bodom csak a kezdet volt. 

Pár hónap blogolás után elérkezettnek látom az időt arra, hogy kicsit közelebb engedjem magam hozzátok, Kedves Olvasókhoz, és bemutassak pár játékot, amit gyermekkorom óta imádok, és akármikor előveszem, ugyanazt az élményt adja, mint akkor. Nem csak a nosztalgiafaktorról beszélek, hiszen legyünk őszinték az idő sok mindent megszépít, hanem többségében zseniálisan megkomponált alkotásokról, amik semmit sem vesztettek csillogásukból az idő múlásával. Nem tagadom azonban, hogy előfordulhat majd olyan produktum is, ami csak számomra klasszikus, de ettől szép a világ, hogy mindnyájunknak különbözik a véleménye egyazon dologról. Lesz továbbá átfedés Remy listáival, hiszen majdnem ugyanannyi idősek lévén, előfordulhat, hogy ugyanazok számunkra a meghatározó címek. Leszögezném, hogy ez nem klasszikus értelemben vett lista, ez inkább felsorolás, nem tervezem sorrendbe állítani a soron következő címeket, mert nem lehet, másrészről erősen szubjektív lajstrom lesz, így kéretik megértéssel olvasni. Hozzátenném még, hogy ad hoc módon írtam meg a most következő sorokat, így semmiféle logikát, vagy sormintát ne tessék benne keresni. Jó szórakozást, és nosztalgiázást mindenkinek!

The Curse of Monkey Island

Igaz, hogy ez a harmadik rész a sorozatból, és a viszonyrendszerek akkor a legérthetőbbek, ha az előző két részhez is volt szerencsénk, számomra viszont ez a rész a legkedvesebb, annak ellenére, hogy nincs egy eredeti pillanata sem! Azt hiszem ebben szerepet játszik a remek rajzfilmszerű grafika is, de valójában a régről ismert poénok itt ütnek a legnagyobbat, itt vannak a legőrültebb karakterek, és a legelborultabb szituációk (na jó, a LeChuck’s Revenge legvége esélyes még erre a megtisztelő címre). Guybrush iszonyat jó arc, annak ellenére, hogy lényegében egy szerencsétlen flótás, a feladványok pedig elég nehezek ahhoz, hogy megmozgassák elrozsdásodott agytekervényeinket. A poénok nagyokat ütnek, talán itt röhögtem a legnagyobbakat, az összes epizódot beleértve, köszönhetően a tálalásnak, mert a képi világ remekül ráerősít a viccekre, szituációkra. Sajnos ebben a részben már nem működött közre sem Ron Gilbert, sem Dave Grossman, sem pedig Tim Schafer, de az új alkotók remekül megoldották a dolgukat, ügyesen követve a mestereik által kitaposott ösvényt. A szinkron és a zene is tökéletesre sikerült, Dominic Armato azóta is elválaszthatatlan Threepwood karakterétől. Ne zavarjon senkit, hogy ez a harmadik része egy sorozatnak, mert önmagában is jó étvággyal fogyasztható, de a teljes élmény érdekében illik belekóstolni az előző kettőbe is, főleg annak tudatában, hogy mind a kettőnek létezik grafikailag felturbózott kiadása. Az ez utáni részeket viszont nyugodtan ki lehet hagyni, mert nem érnek fel ehhez a zseniális ”trilógiához”, még ha sosem derül már ki a Majom Sziget igazi titka egyikben sem, hiába ez a cím.

The Neverhood

Ismét egy kalandjáték, amely egy hihetetlen ötletekkel megáldott csapat alkotása. A srácok valamilyen úton-módon kinyitották a pénzcsapot az akkoriban a játékiparba belekóstolni kívánó DreamWorks Interactive-nál, és kaptak elég időt is, hogy létrehozzanak valami egyedit. Úgy kell elképzelni, hogy az egész világot létrehozták gyurmából, és mi a gyurmavilág díszletei és szereplői között kalandozunk kedvünkre. Az elején vicces alkotás a végére igencsak sötétebb árnyalatokban pompázik majd, de ez nem válik hátrányára egy jottányit sem. Helyenként infantilis poénokkal teletűzdelt (öt perces böfögésről hallott valaki?), helyenként viszont egészen komor mese ez, ami lényegében egy teremtéstörténet, irigységgel, őszinteséggel és barátsággal fűszerezve. Ez így nem hangzik valami épületesen, bevallom a gyurmafigurák viszont olyan ügyesen adják elő a történetet, hogy az valami hihetetlen. A szinkron is találó, a zseniális zenéről pedig csak annyit, hogy érdemes rákeresni YouTube-on a soundtrack-re, mert kérem szépen egy gyöngyszemmel van dolgunk. A feladványok viszont a világhoz mérten is elborultak lettek, emlékszem kis tökös koromban nagyon frusztrált voltam tőle, mert az egy dolog, hogy nem volt megfelelő angol nyelv ismeretem, de ha lett volna, akkor se tudtam volna kitalálni mit akarnak a készítők tőlem. Borzasztó nyakatekert megoldások vannak helyenként, ami elveheti a kedvét a kezdő kalandornak, így én jó szívvel csak tapasztaltabbaknak ajánlanám, bár az egyedi látvány miatt érdemes kipróbálni mindenkinek, aztán majd meglátjátok, marasztal-e a hangulat, vagy sem a feladatok nehézsége ellenére!

Carmageddon 1-2

Meglepően erős váltás, tudom, de gyermekkoromban nővéremmel meg voltunk érte őrülve. Szép idők voltak ezek, ahol tíz évesen nem lettél pszichopata, mert autóval embereket gázoltál pontokért. Nem azt mondom, valójában én sem örülnék neki, ha az én porontyom hasonlóval ütné el az idejét, de végül is mi magunk is emberek lettünk annak ellenére, hogy egy kisebb ország lakosságát mészároltuk le nagyokat kacagva sebesség rekordok döntögetése közben. Máig nem értem kinek jutott eszébe a Stainless Gamesnél a Death Race 2000 című filmből játékot faragni, pláne ilyen vérgőzös állatságot, és pláne nem értem, hogy találtak erre kiadót is, de hatalmas forma volt, az biztos! Olyannyira jó ötletnek bizonyult ez, hogy nem is tudnék hirtelen más játékot mondani ami a csapat gondozásában készült volna. Ha jól emlékszem volt egy halovány történet szál is a dologban, de ebben nem vagyok teljesen biztos, de abban igen, hogy nem volt ember a világon akit ez érdekelt volna. De most komolyan, egy olyan versenyjátéktól, amiben a többi autó lezúzása illetve minél több járókelő minél látványosabb széttrancsírozása volt a cél, mit várhat az ember sztori szintjén? A második részben aztán javult minden, a grafika mellett jobb lett a törésmodell és a fizika is, arról nem is beszélve, hogy kapott remek Iron Maiden számokat is, így még hangulatosabb lett a zúzás. Fekete pont jár viszont azért, mert a metálszámok között valami idióta techno prüntyögés is fellelhető, amivel önmagában nincs bajom, de itt sehogy sem illik a hangulathoz, pláne, hogy önmagában is hallgathatatlanok lettek ezek a számok. Nem tetszett továbbá, hogy voltak a második részben kikerülhetetlen autós ügyességi pályák, amik kifejezetten irritálóra sikeredtek. Értem, hogy próbálkoztak felfrissíteni a monoton öldöklést egy kis változatossággal, de szerintem ez szükségtelen. Ebben a játékban ez a lényeg, és ha megunja az ember a több hektoliter vér látványát, kikapcsolja a játékot és másnap folytatja, így viszont előfordulhat, hogy örökre elmegy a kedve az egésztől az embernek. Természetesen több országban betiltották ezt a gyöngyszemet, Németországban egyébként csak zombik, vagy robotok lehettek az emberek helyett, így nem is volt akkora poén, de mi itt Magyarországon természetesen teljes pompájában élvezhettük eme gyöngyszemet! Ezt a két részt érdemes kipróbálni, az utána érkező TDR 2000-et nem érdemes erőltetni, mert nagyon gyenge alkotás lett. Talán majd a Reincarnation visszavezeti régi dicsőségébe ezt a megfáradt sorozatot!

Rollercoaster Tycoon

Ez volt az első olyan játék, amiben szerepelt a tycoon titulus, mégse kapcsoltam ki öt perc után. A gazdasági verseny szimuláció nehéz műfaj, úgy megcsinálni, hogy ne legyen bonyolult, még nehezebb! Chris Sawyernek mégis sikerült, minden akadályt elhárítania a projekt körül, és egy olyan játékot tett le az asztalra, ami minden elemében lopott valahonnan, mégis fogyasztható lett a végeredmény. Pont, mint egy Tarantino-film! Jó móka volt annak idején vidámparkot menedzselni, annak minden nyűgjével együtt. Poén volt, amikor egy jól sikerült hullámvasútra csak a látogatók 1%-a mert felülni, és azok is temérdek róka komával díszítették létesítményünk járdáit. Vicces volt egyébként még az is, amikor egy befejezetlen hullámvasútra felengedtük a nagyérdeműt, hogy aztán hatalmas robbanással érkezzenek meg valamelyik körhintára. A játék mégsem volt brutális, sőt, nagyon aranyos, és kifejező grafikával rendelkezett. Érdekes egyébként, hogy a gyermekded látvány mögött nagyon komoly rendszer bújt meg, amely mégse követelt az embertől három diplomát, hogy játszani tudjon vele. Ha minden küldetést teljesíteni szerettél volna tökéletes eredménnyel, bizony nagyon oda kellett figyelni mindenre, akkor már kevésbé volt szórakoztató a szó hétköznapi értelmében. Ebben az esetben már inkább az a sikerélmény adta a dolog pikantériáját, hogy az olykor már-már igencsak szemét kihívásokat is teljesítettük. A zene kellemes, klasszikus vidámparki nótákból tevődött össze, a hangok meg inkább csak jelzés értékűek voltak, mert beszéd nincs a játékban, inkább csak a vidámparkba sereglő tömeg által keltett zajok, sikolyok. Kellemes szórakozás egy lusta Vasárnap délutánra, főleg a sandbox mód, ahol mindenféle megkötés nélkül építhetjük álmaink virtuális vurstliját.

Duke Nukem 3D

Abban az időben, amikor a Wolfenstein 3D és a Doom olyan hősök köré épült, akik egy árva szó nélkül aprították le a nácikat és a különböző démoni teremtményeket, jött Duke, és rúgta szét minden útjába kerülő idegen létforma seggét. Elképesztően laza dumája, és macsónak bélyegzett valójában viszont elképesztően suttyó stílusa elvitte a hátán a valljuk be, elég középszerű játékmenetet. Mint sok másik alkotás a listán, ez a játék sem egy első epizód, és nem is az utolsó, de mindenképpen a legjobb! Tulajdonképpen nem más ez, mint egy zsánerparódia, ahol az ügyeletes „jó fiú” megmenti a világot, elképesztően lezser stílusban, napszemüvegben, altesti és verbális poénok tömkelegét durrogtatva, hogy a végén levarrhassa az összes útjába kerülő kisasszonyt. Modern hős ő, aki nem kérdez, csak lő, de mégis győz a végén, akármi is történik. A helyszínek is teszik a lovat a főhős alá, mert hogy, hogy nem mindig valahogy egy sztriptíz bárban, vagy egy pornó moziba vezet az utunk, ha éppen nem valamelyik filmet parodizálja ki egy kampányon keresztül (például az Aliens-et). Lehetőségünk lesz egyébként ártatlan embereket is puskavégre kapni, de mivel főleg hiányos öltözetű táncos lányok lehetnek az áldozataink, és ilyet egy jól nevelt macsó nem csinál, büntet érte a játék ellenfelek megjelenésével. Inkább adjunk nekik egy húsz dollárost, cserébe megmutatják pixelbájaikat nekünk. Ez volt egyébként az első játék (amire emlékszem), melyben szinte bármivel interakcióba léphettünk, legyen az tükör, piszoár, vagy éppen a biztonsági kamerák képei. Nagy poén volt anno kakiló űrlényekre rányitni a toalett ajtaját, vagy éppen bekapcsolni a vetítést a moziban. Nem tagadom, hogy egy idő után fárasztóvá válik a játék, mert van, hogy nem áll másból, mint monoton darálásból, de nem olyan hosszú, hogy ne lehessen végigjátszani. A bossfight-ok sem jelentenek túl nagy kihívást a szürkeállományunknak, inkább csak lőni kell a nagy dögöket, mint a barmok! Grafika terén nem egy nagy eresztés a játék, mert elmosódott, pixeles minden, ez már akkor sem számított szépnek, főleg, hogy nem sokkal később a nyakára érkezett a Quake, ami kicsit más kategória volt, mind kivitelezésben, mind grafikailag. A szinkron bődületesen jó lett, John St. John mély dörmögése zseniálisan alliterál Duke alpári dumáira, a zenék szintén ütősek. Meg kell említenem, hogy létezik egy magyar szinkron is a játékhoz, ami szintén őrült jó lett, annak ellenére, hogy valószínűsíthetően garázsprojektről van szó.

Ha egy film annyira egyedi látványvilággal operál, mint a Kamera által homályosan, jó eséllyel ragad meg a köztudatban, jó esetben egészen kultstátuszi magasságokba emelkedhet. Jelen kritikánk tárgya mégsem tudhatja a magáénak egyik eredményt sem, ennek oka főleg a forgatókönyvben keresendő, de ne rohanjunk ennyire előre.

Mához hét évre az egész világon (vagy legalábbis Amerika-szerte biztos) eltrjedt a H-anyag nevű különösen addiktív és agykárosító drog. Bob Arctor (Keanu Reeves) a rendőrség beépített embere, egy nagyobb kapás reményében él téglaként egy piti drogos banda köreiben. A rendőrségen, ahol mindig csak egy különleges álcaruházatot viselve jelenik meg, két különböző felettesi körből kapja az utasításokat, így fordulhat elő, hogy az egyik oldalról saját maga megfigyelésével bízzák meg. Nem túl rózsás helyzetét tovább nehezíti, hogy emellett a saját elméjét is lassan felemészti a H-anyag.

A film legnagyobb erőssége egyértelműen – és nem túl meglepő módon – a képi megvalósítás. A rotoszkópos technikával készült mozi minden képkockája élmény. Rendkívül egyedi látványvilágot és hangulatot kölcsönöz a filmnek ez a fajta animáció, a színek és formák játéka, helyenként elmosódottsága egészen nyomasztó módon tudja közvetíteni egy beteg világ beteg lakóinak kábítószertől elhomályosult látásmódját. Az egész olyan, mintha egy különösen stílusos és szépen rajzolt képregény lenne mozgóképre álmodva (miközben egy Philip K. Dick-adaptációról van szó).

A másik nem elhanyagolható elem, ami a filmet az emlékezetes alkotások közé emeli, az a színészi alakítások. Biztos nem volt egyszerű a színészek dolga, tudván, hogy játékuk további animáláson megy keresztül mielőtt a közönség elé kerül, de a mimikákat, tekinteteket, rezdüléseket remekül adja vissza a kész termék. Robert Downey Jr. és Rory Cochrane a legjobbak, előbbi parádésan hozza az üldözési mániás, tudálékos genny alakot, utóbbi a megbomlott elméjű, lecsúszott narkós szerepében alakít kiválót. Woody Harrelson, ha nem is túl hangsúlyos szerepben, de szintén remek (mint mindig), Winona Ryder-re sem lehet panasz, egyedül mindenki Neo-ja az, aki kissé unottan hozza figuráját, ami viszont a film legtöbb potenciált rejtő karaktere lehetne.

Egyetlen fájó pontja a filmnek a háttér kidolgozatlansága. A szereplők múltjáról szinte semmit sem tudunk meg (leszámítva egy darab teljesen hasztalan flashback-et Bob múltjából, ami azonban semmilyen fogódzót nem nyújt a jelen vagy a jelenhez vezető út értelmezéséhez), továbbá igaz ez az idő és a hely bemutatására is. Vagy inkább be nem mutatására, ez ugyanis mintha teljesen hiányzott volna az alkotói elképzelésekből, holott a futurisztikus álcaruha, a mindenhol ott lévő megfigyelés és a rejtélyes Új Út nevű rehabilitációs klinika munkássága remek alapot adhatott volna egy, a látványvilághoz felérő környezet megteremtéséhez.

Richard Linklater 2006-os animációs "sci-fi-krimije" emiatt hatalmas kihagyott ziccer a számomra, egy kidolgozottabb háttérrel bíró forgatókönyvvel nagyot is durranhatott volna, így megmarad egy közepesen jó filmnek, mely elsősorban nem mindennapi látványvilágával hat a nézőre, de azzal nagyon intenzíven. 7,5/10

A 2009-es esztendőben a Marvel két Hulk rajzfilmmel is érzékeltette, hogy azért ők is próbálnak alkotni valamit az animációs részleg berkein belül. Az egyik a Hulk vs. Wolverine, a másik pedig a Hulk vs. Thor. Ez a két rajzfilm együttesen alig érte el a 90 perces játékidőt, ám ennek ellenére, két igencsak minőségi produkciókról lehet beszélni. Főleg azért, mert a Marvel animációs részlege nem az igazi, és általában csak a közepes színvonalat képesek elérni. Azonban a zöld óriás tudatta velünk, hogy ha zúzdáról van szó, akkor rá lehet számítani, pláne, ha társakat is kap maga mellé.