Magyarországon valószínűleg kevés embernek cseng ismerősen Emily Dickinson neve. Ha így van, akkor Terence Davies filmjének köszönhetően közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a 1800-as évek első felében élő amerikai költőnő alakját, személyiségét és költészetét megismerjük. Legalább is gondolom, ez volt a terv.

A Torontói Film Fesztivál idején cumaniként árasztotta el az internetet egy olyan, addig nem igazán ismert (noha már Cannes-ból elhozta a FIPRESCI díjat) belga-francia film híre, aminek a vetítéséről többen mentek ki rosszullét miatt. Az elmúlt évek tapasztalataiból és mostani igen vékony, minőségi horror, illetve coming of age terméséből kiindulva joggal készülhetne fel az ember a csalódásra. De, ha megnézed, akkor jön életed egyik legkülönösebb 99 perce.

Török Ferenc a legpáratlanabb filmes hagyományok mentén készítette el legújabb filmjét, ami egy percig sem hagy minket nyugodni, sem a mozi teremben, sem miután kisétáltunk onnan.

A film egy tipikusan koreai alkotásokra jellemző intenzív és véres, de egyben nem kicsit komikus akciójelenettel indít, amiben a film középpontjában lévő jól összeszokott rendőrosztag lefülel egy nemzetközi autótolvaj hálózatot. Mivel a lopott kocsik útja egészen az oroszokig vezet, a főszereplő zsaru kikérdezi a banda vezetőjét, még ott a helyszínen. Persze a rendőri túlkapásra és a “kihallgatás” törvényes voltára feltétlen ügyelni kell, mégse lehet csak úgy ököllel nekiesni a dolgoknak, ezt mindketten jól tudják. A zsaru előveszi az öngyújtóját, begyakorolt mozdulattal kitöri annak egyik fém alkatrészét, és csak pont annyira mártja bele a saját homlokába, hogy abból épp kiserkenjen a vér. Szétnéz, majd lazán felkap egy lábánál heverő vascsövet. A piti gengszter szeme megtelik félelemmel vegyes értetlenséggel, miközben a zsaru a saját homlokához emeli azt, és szétkeni a vért, hogy abból bőven jusson a csőre és az arcára is. Ebben a pillanatban fojtott kuncogás söpör végig a mozitermen, ahogy a nézők kezdenek rájönni, mire megy ki a játék. A zsaru letörli az ujjlenyomatait a csőről, majd kelletlenül odanyújtja azt a lassan könnyeivel küszködő maffiózónak, hogy “fogd má’ meg egy pillanatra…csak egy kicsit”. Ekkor szinte már sajnálod szerencsétlent, és ahogy az ujjai megérintik a csövet, a zsaru jajveszékelve elkiáltja magát a tettetett fájdalomtól… és eközben mosolyog. Hirtelen azt se tudod, melyik a nagyobb rohadék.

Nem fogok kertelni, sem lassan felvezetni a témát, csak annyit írok, hogy már vagy 3 órája kijöttem a moziból, de még mindig nem értem, hogy ez mi akart lenni. Ez a produkció a suttyóságnak és az igénytelenségnek egy oldalát mutatta meg nekem, amire nem igazán vágytam, hogy megismerjem. Ez pláne annak fényében kínos, hogy egészen érdekesen indult.

1993-ban, Haim Saban és Shuki Levy útjára indították a Power Rangers rajzfilmsorozatukat, mely az évek során akkora sikerre tett szert, hogy egy egész franchise épült köréje. További rajzfilmsorozatok, élőszereplős sorozatok, mozifilmek, valamint játékfigurák láttak napvilágot azokról a hősökről, akiket a legendás Zordon képzett ki. A Power Rangers a 90-es évek közepén élte aranykorát, mikor is két mozifilm, valamint élőszereplős széria került a nézők elé. A látványos és akciódús kaland sok-sok fiatal gyerek napi szórakozását tette lehetővé, amit idén, 2017-ben ismét elérhet, hiszen április 6-ától újra a mozikban a Power Rangers!

Bár mostanában a magyar filmkészítés kezd feltámadni hamvaiból, az azt megelőző időszakot az igénytelenebbnél igénytelenebb vígjátékok jellemezték. Mikor először szembesítettek a Brazilokkal, azt hittem, hogy ez a produkció is ebbe a sorba fog beállni, így nem is érdekelt. Ugyanakkor a sajtóvetítés után ráébredtem, hogy az év eddigi legkellemesebb meglepetése a Kojot mellett ez az alkotás lett.

Az új évezred első évtizedének közepén igencsak megváltozott a magyar emberek televíziós szokása. Először a Lost, majd egy évvel később, 2006 nyarának végén (USA-ban 2005. augusztus 29-én kezdődött) a Szökés (talán a Dr. House is idevehető) indított el egy olyan folyamatot, ami azt eredményezte, hogy még a korábbinál is nagyobb étvágyunk lett az amerikai sorozatokra, és egyre szélesebb körben kezdtünk el érdeklődni a FOX, a CW és sok más csatorna közvetítése iránt. Természetesen ezeket a csatornákat továbbra sem tudtuk itthon befogni, de hála az RTL klubnak, az AXN-nek és még néhány másik csatornának, bár szinkronosan ugyan, de élvezhettük a 40 perces játékidőket. Ugyanakkor hiába a Lost iránti rajongás, az igazi sikert a Szökés hozta el az első évadával, legalábbis számomra!