Az egészség ellenszere az utóbbi idők leghangulatosabb előzetesét lengette be nekünk nem is olyan régen, a film pedig sok tekintetben meg is felel az ez alapján támasztott elvárásoknak. Türelemmel, lassan építkezik és öröm nézni, ahogy felvezeti az Alpok csúcsainak árnyékában épült szanatórium rejtélyes, fenyegető hangulatát. Van itt még sekélyes életet élő, de karakterfejlődést kilátásba helyező főszereplő. Ártatlan és gyönyörű, az áldozat stigmáit magán viselő női karakter, akiért érdemes túlélni a legszörnyűbb megpróbáltatásokat is. Végül pedig itt van még a hihetetlenül kreatív, ugyanakkor nem túlvezérelt vizualitás. Minden adott tehát, hogy epét hányva borzongjunk a gyönyörtől, miközben a hideg rázza ki belőlünk az orrunkba feltörő kóla szénsavas leheletét. Vigyázó szemeiteket két sorral lejjebb vessétek, és ne görgessetek a cikk aljára a pontszámot kutatva (felesleges tagadni, mindannyian csináljuk), az értékelésem már most a tiétek lehet: 5/10. Jogos a kérdés: De miért?

2016-ban a japánok úgy gondolták, hogy érdemes lesz a - talán - két legnépszerűbb horrorfilmes szériájukat összeereszteni egy crossover keretein belül, és megalkotni a Kör vs Átok filmet. Az ötlet jónak is tűnt (ami alapjáraton csak egy vicces rövidfilmnek indult), hiszen az alapanyag az önálló franchise-ban működik, ráadásul minőséget is képvisel. Így végül Kōji Shiraishi (többek között a Gurotesuku rendezője) kezében landolt a projekt, aki megalkotta a japánok Freddy vs Jason-jét. Noha, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sikerrel is járt…

Az idei Oscar-versenyben is rajthoz álló A vörös teknős az első nem japán film a Ghibli Studio életében, ám annak ellenére, hogy megjelenítésében kétség kívül van valami nagyon is európai, a legtöbb tekintetben mégis teljesen belesimul annak animációs filmjei közé. A Watchlist rovat ötödik epizódjában erről a már-már népmesei szintre lecsupaszított történetről osztunk meg pár magvas gondolatot.

Tükröm-tükröm, mondd meg nékem…

Ha valamit egyértelműen ki lehet jelenteni az Assassin’s Creed sorozatról akkor az az, hogy a világ talán legmegosztóbb játéksorozatává nőtte ki magát. Egyedül talán a Call of Duty széria tudja lepipálni ilyen téren. Hatalmas a rajongótábora, de éppen ugyanennyien, ha nem többen dobálják meg minden egyes részt az „ugyan az, mint tavaly…a drága Ubifos ezt is elkúrta… gratulálok, hogy 120. alkalommal is le akarjátok nyomni a torkunkon ugyanazt a szemetet” jelzőkkel. Kétségtelen, hogy van igazság abban, amit a felháborodások magukban rejtenek, ugyanis a játékmenetet befolyásoló vagy kicsit megújító fejlődés, vagy változás a 2. rész óta egyikben sincs. Annak idején a második rész hatalmas ugrás és fejlődés volt az elsőhöz képest. Minden téren tanultak a hibáikból, beleértve a grafikát, a játékmenetet, a játszhatóságot, a történetet, a szavatosságot, a karaktereket, szóval az Ubisoft egy olyan szintre emelte a szériát a 2. résszel, amit azóta se sikerült lepipálni. Megközelíteni igen, ugyanis a Brotherhood és a Black Flag kétségtelenül remek fejezetek voltak a szériában, de olyan mértékű átütő erőt és szintlépést még ezek az epizódok se tudtak elérni, mint anno a második az elsőhöz képest. Persze nagy valószínűséggel ahhoz, hogy ez újra bekövetkezzen, az egész koncepciót kéne majdhogynem teljesen újra gondolni, de valljuk be… erre nagyon kevés az esély. A francia forradalom idejében játszódó Unity ugyanaz „elérkezett a nextgen játékok korszaka” slágerszöveg árnyékában megbújva egy amolyan rebootként lett eladva, de ez nem éppen úgy sült el, ahogy az Ubisoft azt remélte. Tény, hogy a széria legszebb részével volt dolgunk, de a receptet elfűszerezték, és a jellegtelen főhős, a hamar unalomba fulladó küldetések, a lassú folyású és érdektelen sztori, valamint a bevezetett újítások többsége (lopakodás, irányításbeli anomáliák) nem váltak be. A botrányos PC-s portról nem is beszélve, de sajnos a gamer világban ez már-már általános problémává duzzadt. A lényeg, hogy a széria elsüllyedőben volt, és a bár továbbra is megvan a rajongó tábora, sajnos a negatív hangok egyre csak erősödnek. Nem egy ember szerint egy hosszabb szünetre kellett volna küldeni a sorozatot, hogy a készítők jobban átgondolják, hogy hogyan is tovább, de az Ubisoftos srácok ezt nem így gondolták, és még le se csengett az Unity okozta káosz, ők már be is jelentették a következő részt, a Londonban játszódó, Syndicate névre keresztelt fejezetet.

Képzeljünk el egy olyan valóságot, ahol John F. Kennedy meggyilkolásába hiba csúszott. Ahol az amerikai adófizetők dollármillióit az űrverseny helyett, a robotika fejlesztéseibe, az állatok intelligenciájának és a telepátia magas szintű kutatásainak projektjeibe csorgatták. Ahol a hidegháború végül addig fortyogott, míg be nem következett a harmadik világégés. De itt még nincs vége. Az azt követő negyedik világháború nukleáris hadviselésének következményeként az emberiség nagy része immáron nem más, csak csillagpor. A radioaktív csapadék megtette a hatását, a Föld egy kietlen pusztaság, a lakói pedig leginkább férfiak, lévén, hogy a lebombázott városokat az otthon maradt nők lakták. Ebben a világban állandó harc folyik az élelemért és a vízért, ezeknél pedig csak egyetlen értékesebb dolog létezik, a punci.

A három éve bemutatott A Lego kaland az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetésfilmje volt számomra, és gyanítom, hogy mások is így vannak ezzel. Kevés olyan ember élhet a Földön, aki a világ egyik legzseniálisabb találmányát, a Legót ne ismerné és szeretné, ám a kizárólag televíziós és videó forgalmazásra szánt korábbi Lego animációs filmek felületes ismerete is elég lehetett ahhoz, hogy a hírére csak legyintsünk egyet. Különben is hány jó, játék alapján készült filmet tudtunk volna felsorolni akkor? A válasz nulla, ám ez a szám a film bemutatója után olyan hatalmasat ugrott, mint a mások jó ötleteinek számlálója Batman kütyüjén. Most, a Sötét Lovag kocka-kalandjának bemutatójával pedig rögtön meg is duplázódott és egyenesen kettőre duzzadt!

Már lassan három éve, hogy 2014-ben A Lego-kaland az év egyik legkellemesebb meglepetéseként tarolt a mozikban, a Warnernek nem is kellett több, jöhetett a következő építőkockás reklám film. Ahogyan a cím sugallja, a spin-off főhősének mindenki kedvenc bőregerét, az Emmet kalandjában még csak epizódszereplőként mókázó (Lego) Batmant kapja a nagyérdemű. Meg hozzá nagyjából mindent, ami a kultuszához köthető: legyen szó a karakter drámai, képregényes múltjáról, vagy éppen a mozis kiruccanásairól. (Lego) Batman a melankólikus zsörtölődése során kifejezetten reflexív humorral operál, ezzel az animációs mozik Deadpooljaként definiálva magát.

Eleinte csak utat akart törni a szürrealizmusnak, aztán az éjféli moziláz legfelkapottabb gurujává vált, majd ars poeticájában megfogalmazott célját - miszerint a filmtől a pszichedelikus drogok hatását várja - sikeresen elérte, de mennybe meneteléhez írott próféciája nem talált hallgató fülekre, ő maga pedig a beteljesítetlen álmának letargiájába zuhanva vegetált hosszú évekig, hogy aztán újra és újra felfedeztesse magát. Alejandro Jodorowsky-ról van szó, a ma 88. születésnapját ünneplő avantgárd művész-polihisztorról, akinek filmes karrierjét legjobban talán az ilyet még biztosan nem láttál szlogennel lehetne leírni, s akinek filmtörténeti lábnyoma a főáramlatba való be nem törése ellenére is hatalmasra nőtt az évtizedek alatt. Jelen írásom eredetileg Tomi Leone-arcéléhez hasonlóan a szóban forgó rendező karrierjének lényegre törő jellemzése lett volna, de látván, hogy a Wikipédián Jodorowsky-ról (főleg a filmjeiről) magyarul még jobb esetben is csak csonka szócikkek találhatók, úgy gondoltam, hogy belevágok életének és teljes karrierjének összegzésébe.

Egy életút eklektikája