Az első után félve vettem kézbe a trilógia következő részét. Lev Grossman már ott érdekes világot kezdett el felépíteni, azonban stílusa hagyott még némi kivetni valót, hiszen leginkább egy vázlatnak tűnt az egész, mint egy jól kidolgozott regényfolyam kezdetének. Vajon a folytatásban előnyére változott a helyzet?

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha Matt Damont látom majd viszont egy Zhang Yimou filmben, miközben lassított felvételben hajol el egy gyilkos hüllő vicsorgó állkapcsa elől, azon lendülettel útjára engedve egy hajszál pontosan kilőtt nyílvesszőt, ami keresztülfúródik a szörny egyik szemgolyóján, méregzöld vérbe borítva ezzel a vásznat, mindezt 3D-ben. A mai mainstream vonalon viszont éppen az dívik, hogy soha ne mondd, hogy soha. Na de mit keres Zhang Yimou a mainstreamben? És mit keres Matt Damon egy Zhang Yimou filmben? És mit keresek én a moziban? Sok a kérdés, keressük meg a válaszokat.

Elsősorban filológus volt, mégis két regényével vált világhírűvé a 125 éve született John Ronald Reuel Tolkien.

Sergio Leone, a spagettiwestern műfajának legnagyobb rendezője nyolcvannyolc éve, 1929-ben, január 3-án született Rómában.

Úgy tűnik, hogy 2016-ban a feel good filmek reneszánszát éltük, először az Eddie, a sas; majd a Sing Street hatott jótékonyan a lelkünkre, az év végi hajrára pedig végre hozzánk is elérkezett a Kaliforniai álom, mely ráadásul két, manapság mostohán kezelt műfajt is megpróbál újra visszajuttatni a köztudatba.  

Különös év volt az idei. Télen, tavasszal és nyáron nem sok olyan film volt, ami tényleg nagy hatással lett volna rám, de aztán jött az ősz, és hihetetlen mennyiségű kiváló alkotás került a mozikba. A sajnálatos lemaradók többsége is ekkor jelent meg. De én nem is szaporítanám tovább a szót, következzen az a 10(+1) film, ami idén SZERINTEM a legjobb volt.

+1. Agyas és agyatlan
Egyszerűen nem tudtam kihagyni a listáról. Sacha Baron Cohen ismét nagyot alkotott, és elhozta nekünk 2016 legviccesebb filmjét. Noha kémfilm paródiaként bőven nem működik olyan jól, mint kellene, viszont az Egyesült-királyságbeli proletárok kifigurázása csillagos ötöst érdemel. Messze a legerősebb pontjai az ilyen jelenetek a filmnek. Már emiatt is megér egy próbát a mű, viszont ha nyitott vagy a gusztustalan poénokra, akkor ezt a filmet egyenesen neked találták ki. (kultúrfaló kritikája)

Mi lett volna, ha Stephen King valamikor a ‘90-es évek elején, miután harmadszorra is kipörgette a Twin Peaks mindkét évadát, egyik este ledobja magát az írógépe elé, bekészít egy hatos rekesz sört, egy csipet kokaint, meg egy levél Xanaxot, majd ezek módszeres elfogyasztása közben papírra skiccel egy rejtélyes kisvárosi történetet eltűnésekkel, szektával, erdei fénygömbökkel, meg egy löttyintésnyi fekete humorral? Valószínűleg csak a szokásos, nyilván nem ez lenne az első eset. Na de mi lett volna, ha mindezt egy point & click kalandjátékba oltja, gyönyörű retro pixel art grafikával, frappáns párbeszédekkel és a maga sajátos atmoszférájával, ahogy kell. Na azt a játékot  valószínűleg úgy hívnák...

Uwe Boll a legtöbb esetben le sem tagadhatta, hogy Németországból származik. A filmjeiben vagy a színészek voltak németek, vagy a karaktereinek adott német neveket, esetleg egy német igaz történetet dolgozott fel. Ez utóbbit 2009-ben, a Stoic című kamaradrámájával hozta létre, ami a 2006-os siegburgi eseményt dolgozta fel.