A horrorfilmek esetében vissza-visszatérő motívum, hogy valós események vagy bizonyos csoportok hétköznapjait érintő problémák köré írják a történetet, ezáltal pedig az ijesztgetésen túlmutató elemzésre adjanak lehetőséget. A 2010-es években a művészfilmesebb megközelítésű horrorokat el is nevezte a szakirodalom ‘elevated horror’-nak, holott a gyakorlatban már a legrégebbi klasszikusoknál is fellelhető volt a tudatos tervezés, illetőleg a szimbolikus történetmesélés. Példának okáért az 1922-es Nosferatu címszereplője nem csak a Drakula-adaptáció jogi bökkenői végett lett kifejezetten patkányképű, hanem részint a pestissel és egyéb patkányok által terjesztett betegséggel összeköthető párhuzam miatt.

Az atom a görög “atomosz” szóból ered, jelentése oszthatatlan. Az ógörögökre 1938-ban cáfoltak rá a náci Németországban, amikor Otto Hahn, Lise Meitner és Fritz Strassman megosztotta az megoszthatatlant, és tanúja volt az első irányított maghasadásnak, miközben neutronokkal bombáztak egy uránium atomot. Ennek hatására energia szabadult fel, méghozzá több energia, mint amekkora az atom meghasításához szükséges volt. Ebből egyenesen következtettek az óriási energiafelszabadulással járó nukleáris láncreakció lehetséges létrejöttére. Ez volt az az esemény, amire mind az amerikai hírszerzés, mind a világ tudóstársadalma felkapta a fejét, habár gyaníthatóan mindketten számítottak rá. Ezután még éveknek kellett eltelnie, hogy egy bizonyos Leslie R. Groves tábornok kopogtasson az elméleti fizikus, J. Robert Oppenheimer laborjának ajtaján, hogy megbízza őt egy működő atombomba kifejlesztésével még azelőtt, hogy ez a náciknak sikerülne.

Bevallom, nekem sosem volt a címben megnevezett játékbabám, én a legosok közé tartoztam. De megértem azokat a kislányokat, akik Barbiejukkal teáznak, álomházat építenek neki, különféle ruhákba öltöztetik, elviszik autózni és akár másik alteregójukkal, vagy valamelyik Kennel is összeismerkedtetik.  Greta Gerwig is egész végig játszik velünk, ami igen csak jól áll a legújabb rendezésének, ráadásul mindennemű erőlködés nélkül adja át nekünk, hogy mit is gondol arról, hogy milyennek is kéne lennie a nőknek a mai világban és hogy valójában milyen.

Vagyon és dicsőség. Voltak idők, amikor nem csak a George Lucas által megalkotott régészprofesszor karakterét hajtotta valamiféle kiapadhatatlan vágy, hogy magáénak tudhassa mindkettőt, hanem a Los Angeles középső, dimbes-dombos régióján elterülő, szivarfüstöt eregető álomgyárat is. Az azóta eltelt évtizedek alatt aztán változott a filmforgalmazás jellege, a közönség fogyasztási szokásai, az ezek alatt csendesen surrogó gazdasági modellek, és úgy néz ki, Hollywood azon vágyainak természete is, hogy igényt tartson mindkettőre: vagyon és dicsőség. Több mint nyolc évnyi, jó szívvel is csak felemásan sikerült Star Wars kontenttel - mozifilmmel, sorozattal, animációval, a legkülönfélébb sziri-szarral a háta mögött a Kathleen Kennedy elnöklete alatt működő Lucasfilmnél mégis miféle irányvonalak mentén kattognak a cégóriás fogaskerekei? Vagyon? Kétség kívül. De vajon dicsőség is?

Alaposan rájár a rúd a Warner Bros stúdióra az utóbbi időben, még a Covid előtt biztossá vált, hogy a 2013-as Az acélemberrel megkezdett DCEU teljesen szétesett, a pandémia alatt pedig Christopher Nolan döntött úgy, hogy a Tenet körüli herce-hurca végett 19 évnyi sikeres együttműködés után lelép a Universalhoz, de rajta kívül Denis Villeneuve sem ódzkodott szembemenni a stúdióval, miután a Dűne a mozis premier mellett villámgyorsan felkerült az HBO Maxra. És ha már a stúdió streaming szolgáltatásánál járok, azt sem érdemes elfelejteni, hogy igencsak megosztó hírként terjedt a streaminget érintő változások bejelentése, illetőleg a Warner/HBO saját gyártású sikerszériáinak (Utódlás, Barry) befejeztét követően Az Idol egyelőre legfeljebb csak nevében bálvány, mert sem nézettségben, sem pedig fogadtatásban nem nőtt fel az elvárásokhoz.

Réges-régen

A Halálos Iramban egy immáron 22 éve tartó hullámvasút, amire rengetegen ültek fel azóta. A producerek azonban először be se akartak fizetni rá, mivel nem érezték benne azt a különleges bizsergést, amit a rendező, Rob Cohen viszont igen. Ezért egy szép napon, a meggyőzés fegyverével élve, elvitte őket egy olyan gyorsulási estére, ami a filmben is szerepel. A többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem. A recept egyszerű volt, és nem is akart nagyot markolni. Aztán ahogy szépen-lassan haladtunk előre, úgy lett egyre nagyobb a költségvetés, és ezzel a fizikakönyvet is egyre több alkalommal tépte szét mindenki, aki befizetett a következő menetre. A nagy változást, ami amolyan rebootnak is betudható, a 4. rész hozta el. Itt tért vissza Vin Diesel és az első részből megismert család. Kellően megadta azt a hangulatot és irányvonalat, amit ma képvisel a széria, és ami miatt mostanra már a 10. résznél járunk. Kinek örömére, kinek bánatára.

Bár Nic Cage több mint 100 szerepével korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze, a Renfield előtt mindössze egyetlenegyszer alakított vámpírt és azt is még évtizedekkel ezelőtt. A vámpír csókja ráadásul atipikus vámpírfilm, lévén főszereplője voltaképpen saját képzelgéseinek és nem pedig egy valódi vérszívónak áldozata. Azonban Cage akkori karaktere, a beosztottját testi-lelki értelemben bántalmazó főnök archetípusa köszön vissza legújabb szerepében is, hiszen Drakulaként minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy famulusa meg se merje kérdőjelezni a hierarchiában betöltött szerepét. A film - eltérvén a klasszikus Stoker-regény eseményeitől - éppen ezt a konfliktust hivatott bemutatni.

Manapság már talán hihetetlennek tűnhet, de a ‘80-as években a Dungeons & Dragons társasjáték számos politikus, valamint vallási csoport célpontja volt miután 1979-ben James Dallas Egbert III eltűnését a játék iránti szenvedélyével mosták össze. Az akkori narratíva szerint a D&D világa képes elmosni a valóság és játék határait, minek következményeként a játékosok hallucinációik végett saját és mások épségét is veszélyeztethetik. Ezt meglovagolandó készült több D&D ellenes könyv is melyek közül a Mazes and Monsters bizonyult a leghírhedtebbnek. Érdekesség, hogy éppen ennek a kötetnek a 1982-ben műsorra tűzött TV-filmes változata az első élőszereplős D&D-film, noha a játék népszerűsítésével szemben a célja a fantasy társasjáték lejáratása volt. Ez a film volt nem mellesleg Tom Hanks első főszerepe, de finoman fogalmazva nem sorolnám a legjobbjai közé.