Folytatjuk az akciósztárok VHS utáni életét felelevenítő cikksorozatunkat. 

Az előzőt Itt találjátok: Élet a VHS után: Dolph Lundgren - 1. rész

John Carpenter 1982-es sci-fi/horror klasszikusa a földre szállt, majd testet öltött borzalom tökéletes mozgóképes leképezése, a rendező pályájának pedig egyik csúcsteljesítménye, melyet maga is személyes kedvenceként aposztrofál. A dologról túlzás nélkül állítható, hogy nem más, mint a tökéletes szörnyfilm, ugyanakkor sokkal több is annál. Vérbe és belsőségekbe bugyolált látlelet az emberek közti bizalmatlanságról, az egyéneket és a teljes társadalmat érintő paranoiáról, a láthatatlan, ámde létező veszélyről és arról hogy mi történik, ha végül tényleg rosszra fordulnak a dolgok. Ebből kifolyólag pedig sajnos semmit sem vesztett aktualitásából, és többek között ennek is köszönhető, hogy szinte ugyanolyan hatásos, mint amikor először került a publikum elé. Mindemellett az is elmondható róla, hogy az egyik legjobb adaptáció is ami valaha készült.

A 2000-es évek elején véget ért egy korszak, egy olyan korszak, ami legendás akcióhősöket termelt ki magából. Na, de mi a helyzet a leáldozás után?  A hol tart, és milyen filmekben szerepelt a svéd óriás a 2000-es évek után kérdésre válaszolunk.

A közösségi finanszírozás intézménye új dimenziókat nyitott a képregényesek előtt, lévén a kiadóktól, illetve szerkesztőiktől való függetlenedés adta kreatív szabadság sokak számára lehet vonzó. Kiváltképpen, ha mindehhez előzetesen meghatározott bevételi számokat is fel lehet sorakoztatni, ezáltal már jóval a megjelenés előtt garantálható az, hogy összességében profitábilis lehessen egy-egy projekt. Mindezt figyelembe véve aligha lehet meglepő trend, hogy ismert amerikai képregényesek is egyre gyakrabban tűnnek fel ilyen oldalakon, hiszen még a legnagyobb alkotók számára is jövedelmezőbb lehet egy olyan képregény, amelynek jogai és bevételei fölött teljeskörűen rendelkezhetnek. Hazai viszonylatban árnyaltabb a kép, elvégre nálunk nincs DC, sem Marvel, tehát nem a kreativitás jegyében történő lázadás az egyik motiváció, inkább az, hogy egyáltalán elkészülhessen egy-egy alkotói csoport régóta dédelgetett álma.

Máig tisztán emlékszem, amikor anno megjelent ennek a gigantikus közönségsikert, valamint megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi szakmai elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt hosszú idő alatt ilyen elképesztő utazásban lesz majd része a rovatnak, de most mégis itt vagyunk. Egészen hihetetlen, de az interactive movie kalandjátékokat bemutató ♠APixelvadászvisszavág♥ ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges alkalomra való tekintettel pedig felkötöttem a legmenőbb csokinyakim, hogy hű alsó-középkategóriás Acer laptopom billentyűzetén ismét valami olyasmit tegyek, amit még soha senki azelőtt. Tegyük kartávolságra frissen bekevert gin tonicunkat, húzzuk közelebb szeretteinket, és lépjünk át a sikoltó fanfárok közepette megnyíló geekmennyország kapuin, ahogy az Úr 1994. évének legtrashebb műalkotása, a gótikus vízköpőkön köpenyt lobogtató szuperhősös képregények, és a hátborzongatóan amatőr színészi alakításokat felvonultató filmbejátszásos kalandjátékok alkotta közös törésvonalak mentén felbugyog a szegény ember Batman játéka, a Noctropolis. 

A 2012 óta aktív Carpenter Brut nevű egyszemélyes francia zenekar az európai synthwave formációk talán legismertebb alakja. Zenéjét már többször adta filmekhez, de az eddigi legambíciózusabb projektje valószínűleg a Blood Machines című háromrészes minisorozat (vagymi'), amely a ‘80-as évekbeli kisvárosi játéktermek zsetoncsörgéstől hangos, neonszínben villódzó életérzését egyesíti az 50-es évek sci-fi képregényeinek látványvilágával. Mielőtt azonban tovább mennénk, azt javaslom, mindenki tekintse meg a pár bekezdéssel lejjebb megtalálható Turbo Killer című videoklipet, amely a zenéért felelős Carpenter Brut, és a filmet jegyző Seth Ickerman legfelkapottabb közös projektje, valamint a Blood Machines egyfajta előzménye, hogy némi fogalmat alkothasson arról, miféle örömökre számíthat cikkünk tárgyának mindössze ötven perces játékidejétől.

Christopher Nolan azon kevés hollywoodi filmesek egyike akik a mai, a tömegigényeket maximálisan kiszolgáló, uniformizált látványmozik korában, még saját elképzelései szerint készíthet filmeket. Mindezt igencsak zsíros büdzséből, stúdiókeretek között, ami valljuk be, nem rizikómentes vállalkozás. A képregényfilm áradatba, a rétestészta módra elnyújtott, önmaga paródiájába forduló Halálos Iramban szériába és a hasonló, gyorséttermi kajákhoz hasonlítható tömegtermékekbe belefáradt cinefilek számára az aktuális Nolan mozi bemutatója emiatt mindig izgatottan várt, eddigi munkásságának ismeretében pedig elég nagy elvárásokkal is kísért esemény. Kiváltképp az egy ilyen, premierekben szegény évben.

A Tenet-ben megvan az olyan független filmek kreatív és bátor ötletparádéja, mint a 2004-es Primer; megvan benne a Dark Knight filmeket, az Eredetet és a Dunkirk-öt is jegyző Christopher Nolan precíz és energikus rendezése; megvan benne a James Bond filmek egzotikus helyszíneket felvonultató féktelen akció-orgiája, amit ennek ellenére a vásznon látunk, mégis csupán előjátékának hat valami nagyobbnak és érdekesebbnek, ami sosem jön el. Ha viszont te se voltál fél éve moziban, ez a film legyen, amire elsőként beülsz, mert Nolan-nél nincs jobb ember moziélményt csiholni a hónapok óta porosodó termekbe.