A Comic Con első napjának beszámolója itt érhető el, amely fontos előzménye ennek a cikknek. Elolvasása különösen ajánlott mindenkinek, ki arra vetemedne, hogy belekezdjen a következő sorokba.

Az Con első napján tűnt fel, hogy a fiatalabb korosztályból kevesebbeket láttam a standok közt rohangálni, a közönség jó részét ehelyett anyu és apu adta, vagyis azok a felnőttek, akik azért jöttek, hogy saját popkulturális fogyasztásuk kielégítésén munkálkodjanak. Az emberek valamiért felnőtt fejjel is ragaszkodnak azokhoz a filmekhez és könyvekhez, amiket gyerekkorukban, vagy tinédzseréveikben láttak és olvastak, de nem hiszem, hogy ez csupán annak lenne köszönhető, hogy az ezredforduló után fogékonyabbak lettünk a nosztalgiára. Az elmúlt évtizedekben akárcsak külföldön, itthon is egy valódi geek kultúra virágzott ki a könnyen fogyasztható, eszképista célokkal kecsegtető termékek fogyasztása körül. Pedig ez a kultúra kicsiben előtte is létezett, a különbség csupán annyi, hogy azóta a bizniszbe beszálltak a nagybefektetők, akik mohó kis kezeikkel ráépítettek erre egy egész iparágat. És ezt nem feltétlenül negatívumként írom, egyszerűen csak ilyen a természete a modern, profitorientált realitásunknak. Ha valami megragadja az emberek képzeletét, arra hamarosan rákötnek egy pénzszipolyozó gépezetet.

Ez ugyan egy szélesebb közönségnek is hozzáférést biztosít a kultúra élvezetéhez, de ezen profitorientált folyamatok közben rövidebb pórázra fogják az iparágban dolgozó kreatívokat, ami a kultúra által kibocsátott szellemi termékek felhígulásához, és idővel a fogyasztók kiábrándulásához vezethet. Megemlíthetném itt a Netflixet és a “casual viewing” fogalmát, de akár a komplett YouTube videózást – vagy ahogy manapság nevezik, tartalomgyártást – is évek óta fojtogatják az influenszerek monetizációs törekvései. Na jó, ennyi elég volt ebből az okoskodásból, elvégre ez itt most nem valami kicseszett szakdolgozat! Induljon inkább a 2026-os Budapest Comic Con második etapjának beszámolója, mielőtt még az a pár olvasó is lemorzsolódik, aki a cosplay-es csajok fotói miatt jött.

A VIP lounge tágas, emeleti üvegablaka mögül tekintek le a Comic Con nyüzsgő tömegére. Kezemben egy pohár Bumbu XO – már ami maradt belőle. Olyan gyorsan végeztem az itallal, hogy a benne csilingelő tíz oldalú dobókockára faragott jégdarabnak még csak esélye sem volt megolvadnia. A kezem finom mozdulatát a terem másik végéből is precízen dekódoló vöröshajú hostess lány már indul is felém egy harmadik pohárral. Lent, a Hungexpo G csarnokának elefántcsontszín térelválasztói között birodalmi rohamosztagosok fegyelmezett sora masírozik át, mintha egy másik valóság szivárgott volna be a tömeggel. Hogy a fészkes faszba találta ki a főszerkesztő, hogy pont engem küldjön ide? Pont engem, bazdmeg! Ekkor egy határozott érintést érzek vállamon. A könnyed mozdulat, amivel rutinosan megpördülök, hogy lazaságommal pillanatnyi ámulatot keltsek a pincérnőben, még engem is meglep. Akkor látom csak, hogy egy férfi az. "Ellenőriztük az ön által megadott adatokat, és Dzsoni Vihar név alatt nem létezik foglalás a rendszerünkben. Nyomatékosan megkérem, hogy adja meg, melyik sajtóorgánum képviseletében tartózkodik a rendezvényen, majd hagyja el a VIP lounge területét. A másodperc tört része alatt menekülési stratégiák egész sora cikázik át az agyamon. Elemzés, kiértékelés, végrehajtás. Elsőként csuklóig merítem a bal kezem a szomszéd asztal sósmogyorós tálkájában, aztán a történések szerencsétlen összjátéka egy olyan lépésre kényszerít, amire a 2026-os Budapest Comic Con emeleti VIP részlegének pihenni vágyó közönsége a legkevésbé sem volt felkészülve.

Ismerős alapfelállás

Christy Martin, becenevén „a szénbányász lánya.” Ő az a lány, aki a női boxot feltette a térképre. Addig is volt női boksz, de maximum ilyen „még is kit érdekel” szinten létezett a sport világában. Aztán jött Christy, aki mert nagyot álmodni, és nagyot tudott ütni. Annyira nagyot, hogy az emberek el kezdtek felfigyelni a női boxra. Ki ez a lány, aki férfiakat megszégyenítő erővel bír? Aki úgy üti ki az ellenfeleit, hogy azok egy-egy pofon után a világukról nem tudnak, és mind ezt olyan könnyedséggel és természetességgel teszi, mintha csak ki vinné a szemetet. Sokan meglátták benne a lehetőséget, a siker pedig jött, látott…és bizony olyan pusztítást végzett, melyet senki se kíván magának.

A közeljövő mocskos és rideg, a népesség nagy része nyomorban tengődik. Míg az alacsonyrendű melók fizikailag erodálják az embereket, addig a televíziós csatornák által sugárzott valóságshow-k a társadalom erkölcsét és szellemét mételyezik nagy erőkkel. A film központi figurája széthulló családját próbálja egyben tartani, mikor végső elkeseredésében jelentkezik egy játékba. A szabályok egyszerűek: harminc napot kell túlélnie a világban, miközben profi gyilkosok vadásznak rá. Pénzdíjat adnak bárkinek, aki jelenti a tartózkodási helyét, vagy segíti a gyilkosok munkáját, vagyis emberünk nem bízhat senkiben. Közben az egészet élőben közvetítik egy műsorban, aminek címe:

Kísért a múlt

Azok közé az emberek közé tartozom, akik mind a 2005-ös Fantasztikus Négyest, mind a 2007-es folytatását, az Ezüst Utazót szerették. Jó volt a casting (de még milyen jó), és bár nem váltotta meg a világot, még is kellemes emlékeim vannak róla. Julian „Kés/Alatt” McMahon (Isten nyugosztalja) pl. nagyon jó Fátum Doktor volt. 2015-ben aztán készült egy trágyadomb, aminek a castingja szintén jó volt, minden más viszont Fantasztikusan katasztrofális. Mind a rendező, mind a stúdió teljesen más filmet szeretett volna, ez pedig minden képkockáján látszódik a végterméknek. Aztán eltelt újabb 10 év, és a Fantasztikus Négyes az MCU berkein belül érkezett meg hozzánk. Megérte rá várni? Részemről IGen, de csak félig nagybetűvel.

Az előző évtized a szuperhősfilmeké volt: a Marvel és DC égisze alá tartozó filmek teljesen újraírták a popkulturális trendeket, a képregények általános megítélésén felül elévülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy számtalan olyan karakterből lett közönségkedvenc, akiket korábban a képregények rajongóin kívül a legtöbben még csak hallomásból sem ismertek. Továbbá pénzügyi szempontból is megtörtént a paradigmaváltás, hiszen bevételi rekordok sokaságát állították fel ezek a filmek, majd egy idő után már csak egymás rekordjait kezdték el megdönteni, kiszorítva a korábbi évtizedek sikerfilmjeit. Aztán jött a koronavírus-járvány, amely az egészségügyi világkatasztrófán kívül a gazdaság valamennyi szegmensén otthagyta a lenyomatát, így a filmipar egésze is megérezte annak hatásait. A járványt követő években pedig egyre inkább lankadt a képregényfilmek - és úgy en bloc a mozizás - iránti érdeklődés, melynek következményeként ez az évtized egyelőre inkább a nagy költségvetésű filmek negatív rekordjairól szólt. A Warner viszont ezen trend megfordításában bízva James Gunn és Peter Safran felügyeletére bízta a DC képregények filmes univerzumának új korszakát (DCU), amelyet rögtön annak legnagyobb nevével, Supermannel nyitnak meg.

Már több mint öt éve annak a történelminek nevezhető pillanatnak, amikor egy koreai rendező vehette át a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendezés Oscar-díját nem sokkal az első covid lezárások előtt, 2020 február 9-én. “You’ve done well. Now rest. But don’t rest for too long.” – üzente a ceremónia után kollégájának a büszkeségét egyáltalán nem leplező Scorsese, a ma élő egyik legnagyobb rendezők egyike. A halál jelét, A gazdatestet és a Parazitákat jegyző Bong Joon Ho pedig nem nézte sokáig tétlenül a három csillogó aranyszobrocskát az irodája asztalán, hanem kézbe vette Edward Ashton Mickey 7 című regényét, hogy abból egy olyan kegyetlenül szórakoztató, társadalomkritikával sűrűn átszött sci-fi tragikomédiát rakjon elénk, amitől még egy vödör popcorn is elgondolkodik a létezésén.

A művészet maga

Az animáció egy fantasztikus dolog. Évről-évre egyre jobb, látványosabb és meghatóbb animációs filmeket láthattunk, amik egyszerre szólnak a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Éppen ezért mászok falra az "animáció és/vagy a rajzfilm dedósoknak való" kijelentésektől. Nagyon de nagyon nem. Vannak persze gyerekes pillanatok, nem is egy, de mellette rengeteg alkalommal úgy és olyan dolgokra tanít, amikre az élőszereplős filmek se mindig képesek. Az Áradás pedig egy olyan megelevenedett festmény, amilyet én még nem nagyon láttam nagy vásznon.