Nem nagyon kell bemutatni Tony Scott második nagyjátékfilmjét, az 1986-ban mozikba került Top Gunt. Azoknak biztosan nem, akik 2000 előtt születtek, mert ők sűrűn találkozhattak vele a kereskedelmi csatornák főműsoridejében. Nem egy asztalnál kártyázik az olyan kortárs kultfilmekkel, mint a Drágán add az életed, a 48 óra, vagy a szintén Tony Scott rendezte Az utolsó cserkész, de ott zizeg benne a 80-as évek minden nyűgje és bája, csak talán kicsit túlságosan is szabályos a fogsora ahhoz, hogy ne lógjon ki a többi közül. Egy dandy ő az amcsi, feltűrt pólós macsók közt.

Néha jobb, néha rosszabb

Mindig is szerettem Michael Bay-t. Az 1996-os „A Szikla” ott van az 5 kedvenc filmem között. Tény, hogy mostanában túl sokszor nyomja fullba a kretént és ezalatt nem csak az akciókat értem, hanem a néha…ha őszinte akarok lenni, akkor nem is csak néha túltolt, kretén poénokat és a totál felesleges, idegesítő mellék karaktereket, akiket már a második mondatuk után péklapáttal vernél agyon (neeeee pislogjál Transofmers 2…te csak ne pislogjál). Ám mindezek mellett kétségtelen, hogy Bay elképesztően stílusosan tud akciókat rendezni. Úgy, ahogy kb. senki más. Tejles mértékben megértem, ha valaki nem szereti ezt a stílust, mert nem fekszik neki a túlhasznált lassítás áradat, a pózőr beállítások, a minden is felrobban akciók, valamint a helyenként zavaró, kapkodós vágás. Én azonban az esetek többségében megtudom bocsájtani Bay ezen betegségeit, és élvezni tudom azt az adrenalin bomba áradatot, ami a filmjeiből árad. A Rohammentő pedig tökéletesen kiszolgálta azt, amit előzetesen vártam és akartam a filmtől.

Mibe érdemes ma befektetni Magyarországon, állampapír, krypto, fintech részvények? Mi lesz a bő egy hónap múlva esedékes országgyűlési választási kampány következő bizarr húzása? Meglesz-e a kellő szolidaritás a társadalom irányából az éppen tüntető pedagógusok felé? Kitart-e az ukrán haderő holnap reggelig, vagy Kijev az oroszok kezére kerül? Elég darkos lett-e az új Batman? Ezen kérdések foglalkoztatják a magyar közvéleményt ma, 2022 február 28-án, a naptári tél utolsó napján. Jelen cikk a fenti témakörök közül csupán egyre ad kielégítő választ, de egy biztos pont az ember életében még mindig több, mint egyetlen egy sem, vagy nincs igazam?

“Nom de dieu de putain de bordel de merde de saloperie de connard d'enculé de ta mère”

(A Merovingi - Mátrix: Újratöltve)

Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. Aztán feltámad. Érzésre egy egész élet választ el attól filmtől, ami 1999-ben akkorát robbant a mozikban, hogy a következő évtizedre meghatározta az akciófilmek látványvilágát. Én ezt a filmet még visszatekertem kazettán, hogy pedánsan vihessem vissza a tékába. 1999 szilveszterének éjszakáján még mindnyájan visszaállítottuk a személyi számítógépeinket éjfél előtt, különben összeomlott volna az egész rendszer. Igen, ennyire rég volt. Miután a Mátrixot bemutatták, onnantól minden golyó hiperlassításban szelte a vásznakat, minden robbanás egy adott pillanatra kimerevítve robbant, minden ököl 360 fokos kameramozgások kereszttüzében haladt az ellenség arca felé. Dőlt a filmekből a rendszergazda-zsargon meg a new-age blabla, de egyedül a Mátrix volt képes mindezt egy olyan profi és újszerű formába önteni, hogy az a filmművészetben jártas és járatlan befogadókat egyaránt lenyűgözze.

A minap megjelent Esquire esszé arra futott ki, hogy a Pókember: Nincs hazaút esetében voltaképpen másodlagos a film minősége és fogadtatása, hiszen az utókor számára leginkább az előzménye és a forgatását körüllengő pletykák százai miatt lesz emlékezetes. Én korainak tartom az ilyen jellegű következtetéseket, de az bizonyos, hogy kevés film mondhatja el magáról azt, hogy bemutatását megelőzően ennyi spekuláció született róla, noha ezek többsége leginkább a készítők által véletlenül vagy tudatosan kiszivárogtatott infók következményeként tudhatók be. Azt is hozzátenném, hogy ugyan mindezek érdekes kontextusba helyezhetik a filmet, végső soron mégiscsak az lesz a mérvadó, milyen lett maga a film.

Az olyan film, ami már a legelső pillanataival képes meglepni engem, nagy ritkaságnak számít, pláne manapság. A Dűne egy ilyen film. Az érdem a filmstúdió marketingeseit és azok gyakornokaikat illeti, akik a sokmillió dollárból felépített kampányukban egy szót sem ejtettek arról, hogy az első percekben lezajló narráció alatt kiírt filmcím valójában így néz ki: Dune - Part One.

Evil dies tonight

A 2018-as Halloween, John Carpenter 1978-as klasszikusának egyenes ágú folytatásaként robbant be a mozikba, és nyerte el a kritikusok valamint a nézők tetszését. Remekül vegyítette az eredeti visszafogottságát a mai slasher filmek vadságával és brutalitásával. Pont annyi volt mindkettőből, hogy egyik se menjen a másik rovására és ne érezzük se rókabőrnek, se túltolt vérengzésnek. Ám mi a helyzet az új résszel? Halloween Kills…Gyilkos Halloween…már a címe árulkodó lehet, és a végeredmény…nos…pontosan azt hozza, amire gondolnánk, viszont pont emiatt, nem mindenki tetszését nyeri majd el.

Három évvel ezelőtt a Venom a képregényfilmes bumm ellenére is váratlanul nagy kasszasiker lett, világszinten még az egy évvel korábbi Pókember: Hazatérést is majdnem beérte. Mindez azért is tekinthető komoly teljesítménynek, mert a két karakter szinte elkülöníthetetlen egymástól, de a szimbióta történetét mindenféle jogi viták következményeként végül mindenki kedvenc hálószövője nélkül kellett elmesélnie a Sony-nak. Peter Parker sajnos ezúttal sem lett részese a pusztításnak, de talán jobb is volt így, hiszen Venomnak ezúttal a másik legfőbb ellenségével kellett szembe szállnia, Vérontóval.