A háború után négy évvel a szovjet filmipar elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjon a Sztálingrádban lezajlott 199 napig tartó csata „hiteles” filmváltozatával. Kapaszkodjon meg mindenki, ez a film egy évre elegendő sztálinista propagandaanyagot tartalmaz!

A film úgy kezdődik, mint minden 50-es évekbeli Disney mese: szimfonikus zenére kinyitnak egy nagy mesekönyvet (A Nagy Honvédő Háború Krónikája I. kötet), majd a második oldalon megismerkedünk történetünk főszereplőjének arcképével, Sztálinnal. Ez a kezdet gyönyörűen megágyaz a film további történéseinek, egyik oldalról a harcok montázsa, másik oldalon meg Sztálin, aki bőszen magyarázza a történéseket egy térkép fölött , szárnysegédjének.

Ezen a ponton elérkeztünk a film legnagyobb hibájához: Sztálinnak NEM LEHET ellent mondani. Bármi történik a Generalisszimusz csak okoskodik egy hosszat az ellenség hibáiról, a harcászati kiskódexről, vagy csak tankokat tervezget szabadidejében. Ráadásul kvázi ő az abszolút főszereplő, mert a film nagyjából a Patyomkin páncélos lebutított montázstechnikájával mesél a harcokról. Vagyis, senkit nem emel ki, a szovjet és a német haderő egy nagy massza, ami a kép egyik oldaláról a másikba rohangál nagyokat puffogtatva.

 De ne rohanjunk annyira előre! Hiszen a németek még csak most érték el a város határait. Sztálin bár látszik rajta kétszer is meggondolta a dolgot, meghívja magához Churchillt, és megpróbálja rávenni, nyissák meg végre a második frontot. Persze az angol miniszterelnök lehűti a kedélyeket, mivel csak Afrikában szállnak partra az amerikaiakkal. Sztálin erre meg jól rávágja, hogy Churchill miatt fog annyi ember meghalni a keleti fronton (na, így próbáljon segíteni az ember a szovjeteknek). Ezek után kicsit kitekintünk Amerikába ahol maga az elnök, Franklin D. Roosevelt kezdi el dicsérni a Generalisszimusz nagyságát (wtf?). Majd belebámul a kamerába és kijelenti: „Aki köztünk és Oroszország között ellentétet szít, nagy csapást jelent a világra.”

Hallottad, Churchill!?

A németek elérik Sztálingrádot, és a 4. légi erejükkel sűrűn bombázzák, majd bevonulnának, de említenem sem kell, Sztálin kitalálja, hogy északról támadják meg a német páncélosokat. Erre Hitler, Paulust a német haderő vezetőjét, arra utasítja, hogy támadjon MINDEN erejével (mintha nem ezt csinálta volna eddig is). Szerencsétlen Paulus egyébként a filmben az egyetlen olyan szereplő, akivel valamilyen szinten együtt tudunk érezni, hiszen ő csak a dolgát próbálja végezni, de látja, hogy az idióta Hitler parancsai teljesíthetetlenek. Többször is kifejti, hogy a Vörös hadsereg mennyire nem adja magát könnyen, és milyen jól harcolnak, neki meg milyen nehéz dolga van. Ennek talán az az oka, hogy a (spoiler!) sztálingrádi kapituláció után mindenben kiszolgálta a szövetségeseket, szóval ő „jó fiú” lett, mármint szovjet szemszögből.

A bombázások alatt, a síró kisfiúk és halott kislányukat tartó anyukák látványán szörnyülködhetünk, amit egy snitten később már egy propaganda plakáton is látunk.Itt kapunk egy új nézőpontot is, a helyi parancsnokság irodáját, hogy ne már csak Sztálin moszkvai dácsájában kommentálhassák az eseményeket. Majd végre megérkezünk arra a pontra, a 47-dik percre, amikor végre megkapjuk a több mint félórányi akciómontázst. Itt a szovjet filmipar megmutatta, hogy mit is tud. De komolyan, több robbanást láthatunk egyszerre, mint egy átlag Michael Bay filmben! Tankok, bombázók, felrobbanó házak, géppuskázó katonák és ez mind egyszerre! Mintha egy 10 éves kisgyerek játék katonáival játszana, és vászonra vitték volna. Majd kisebb epizódokat látunk, a harcokból kiragadva, mint Pavlov házában történt vérengzés (a németek két álló hónapig ostromolták a házat, de nem sikerült bevenniük, annak ellenére, hogy a végén már csak négy katona védte), vagy a Dzerzsinszkij traktorgyárért folytatott harcok, amelyet 13 katona védett mindhalálig (legalábbis a szinkron szerint), majd egy felirat közli, hogy csak ketten voltak igazából. Fura…

 Érdekes, hogy a film elején narrátor Bárdy György olvassa fel ezeket az infókat – igen durva, de a szinkron is 1949-es, akkoriban ennek a filmek a magyarosítása konkrétan presztízskérdéssé vált, és szinte minden színész aki szinkronizált már filmben részt vett benne -de ahogy telik az idő, a narrátor szerepét szépen átveszik a német feliratok (mivel a németek újították fel a filmet, kíváncsi vagyok az NDK-ban, hányszor vetítették le). Annyira, hogy a második részben már nincs is narrátor!

 Majd, hogy kipihenjünk a sok harci fáradalmat, az utolsó 20 percében Sztálin egy „átlagos” estéjét követhetjük végig. Igen, húsz percig Sztálin okoskodását kell nézni, de ne aggódjon senki ez a film végi „óda” a Generalisszimusz nagyságához már-már a csupasz-pisztolyi magasságokat verdesi! Komolyan ez a sztálini diktatúra után 50 évvel annyira bárgyún és röhejesen hat, hogy ember a talpán, aki nem kacag fel, amikor Sztálin régi haver/harcostárs/valaki-aki-régről-ismeri-de-még-nem-került-gulágra-ember megkérdezi nagy komolyan: „Sztálin mikor hozod már el a végső győzelmet?” Majd Sztálin nagy komolyan megpödöri bajszát, és hosszan felolvas Tolsztoj Háború és békéjéből, amit régi harcostársa úgy figyel, mint aki most hallgat először esti mesét életében. Az abszurditás már csak azzal lehetett volna fokozni, ha a Szovjetúnió Generalisszimusza lemenne a konyhába és főzne kettejüknek a rezsón egy kis esti kakaót.

 De ezt sajnos nem játszották meg, de végignézhetjük, ahogy Sztálingrádnál az egyik katona rákezd egy érzéki opera dallamra, amit Sztálin már Moszkvában hallgat. Majd a fim legeslegvégén, összehívja a vezérkart, és kihirdeti, hogy a következő részben megsemmisíti a német haderőt. Hát igen, erről szól majd a folytatás, így én is zárom az első részhez kötődő soraimat.

Ha az első részt külön vesszük a második résztől akkor, egy "Sztálin nyerte meg a háborút" propaganda filmet kapunk, egy muzeális értékű magyar szinkronnal, kisebb nagyobb akció morzsákkal. 6/10