Az atom a görög “atomosz” szóból ered, jelentése oszthatatlan. Az ógörögökre 1938-ban cáfoltak rá a náci Németországban, amikor Otto Hahn, Lise Meitner és Fritz Strassman megosztotta az megoszthatatlant, és tanúja volt az első irányított maghasadásnak, miközben neutronokkal bombáztak egy uránium atomot. Ennek hatására energia szabadult fel, méghozzá több energia, mint amekkora az atom meghasításához szükséges volt. Ebből egyenesen következtettek az óriási energiafelszabadulással járó nukleáris láncreakció lehetséges létrejöttére. Ez volt az az esemény, amire mind az amerikai hírszerzés, mind a világ tudóstársadalma felkapta a fejét, habár gyaníthatóan mindketten számítottak rá. Ezután még éveknek kellett eltelnie, hogy egy bizonyos Leslie R. Groves tábornok kopogtasson az elméleti fizikus, J. Robert Oppenheimer laborjának ajtaján, hogy megbízza őt egy működő atombomba kifejlesztésével még azelőtt, hogy ez a náciknak sikerülne.
Pedig Albert Einstein és magyar származású fizikus kollégái, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és Hans Bethe (akiket Bethe német származása ellenére viccelődve az apokalipszis négy magyar lovasának hívtak a kollégáik, ami új és mulatságos értelmezési réteget ad a mai politikában oly gyakran emlegetett “lovas nemzet vagyunk” lózungnak) már 1939-ben levelet intéztek Franklin D. Roosevelt amerikai elnökhöz, amelyben figyelmeztették őt, hogy a németek jó nyomon járnak egy rendkívül erős nukleáris fegyver kifejlesztésében, mely az uránium maghasadása által gerjesztett láncreakciójából nyeri extrém magas energiáját.
A Groves és Oppenheimer vezénylete alatt indított Manhattan tervre Roosevelt végül 1942-ben bólintott rá, ekkor megkezdődött a los alamosi kutatási központ felépítése, és a bombához szükséges plutónium előállítsa az oak ridge-i üzemben. A film leginkább ezekre az évekre, és a két japán atombomba ledobása utáni korai hidegháborús időszakra koncentrál, hogy megmutassa, Oppenheimer ugyan kiváló tudós és kutató volt, de a Manhattan tervben véghez vitt sikereit leginkább rendkívüli szervezőkészségének köszönheti, későbbi meghurcoltatását pedig fiatal évei kommunista kötődéseinek, többek között. Abban a pillanatban, hogy Oppenheimer látja felrobbanni főművét, a világ lehetséges pusztulásának súlya kezdi nyomni a vállát, az írók mindenekelőtt erre irányították a fókuszt.
Nolan elvárja, hogy nézőként ismerjük a történelmet, legalább valamennyire. A kor főbb történelmi eseményeit, korabeli politikusokat, katonai vezetőket, a projektben részt vevő tudósok neveit, hiszen sokszor minden magyarázat nélkül dobálózik ezekkel. Nagyon megijedni persze nem kell, ez azért nem atomfizika, vagy legalábbis csak kis részben. A film ugyanis nem untatja - vagy inkább szórakoztatja - a nézőit a technikai kérdések fejtegetésével (ahogy a rendező előző filmje, a Tenet sem tette), vagy érdekes elméletek kibontásával és az első atombomba építésének látványos bemutatásával. Ehelyett a kutatásban részt vevő emberre koncentrál. Szerencsére Oppenheimer vívódása Cillian Murphy páratlan színészi teljesítményének hála legalább ennyire izgalmas.
Egy olyan három órás filmeposzban, ahol a legutolsó utáni statiszta is A-kategóriás színész, nem kis erőfeszítés lehet főszereplőként végig a film epicentrumában maradni. Murphy a tettei következményének súlya alatt szép lassan szinte az őrület határára sodródó Oppenheimer tökéletes színészi alteregója. Csontos arcának és villogó szemeinek apró változásaival képes karakterének vívódását látszólag minden erőlködés nélkül megjeleníteni. Az idei Oscar-díj egyértelmű esélyese a legjobb férfi főszereplő kategóriában, ez nem is lesz kérdés. Az illusztris szereplőgárdáért mindenki látogasson el a megfelelő filmes portálokhoz, mert a felsorolásukhoz kevés lenne ez a cikk, itt csak Robert Downey Jr. szereplését emelném ki, akit annyi év után végre láthatunk ismét normális szerepben. Ki is használja a lehetőséget.
Christopher Nolan szeret forgatni. Igazából forgatni, praktikus effekteket használni, hatalmas díszleteket építeni, majd azt a kamera előtt a földig rombolni. Van, hogy valódi második világháborús repülőgépeket reptet, Boeing 747-est tör darabokra, vagy egy szédületes tempójú, speciális effektektől mentes autós üldözést vesz kamerára, és van, hogy egész városrészeket hajt egymás tetejére, ha a jelenet úgy kívánja (oké, itt az utolsóval csaltam egy kicsit). Ezúttal robbantott egy nagyot, vagyis speciális effektek nélkül alkotta meg a Trinity robbantás 25 kilotonnás detonációjának rémálomszerű, szürreális vizualizációját. Aznap hajnalban kétszer kelt fel a nap. A cél nem a nagytotálokban bemutatott gombafelhő ábrázolása volt, ahogy azt például egy James Bond filmben láthatnánk, hanem a síri csend kísérte vakító villanás lázálomszerű, csontig hatoló megjelenítése. A hirtelen jött fülrepesztő lökéshullám orkánszerű sivítása. Prométheusz mindent elemésztő tüzének gomolygása szuperközelikkel. Nolan a robbanás pillanatában a rejtekéből előbújó kvantumfizikát akarta lencsevégre kapni, ahogy még azt filmen sosem láthattuk ezelőtt. Ez azzal jár, hogy talán nem mindenkit fog lenyűgözni kellő erővel ez az elvárásoktól merőben különböző audiovizuális megközelítés.
Persze Nolan szándékosan kerülte, hogy cirkuszi látványosságot csináljon egy atombomba felrobbanásából, inkább annak akarta bemutatni, ami. Nem mint egy szörnyeteg, ami hörögve és vicsorogva közelít a kamera felé speciális effektusok és animációk tucatjainak egymásra rétegzésével előállítva, hanem mint egy a fizikai törvényszerűségek összjátékaként megmutatkozott természeti jelenség, melynek tüzét az ember piszkálta fel. Mint a több évnyi megfeszített elméleti számítás végpontja, és a második világháború lehetséges lezárásának kulcsa.
Aki többre kíváncsi, annak ezerszámra elérhetőek az archív felvételek YouTube-on, sőt, a los alamosi robbantás eredeti felvételei is megtalálhatóak az előkészületek tekercseivel együtt. Ezen videók megtekintése után jöhetünk rá arra, Nolan milyen élethű ábrázolással mutatta be Los Alamos telephelyének mindennapjait, a benne elő kormánytagokkal, kutatókkal és azok családjaival együtt.
De hiába a robbantás, az Oppenheimer legnagyobb csatáit ablaktalan tárgyalótermekben, bizottsági üléseken, a padlótól a plafonig bepolcozott szertárakban és laborokban vívják. A Trinity robbantás az idei filmes év legfeszültebb perceit adja a mozinézőknek, a film nagy részét viszont olyan jelenetek teszik ki, mint Oppenheimer múltbéli kommunista kapcsolatait feszegető bizottsági ülés feldolgozása, vagy feleségével és kollégáival való gyengéd vagy éppen elhidegülő kapcsolatának bemutatása. Még ennyi összeráncolt homlokot, megigazgatott nyakkendőt, az asztal egyik végéből a másikba tolt aktát nem látott moziba járó szem. Ez a három órás játékidő alatt sajnos szül pár érdekesség szempontjából kevéssé ambiciózus jelenetet, de azért vannak gyöngyszemek is. A jelenet, amiben a már kész bombák bevethetőségét latolgatják, egyszerre végtelenül szomorú és szürreálisan vicces. Tizenegy japán város nevét írták fel egy darab sajtcetlire, közben pedig tábornokok, tudósok és politikai vezetők beszélgetnek arról, melyik lenne a legalkalmasabb a bomba első éles bevetésére. Hirosimára és Nagaszakira esik a választás, és Kiotó például csak azért ússza meg, mert a külügyminiszter előző évben épp ot volt nászúton, és ebbe a szép emlékbe nem akarta belekeverni az urániumatomokat.
Az egész film majdnem végig bezárva tartja a nézőit a bázis falai közé, miközben odakint zajlik a második világháború. Milliószámra szállítják a zsidókat megsemmisítésre, megtörténik a partraszállás, Hitler főbelövi magát egy bunkerben, Mitsubishi Zero vadászgépek emelkednek a levegőbe Pearl Harbor felé, ezekről csak a szereplők által elpusmogott félmondatok és rádióadások formájában értesülünk, az érzés szinte klausztrofób. A látvánnyal nincs gond, de a rendező lecsupaszít, amit csak lehet, és a feszültséget sokszor nem Hoyte Van Hoytema képeivel, hanem Ludwig Göransson zenéivel próbálja elérni. Nolan új filmje a maga három órás játékidejével sokszor egy igazi anti-blockbusternek hat, a tökéletes nyári mozifilm ellentétének, amire még csak véletlenül sem szabad beülni egy könnyed első randin, maximum a hátsó sorok szélére. És ezzel együtt az Oppenheimer még így is az év egyik legjobbja.
Humort sem mellőző összjátéka a filmforgalmazásnak, hogy az Oppenheimerrel egy időben kezdett a mozikban a Barbie című vígjáték, ami egy 3 perces Saturday Nigh Live vagy Adult Swim szkeccsben lehetne igazán vicces, de valamiért úgy gondolták a stúdióvezetők, hogy legyen inkább két órás. Azóta ömlenek a netről a Barbenheimer mémek. Közben történelmi jelentőségű sztrájkba léptek a forgatókönyvírók, amihez később a SAG-AFTRA színészeket tömörítő szakszervezete is csatlakozott. Emiatt az Oppenheimer vörösszőnyeges bemutatójáról sétáltak el a film színészei, hogy szereplésükkel ne törjék meg a tiltakozást. Az lenne csak igazán eredményes, ha Hollywood napi működéséhez köthető minden részleg sztrájkba lépne. Képzeljük csak el, ahogy a kamera lízingcégektől kezdve a catering szolgáltatókon, a Hollywood feliratot tízévente felújító festők és mázolók szakszervezetén át a producereket ellátó kokaindílerekig, hirtelen mindenki felhagyna a munkával. Az lenne ám csak a látványosság. Akármilyen irányt is vesz a jövőben ez a filmtörténetinek számító tiltakozás, így vagy úgy, de küszöbön a változás.
A változásról pedig Oppenheimernek is lehettek fogalmai, hiszen munkájának gyümölcseként Amerika belépett az atomkorba, a világ hadviselésről alkotott képe pedig örökre megváltozott. A filmben ugyan nincs benne, de az akkori események és a történelem egy szürreális kis kitérője, hogy nagyjából kétezer mérfölddel az első kísérleti robbantás helyszínétől, a New York állambeli Rochersterben működő Kodak gyár egyik alkalmazottja véletlenül rájön, hogy a kormánya atombombát robbanthatott hazai földön. A cég ügyfelei sorra vitték vissza a Kodak által értékesített, néhol furcsán befoltosodott röntgenfilmeket. Egy rövid nyomozást követően a cég kiderítette, hogy a teljesen titokban végrehajtott Trinity robbantásból visszamaradt sugárzó részecskék beszivárogtak a közeli folyóba, majd megfertőzték az egyik malom szénabáláit, amiből a Kodak a filmjei csomagolására szánt kartondobozait nyomatta. Tartva a kormányzat megtorlásától, a Kodaknál hosszú ideig titokban tartották a nyomozásuk részleteit. Az ilyen és ehhez hasonló történetek felfedik, milyen mértékű globális hatása lehet egy atomrobbantásnak, amiket még a világ legpengébb koponyái sem képesek előre számításba venni. Talán a mérnöknek, akinek kezei között egy új típusú mesterséges intelligencia épp eléri a szingularitást, hasonló gondolatok nyomasztják majd a lelkét, mint egy majdnem száz évvel ezelőtt alkotó elméleti fizikusnak főműve beteljesülésének pillanatában. Ha igen, az talán azt jelenti, van még remény.
“Tudtuk, hogy a világ már soha nem lesz olyan mint azelőtt. Néhányan nevettek, voltak páran, akik sírtak, a többség csendben maradt. Nekem eszembe jutott egy sor a hinduk szent könyvéből, a Bhagavad-Gitából, amikor Visnu próbálja a herceget rábeszélni, hogy tegye, amit tennie kell. Hogy meggyőzze, magára öltötte sokkarú alakját és így szólt: Most én lettem a halál, a világok pusztítója. Azt hiszem, így vagy úgy, mindannyian erre gondoltunk”
Oppenheimer a Trinity robbantásról, 1956
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
