Már több mint öt éve annak a történelminek nevezhető pillanatnak, amikor egy koreai rendező vehette át a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendezés Oscar-díját nem sokkal az első covid lezárások előtt, 2020 február 9-én. “You’ve done well. Now rest. But don’t rest for too long.” – üzente a ceremónia után kollégájának a büszkeségét egyáltalán nem leplező Scorsese, a ma élő egyik legnagyobb rendezők egyike. A halál jelét, A gazdatestet és a Parazitákat jegyző Bong Joon Ho pedig nem nézte sokáig tétlenül a három csillogó aranyszobrocskát az irodája asztalán, hanem kézbe vette Edward Ashton Mickey 7 című regényét, hogy abból egy olyan kegyetlenül szórakoztató, társadalomkritikával sűrűn átszött sci-fi tragikomédiát rakjon elénk, amitől még egy vödör popcorn is elgondolkodik a létezésén.
A sztori első blikkre ugyan nem tűnik igazán érdekesnek, de az a magabiztos prezentáció amivel elénk tárul ez a bő két és negyed órás filmcsemege, kárpótol az elején kicsit alulinspirált high-concept science fiction alapötletért, amit mintha a Netflix tartalomért felelős gyakornokai brainstormingoltak volna össze egy megfáradt péntek délutáni gyümölcsnapon:
A nem túl távoli jövőben Mickey Barnes és a haverja a helyi rosszfiúk elől menekülve elvállalnak egy melót egy kolonizáló hajón. Az expedíciót egy korrupt politikus és felesége vezetik. A cél: elérni, elfoglalni és benépesíteni egy mérges gázokkal és idegen életformákkal beborított jégbolygót, Niflheim-ot. Mickey balszerencséjére a legszarabb melóra jelentkezik a hajón, “feláldozható” lesz. Ez az a munkakör, amihez csupán egyetlen job skillre van szükség: tudni kell meghalni. És mivel ennek a skillnek a világon minden élőlény a birtokában van, főhősünknek sincs szüksége többkörös interjúra. Egy különleges technológiának köszönhetően emberünk emlékei és testének alkotóelemei lementhetővé válnak, így esetleges (vagy inkább várható) halálának bekövetkeztekor lénye újraalkothatóvá válik. Ezért aztán Mickeyvel tesztelik, mennyire halálos a bolygó atmoszférája, vagy épp milyen hatásfokkal bír a legújabb kísérleti fázisban lévő gyógyszer. Mickey tizenhat alkalommal sikeresen szolgálja a felettesei érdekeit, vagyis ha kell, meghal, majd újranyomtatódik. A bonyodalmak a tizenhetes alanynál kezdődnek, akit egy szerencsétlen pillanatban valahogy elkerül a halál, így megéri a tizennyolcas számú Mickey létrejöttét. És ugye az Időzsaru óta tudjuk, hogy ha kettő ugyanabból az emberből egy helyen létezik, abból kurva nagy balhé lesz.
Robert Pattinson számára már nem teljesen járatlan terep a legvégső határ, melynek ismeretlenjét 2018-ban egyszer már bebarangolta Claire Denis High Life című űr-drámájában. Az megállapítható, hogy Pattinson továbbra is kiváló érzékkel választ filmes munkákat (vagy Bong Joon Ho választott kiváló érzékkel színészeket), a Mickey 17 viszont még így is egy különleges vállalás számára, hiszen ezzel a szereppel a már ismert drámai és akcióhősi manírjai mellett a komikusi eszköztárát is a nagyérdemű elé tárhatja.
És Pattinson nagyon jól működik mind a tizennyolc szerepben, mellé pedig olyan remek színészek és színésznők adják a supportot, mint a legjobb havert alakító Steven Yeun és az újdonsült barátnőt játszó Naomi Ackie. Mark Ruffalo választásokon elhasalt, populista fasisztoid szenátor figurája és a puccos feleségét játszó Toni Colette karaktere már nehezebb eset. Kettejük árnyalatokat nélkülöző ripacskodása egy Denisz a komisz epizódban simán elférnének, de a legújabb Bong Joon Ho filmben azért kicsit úgy érezhetjük, túllőttek a célon.
Ugyanakkor a meglepő helyekről, váratlan pillanatokban előtörő humor továbbra is egyik jól felismerhető kézjegye a rendezőnek. Teljesen röhejes, de közben irdatlanul vicces visszatérő humorforrása a filmnek, amikor Mickey minden egyes halálát követően az újdonsült Pattinson olyan kerregő, akadozó ritmusban jön ki a gépből, mint a hóvégi leltár egy ősrégi tintasugaras Hewlett Packard nyomtatóból egy maszek ABC raktár-irodájában. De ahogy a móka, úgy az embertelen erőszak is ugyanilyen hirtelenséggel nyomakodik be a jelenetek közé, és Bong Joon Ho itt sem finomkodik.
Legújabb filmjével a koreai rendező érezhetően Amerika banális politikai ökoszisztémáját és társadalmi megosztottságát vette célba. A széles gesztusokkal a tömeg felé kalimpáló, nagyokat ígérgető politikusokra, a környezettel és a benne élő emberekkel mit sem törődő szerencsevadász techbro-kra dühös. A közönynek behódoló, “úgysincs jobb” szemléletű, kiegyező emberekre pedig a film csúcspontján mindenféle metafora és bonyolult filmnyelvi eszköztől mentesen kiált rá, szinte példabeszédet tartva, mi az, amit a dühös, cserbenhagyott tömegeknek ilyenkor ordítania kéne. Persze úgy lett volna igazán erős ez a jelenet, és úgy en bloc a Mickey 17, ha egy kicsit tudott volna még maróbb, sőt tragikusabb és keserűbb lenni. Hiszen a társadalmilag érzékenyebb húrokon való gitárjáték nem jelent semmiféle újdonságot a rendező eddigi munkáit tekintve, és az üzenet hatásfokán az előre látható happy end is tompít valamelyest.
De minek tompítani a kés hegyét, ha manapság a világ vezető nagyhatalma diplomácia helyett AI-videókkal kommunikál a saját maga által létrehozott social media buborékjában. A dehumanizálódó társadalmunkban már csilli-villi emlékmegőrző, embernyomtató technológiákra sincs szükség ahhoz, hogy a személyes adatainkkal brókerkedő tehcégek által csupán elemezhető, szűrhető, rendezhető, individuumoktól és egyéniségektől mentes, homogén adathalmaz legyünk, amivel a hatalom már kényelmesen tud dolgozni. A filmben szereplő űrhajó is csupán egy mini társadalmi modell, aminek részeként Mickey a feljebbvalói szemében sem több, mint egy zacskó darálthús, egy Temuról nagy tételben rendelt műanyag bizbasz, ami ha szétszóródik a padlón, arra sem érdemes, hogy összesöpörjék, mert inkább bontanak egy újat. Mickey az egész film alatt csak egy jóképű húspogácsa, aki a sütőlapról mosolyog ránk miközben sistereg. És hiába veri belénk a film ezt egyértelműbben, mint bármelyik Bong Joon Ho alkotás ezelőtt, a Paraziták ezt valahogy érzékletesebben volt képes átadni.
A cselekmény fókusza, ami a játékidő közepéig a helyén van, onnantól teljesen elveszíti a feszességét, és ez innentől szép lassan kezdi fellazítani a film szövetét. Olyan mellékszálak bomlanak ki, amik a történet szempontjából nem kifejezetten érdekesek, ezért nagyon könnyen előfordulhat, hogy azok a nézők, akik nem a sci-fi vagy Pattinson megszállotjai, egyszer csak azon kapják magukat, hogy öt percen belül másodszorra ásítanak. A film pedig csak a vége felé segit magán azzal, hogy ismét felpörgeti az eseményeket, és újra oda helyezi a fókuszt, ahova kell.
Vagyis a legfelkapottabb koreai rendező legjobb filmje továbbra is az előbb említett Paraziták, valamint a sorozatgyilkosos-zsarufilmes tengelyen mozgó gyöngyszem, A halál jele. Az viszont tény és való, hogy a direktor szatirikus sci-fi háromszögének (Snowpiercer - Okja - Mickey 17) egyértelműen ez a szöge a legélesebb. Itt mindenből kapunk egy kicsit. Ügyes fényképezés, műfajok közötti oda-vissza sávváltások, mindent átszövő társadalomkritika, a rendező kézjegyének számító keserű humor és harsány színészi játék. Egy igazi Bong Joon Ho best of, (greatest) hits from the Bong, és közben veszettül szórakoztató még annak is, aki csak valami jóféle sci-fit nézne végre szélesvásznon, mert abból valljuk be, hiány van. Szóval csak bátran! 8/10
- ♦ -
