Az Északi megosztó nézői fogadtatását, valamint nem túl meggyőző mozis eredményét követően úgy tűnhetett, hogy Robert Eggers régóta dédelgetett álma szertefoszlik és mégsem készítheti el a saját Nosferatuját. A rendező korábbi (A boszorkány és A világítótorony) sikereire alapozva végül mégis zöld utat kapott a projekt és az eddigiek alapján a Focus és a Universal stúdiók részéről egyértelműen jó döntés született, hiszen a tavaly december végén debütáló film már most visszahozta az árát, valamint kritikai és nézői oldalról is pozitív fogadtatásban részesült.
Fincherista: Számomra nem volt nyilvánvaló, hogy Eggers pontosan miért is szerette volna újra elmesélni a jól ismert Drakula-történetet, hiszen előbbi címen már több tucatnyi feldolgozás született, de Nosferatuként is találkozhatott már vele a nagyérdemű Murnau 1922-es expresszionista mesterműve, vagy Herzog 1979-es, nem kevésbé idioszinkratikus “remake-je” révén. Mindezek tükrében fel is merült bennem a kérdés: mi újat tud felmutatni Eggers filmje?
A történet szemszögéből nem kis bánatomra nagyjából semmit. Adott a már jól ismert alapkoncepció, amely szerint Thomas Hutternek (Nicholas Hoult) fel kell keresnie a titokzatos Orlok grófot (Bill Skarsgård), hogy értékesíthessen a megbízójának egy wisborgi kastélyt. Mindeközben a hátrahagyott feleségét, Ellent (Lily-Rose Depp) a magány mellett különféle rémképek sora gyötri, amelyek éppen a gróf csapdájának részeit képezik.
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, milyen téren is vártam volna érdemi újítást, mindazonáltal akár a kor (1830-as évek) társadalmi berendezkedésére, vagy akár a hiedelmi világgal szembeni tudományos törekvésekre szentelhettek volna több időt. Utóbbira bizonyos szempontból szenteltek is, hiszen az okkultizmusban jártas Von Franz professzor (Willem Dafoe) karaktere okozott némi konfliktust az Ellent kezelő orvosok körében, de igazán nem mélyült el ebben a történetszálban Eggers, bár bevallása szerint a professzor jeleneteinek komoly hányada végezte a vágóasztalon, tehát az elképzelés talán megvolt hozzá.
A tartalmi hiányosságokat viszont kiválóan palástolja annak prezentációja. Noha eddig sem lehetett panasz Eggers filmjeinek fényképezésére, a Nosferatu esetében egészen új szintre emelte munkásságát, ugyanis Jarin Blaschke operatőr kiválóan ragadta meg a gótikus horrorok esztétikáját, továbbá egy speciálisan a filmhez készített lencsének köszönhetően a Hold fénye is álomszerűen vetülhetett a vászonra. Az Ellen lelkivilágát tükrözendően váltogatott színek szintén sokat adtak a hangulathoz, illetve Orlok zord küllemének stilizált homályba burkolása is jól mutatta, hogy a már régóta tervezőasztalon volt a film és szemben sok nagy költségvetésű blockbusterrel itt valamennyi döntés mögött van művészi elképzelés.
A számítógépes effekteket minimalizálandó jó néhány jelenetet forgattak valós európai helyszíneken, valamint számos díszlet is készült a filmhez, ez pedig meg is látszik a színészek alakításán. Lily-Rose még egyik filmjében sem volt ennyire hiteles, előzetes kételyeimet elhessegetve hozta kiválóan karakterét, színésztársai szintén egytől-egyig hozták az eggers-i mércéhez várható szintet, de a teljes társulatból egyértelműen Bill Skarsgård vitte a prímet. Rég láttam olyan alakítást, amelynél a színész valamennyi másodpercével szabályosan leuralja a vásznat, mert olyan szinten átéli szerepét, hogy ha nem tudnám, kiről is van szó, soha nem jönnék rá.
Aki tehát valami eredendően új élményre vágyik, annak aligha javasolnám az új Nosferatut, aki viszont hiányolja a mai filmes felhozatalból a gótikát, annak kétségkívül jó választás lehet, mert noha képtelen volt tovább bővíteni a Drakula-mítoszt, annak új elmesélője bizonyította, hogy remek érzéke van a látványhoz és a címszereplőjének megformálója is maradéktalanul rászolgált a dicshimnuszokra.
kultúrfaló: Tud-e még újat mondani, mutatni az unalomig ismert Drakula sztori a mai kor emberének? Mekkora bátorság kell egy rendező részéről, hogy egy ennyire kultstátuszban levő történethez, karakterhez hozzá merjen nyúlni? És vajon sikerülhet egy ilyen vállalás? Ezek a kérdések vetődtek fel bennem a sajtóvetítés előtt. Bevallom, ambivalens érzésekkel viseltetek a horrorral szemben, nem a kedvenc műfajom, azonban előfordul, hogy késztetést érzek arra, hogy elindítsak egy filmet vagy sorozatot. Az Usher-ház bukását, na meg A Bly-ház szellemét például kimondottan élveztem, mind a hangulat, mind a fordulatos történet miatt. A Nosferatuval szemben is hasonló elvárásaim voltak. Azon is túl tudtam lépni a film kezdetére várva, hogy megint lehúznak egy újabb bőrt a sztoriról, hiszen azért már volt példa arra, hogy egy unalomig ismert történet merőben új és izgalmas elbeszélést kapjon.
Amit rögtön az elején le kell szögeznem, hogy gyönyörű képekkel dolgozik, zseniálisan bánik a fény- és árnyék váltakoztatásával, az egész világ valami hihetetlenül hangulatosra sikeredett, éppen ezért pedig azonnal beránt. A színészek közül toronymagasan kitűnik Bill Skarsgård Orlok gróf bőrébe bújva. Zseniális, ahogyan szörtyögve "létezik", igazán félelmetes karaktert kelt életre. Azt nem szabad Eggerstől elvitatni, hogy zseniális döntés volt a grófot a lehető leghosszabb ideig az árnyékok ölelésében tartani, számomra a filmnek azok az időszakai voltak a legemlékezetesebbek, amikor Orlok gróf kastélyában (a romániai Vajdahunyad várában forgatták ezeket a jeleneteket) vagyunk Thomassal együtt. A szerződés megkötése szerintem magasan az egyik legjobb és leghidegrázósabb jelenet lett. Az is plusz pont, és jó hangulat fokozó, hogy a grófot sokáig csak részleteiben látjuk, hol az állát, hol a hosszú ujjait. Az ifjú Skarsgård pedig csak remélni tudjuk, hogy még nagyon sokáig nem un rá a horroisztikusabb karakterek életre keltésére.
És most következzenek azok, amik miatt sajnos nekem a film mégis inkább csalódás lett. A történetben a természetfeletti, az ép ésszel felfoghatatlan események állnak szemben a józan ész logikájával, a szereplők is ezen két dolog mentén oszlanak el. Nos, ahogyan teltek a percek, rájöttem, hogy én baromira a logika oldaláról szemlélem a dolgokat, és így elég nehezen tudtam megbarátkozni a mozivásznon látottakkal. Valószínűleg, ha ki tudtam volna kapcsolni ezt a részemet, akkor nagyon élveztem volna a Nosferatut, azonban sajnos ez nem ment. Végig ott motoszkált benne, hogy egy, a világ végén, mindentől és mindenkitől elszigetelt várban élő szerzet hogyan tud simán kommunikálni a többi szereplővel? A filmben az is zavart, hogy miért tengeren tette meg a gróf az utat, amikor Thomas lóval közlekedik (tudom, az, ahogyan Wisborg városába megérkezik, és a települést szinte pestisként lepik el a patkányok, másként nem lehetett volna megvalósítani)?
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon sokat hozzátesz nézés közben az élvezeti értékhez, ha a "fő"szereplő szimpatikus, lehet neki szurkolni, együttérezni. Sajnos viszont Ellen karaktere nagyon nem így sikerült, ugyanis igen csak túljátssza a folyamatosan a gróf iránt vágyakozót, sokszor színpadias, túltolt a viselkedése, és a látomásos jelenetei is nehezen elviselhetőek (dramatikailag azonban érthető, hogy miért lett így megírva a szerep). Ez a nagyon drámai játék alapból is jellemző a filmre, a színpadiasság miatt úgy tűnik, mint ha Eggers nem tudta volna eldönteni, hogy mit is akar kihozni a filmjéből és a történetből, na meg persze, hogy mivel tehetne hozzá mégis csak némi újdonságot.
Ahhoz képest, hogy a Nosferatut a hazai bemutató előtt mennyire ajnározták a kritikusok, megnézés után eléggé túlértékeltnek érzem ezt a hatalmas rajongást. Biztos, hogy az élvezéséhez az kell, hogy ott, éppen abban az időszakban nagyon magával tudjon ragadni, mindent ki tudj kapcsolni (a logikátlanságokat is) és csak simán elmélyülni a látványvilágban és a hihhhhetetlenül hangulatos zenéjében.
Ha már viktoriánus horrorról van szó, akkor mindenki nézze inkább meg a Penny Dreadfult, sokkal eredetibb sorozat lett, mint a Nosferatu, pedig ott is kultikus szereplőknek szurkolhatunk, mint pl. Frankenstein és a szörnye.