Bevallom, nekem sosem volt a címben megnevezett játékbabám, én a legosok közé tartoztam. De megértem azokat a kislányokat, akik Barbiejukkal teáznak, álomházat építenek neki, különféle ruhákba öltöztetik, elviszik autózni és akár másik alteregójukkal, vagy valamelyik Kennel is összeismerkedtetik.  Greta Gerwig is egész végig játszik velünk, ami igen csak jól áll a legújabb rendezésének, ráadásul mindennemű erőlködés nélkül adja át nekünk, hogy mit is gondol arról, hogy milyennek is kéne lennie a nőknek a mai világban és hogy valójában milyen.

Mielőtt azonban rátérnénk a filmre, következzen egy rövid bepillantás Barbara Millcent Roberts életébe. Ez az általunk csak Barbienak ismert baba hivatalos neve, és egészen 1956-ig kell visszaugranunk az időben, amikor is Ruth Handler a család svájci nyaralásán az egyik kirakatban meglátja Bild Lilit, egy német gyártmányú babát. Vásárolt is belőle, majd kísérletezésbe kezdett, a prototípusokat pedig odaadta a kislányának és a barátnőinek, hogy megfigyelhesse, miként játszanak velük és milyen szerepekben. Az első Barbie 1959. március 9-én került bemutatásra az éves New York-i játékvásáron, azonban az illetékesek nem voltak lenyűgözve, úgy gondolták, hogy sosem lesz sikeres. Ruth ennek ellenére nem hagyta annyiban a dolgot,  azonban nem a babákból befolyó összegre, hanem a különféle kiegészítők eladására alapozta a sikerét. Barbiet Barbara nevű kislánya, a 2 évvel később a polcokra kerülő Kent pedig kisfiáról nevezte el.

Ugye senki sem felejtette el Barbara Millcent Robertset? Az első babához Ruth külön történetet is költött: tizenéves divatmodellnek képzelte el, aki a wisconsini Willowsból származott. Az évek folyamán több verzió is készült belőle (bőven 100 feletti számra gondoljatok), pl. az USA elnöke, de lett barna hajú, 1961-ben vörös, 1980-ban pedig megjelentek az első afroamerikai és spanyol Barbiek is.

Aki játszott gyerekként ezzel a babával, vagy vett már a gyerekének, az tudja, hogy Barbie maga a tökéletesség. Ha jobban belegondolunk, lehet, hogy többen is szívesen élnénk az ő gondtalan, csillogó, vidám, barátokkal körülvett életét. Gerwig is ebből az elképzelésből indítja el a történetet, azonban az első pár perc játéktörténelemmel rögtön beránt, ami akár unalmas is lehetne, de ki látott már olyat, ami a 2001: Űrodüsszeia egyik legikonikusabb jelenetsorát idézi meg?

Szóval Barbieland lakói semmitől sem zavartatva élik a legtökéletesebb napjaikat (igen, nekik mindegyik az, ne irigykedj): strandolnak, házibulikat táncolnak végig tökéletes koreográfiákkal, mindenki készségesen leken(ne) mindenkit és még a reggelek is dalolva kezdődnek. Arról nem is beszélve, hogy a pirítóból kiugró kenyér is pontosan a tányérjukba ugrik, a reggeli öltözködéssel meg nem is kell bajlódni, hiszen a szekrényben már előre kikészítve ott van az aznapi hacuka.

Aztán egy nap Barbie elkezd mélázni a halálon, narancsbőrös lesz a combja….és ami a legnagyobb gond, a talpa, a tökéletes szögben álló talpa visszafordíthatatlanul megérinti a földet. Igen, tenni kell valamit, de hogy mivel fordítható vissza ez a minden bizonnyal elkeserítő folyamat, csupán csak egyetlen Barbie baba tudhatja, így hát fel kell keresni, és megfogadni a tanácsait és tervet kovácsolni, hogy ne következhessen be a legrosszabb: Barbienak papucsban kell ezentúl járnia….

Gerwig rendezése igazán üdítő, és bár a film jelentős része olyan, mintha jól megmártották volna a kópiákat több adag vattacukorban, minden perce remek szórakozást nyújt, mind a nézőnek, mind a színészeknek. Ryan Gosling valósággal lubickol Ken szerepében, Margot Robbie pedig mint mindig, most is jól hozza a csodaszép, bár nem buta nő szerepét.A nézőt pedig könnyen és nagyon hamar magával rántja ez a tömény cukorszirup, ami szerencsére történetet is kapott. Naná, hogy tanulság is van, de ezt sem szájbarágósan kapjuk meg.

Azt azonban így a végén fontos megjegyezni, hogy ez nem mesefilm, elsősorban nem gyerekeknek való, hanem sokkal inkább csajos. Remek barátnős, anyukás moziba beülős film, de akkor is érdemes megnézni, ha a napjaink közelében sincsenek a tökéletesnek, és úgy érezzük, hogy minden összecsapott a fejünk felett. Mert 114 percig mindenki azt érezheti, hogy igen is van egy olyan hely, ahol minden jobb…de az is előfordulhat, hogy nem mindenki éri be ennyivel. Mert miért is kéne?  9/10