A művészet maga
Az animáció egy fantasztikus dolog. Évről-évre egyre jobb, látványosabb és meghatóbb animációs filmeket láthattunk, amik egyszerre szólnak a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Éppen ezért mászok falra az "animáció és/vagy a rajzfilm dedósoknak" való kijelentésektől. Nagyon de nagyon nem. Vannak persze gyerekes pillanatok, nem is egy, de mellette rengeteg alkalommal úgy és olyan dolgokra tanít, amikre az élőszereplős filmek se mindig képesek. Az Áradás egy olyan megelevenedett festmény, amilyet én még nem nagyon láttam nagy vásznon.
Magasiskola
Történetünk középpontjában egy fekete cica áll, aki az erdőben, egy elhagyatott kis házikóban éli a minden napjait, amolyan...macskásan. Ezekbe a hétköznapokba szól bele egy elég nagy áradás, ami elönti az erdőt, és a környezetében mindent, így a fekete macskánknak túl kell élnie. Először egyedül, majd ahogy egyre nő és nő az áradás, más állatokkal is összesodorja a sors, és onnantól kezdve, ha akarták, ha nem, egymásra vannak utalva. Gints Zilbalodis pedig fantasztikusan mutatta be nekünk ezt az egymásra utaltságot, és azt a kiszolgáltatottságot, amit egy ilyen szituáció szül. Mindezt úgy, hogy a 85 perc alatt egy mondat se hangzik el. Nem bizony, ez nem egy olyan animációs film, amiben megszólalnak az állatok, hogy vicceskedjenek, oltogassák a másikat, vagy éppenséggel nagy bölcseletekkel lássák el a nagyérdeműt. Nop, itt mindenki úgy viselkedik, ahogy az adott állatkának viselkednie kell. A macska macskás dolgokat tesz, a majom majomkodik és gyűjtöget, a vízidisznó eszik majd nagyokat alszik utána, a madár forgatja a fejét és rácsodálkozik a dolgokra, a kutya pedig cukiskodik és mindenkivel is játszana. Egyik állatkával kapcsolatban se éreztem azt, hogy természetellenesen viselkedne, és olyat tenne, amit a való életben tuti, hogy nem.
Mindez pedig szemkápráztató látvány mellett megy véghez. De tényleg. Fentebb írtam, hogy olyan, mintha egy megelevenedett festményt látnánk, és ennél jobban szerintem nem lehetne leírni azt, ami a vásznon zajlik. Nincs olyan animácisó film, ahol ne tátanám a számat bizonyos szekvenciák alatt, de itt kb. 90%-ban tátva volt a szám. A popcornom és az üdítőm több mint fele megmaradt a vetítés végére, pedig a popcorn az nálam maximum 20 percig szokta bírni még akkor is, ha leköt a film és tetszik, amit látok. Itt, egész egyszerűen nem tudtam mással foglalkozni csak azzal, hogy ámulok és bámulok a látványvilág és a történések oltárán. A történések ráadásul nagyon jól vannak adagolva, pont a legjobbkor történik valami vicces, amit aztán egy drámai szakasz követ, amiben kicsit izgulnunk kell valamelyik állatka miatt, utána pedig, miután picit elcsendesednek a dolgok, elégedetten bólintunk, hogy igen, ha ez a két állatka találkozna, tuti fix, hogy így reagálnának egymásra stb. stb. stb. Visz magával a cselekmény, ami a gyors felvezetés után nagyjából annyiból áll, hogy a csónakba összeboronált állatkák sodródnak a vízen, és várják, hogy eljöjjön, aminek jönnie kell. Viszont soha, egy másodpercre se válik unalmassá vagy túlnyújtottá, egyszer se éreztem, hogy túl sokat időznénk el egy helyszínen, hogy túl sokat pepecselnének egy-egy történéssel vagy konfliktussal. Mindig, mindenből pont annyit kapunk, amennyi szükséges. Ehhez a fantasztikus összképhez pedig egy csodálatos soundtrack is társul, Te jóságos ég. Az összes felcsendülő tétel fülbemászó, de engem személy szerint két tételtől olyan szinten kirázott a hideg, hogy nem tudom mikor éreztem utoljára ilyet film alatt. Általában utólag szokták elérni nálam a dallamok a hidegrázást, a film alatt csak mosolygok, de itt éreztem, láttam, ahogy feláll a szőr a karomon. Ráadásul ebből a két tételből az egyiket kétszer is felhasználják...mind a két alkalommal baromi hatásos jelenet alatt csendült fel.
Élmény, a legfelsőbb szinteken
Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni erről a csodáról. Egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie, mert ez a 85 perc varázslatosan gyönyörű, legyen szó a látványról, a dramaturgiáról, a zenéről vagy a rendezésről. Előzetesen nem gondoltam volna, hogy ennyire beránt, hogy ennyire a magaménak érzem majd, hogy ennyire le fog nyűgözni, de megtörtént. Azt akartam, hogy a Vad Robot nyerje az animációs Oscart idén. Eddig a pillanatig. Baromi erős az idei lista, és összességében egyik jelölttől se sajnálnám a szobrot, de én bizony az Áradásnak fogok szurkolni.
