Az előző évtized a szuperhősfilmeké volt: a Marvel és DC égisze alá tartozó filmek teljesen újraírták a popkulturális trendeket, a képregények általános megítélésén felül elévülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy számtalan olyan karakterből lett közönségkedvenc, akiket korábban a képregények rajongóin kívül a legtöbben még csak hallomásból sem ismertek. Továbbá pénzügyi szempontból is megtörtént a paradigmaváltás, hiszen bevételi rekordok sokaságát állították fel ezek a filmek, majd egy idő után már csak egymás rekordjait kezdték el megdönteni, kiszorítva a korábbi évtizedek sikerfilmjeit. Aztán jött a koronavírus-járvány, amely az egészségügyi világkatasztrófán kívül a gazdaság valamennyi szegmensén otthagyta a lenyomatát, így a filmipar egésze is megérezte annak hatásait. A járványt követő években pedig egyre inkább lankadt a képregényfilmek - és úgy en bloc a mozizás - iránti érdeklődés, melynek következményeként ez az évtized egyelőre inkább a nagy költségvetésű filmek negatív rekordjairól szólt. A Warner viszont ezen trend megfordításában bízva James Gunn és Peter Safran felügyeletére bízta a DC képregények filmes univerzumának új korszakát (DCU), amelyet rögtön annak legnagyobb nevével, Supermannel nyitnak meg.
Az idei Supermant író-rendező James Gunn karrierjének eddigi legnagyobb kihívását vállalta el, amikor igent mondott a DC filmes univerzum újraindítására. Nagyon sok minden múlik azon, milyen irányba akarja elvinni az előző évtizedben Zack Snyder vízióját követő történeteket, valamint azon is, képes lesz-e úgy előrukkolni a filmekkel, hogy azok megtekintése ne érződjön egyfajta kötelezettségnek, avagy bárki és bármikor beülhessen rájuk. Az interjúiból számomra az jött le, hogy teljesen tisztában van azzal, mennyire átestek a stúdiók a ló túloldalára és egyszerűen túl sok film készült, amely idővel kezdte elrettenteni a nézők sokaságát. A Superman (és állítása szerint a további DCU filmek) nem igényel semmilyen előzetes felkészülést a karaktert nem, vagy csak kevésbé ismerők számára, valamint a rajongók is fellélegezhetnek, hogy a szokásos eredettörténetes sablonok helyett egy valóban új történetet ismerhetnek meg.
A koncepció nem, a kivitelezése már annál jobban meglepett. Gunn nem kertelt, néhány bekezdéses szöveggel felvázolta filmjének alapvetését, majd in medias res bedobta nézőit az események kavalkádjába. Igazán nem ismertetett meg senkit a főbb szereplők közül, hanem hagyta, hogy az akciók és interakciók mentén jöjjenek rá a nézők, kik és milyen oldalt képviselnek. Ez a történetvezetés a későbbiekben sem változott, aminek köszönhetően a valamivel több, mint kétórás játékidő nagyon gyorsan, üresjáratok nélkül szaladt el. A galaxis őrzői óta nem láttam ilyen jól pörgő, humoros filmet Gunntól, itt éreztem egyedül az elmúlt bő 10 évének filmjei közül, hogy még a párbeszédek is olyan ütemben és stílusban lettek adagolva, hogy ne érződjenek erőltetettnek, ugyanakkor ellássák azon narratív feladataikat, amelyekre éppen szüksége volt. Legyen ez akár kapcsolati dráma, a (filmbeli) zsebuniverzumok működésének elmagyarázása vagy éppen a közösségi média szatirikus kritikája.
Utóbbi már a film bemutatása előtt is kicsit felborzolta a kedélyeket, de közel sem annyira, mint amikor kiderült, hogy Gunn nem hagyja szó nélkül Superman illegális bevándorló státuszát. A túlbuzgó politikai kommentátorok ezen úgy felhúzták magukat, hogy a filmet egyesenen “Superwoke”-nak titulálták, noha a problémakör megemlítése adja magát a címszereplő eredetéből adódóan és éppen a háborgó kommentátorok tematizálása teszi aktuálissá. Látván magát a filmet egyébként ezt a botrányt is a túlfújt lufik közé sorolnám, lévén a film üzenete bárminemű radikalizmustól mentes, hovatovább már-már klisés egyszerűségű, elvégre a gyerekközönség számára is érthetőnek kell lennie. Ez a megközelítés talán vissza is üthet az idősebb nézőknél, hiszen Gunn meg sem próbálta elrejteni véleményét a korunkat megosztó témákról, pontosabban azok filmbeli világba átültetett változatairól, hanem valamennyiről közérthető és szerintem teljesen elfogadható állásfoglalást tett közzé karaktereien keresztül.
Problémát ez akkor okozott volna, ha a szóban forgó karakterek nem tűnnek hitelesnek, de a forgatókönyv a maga leegyszerűsített karakterábrázolásainak köszönhetően kiválóan tudta ütköztetni az egymással szembenálló érdekeket. Mindezek eredményeképpen életszerűnek hat Superman/Clark (David Corenswet) és Lois (Rachel Brosnahan) szerelmi kapcsolata és annak kihívásai, valamint az élőszereplős iterációk közül egyértelműen a Nicholas Hoult által megformált Lex Luthornál sikerült a legjobban megragadni azt, miért is képes elmenni a legvégsőkig annak érdekében, hogy elpusztítsa Supermant. Az egyszerűsítés hátulütője, hogy azáltal könnyedén egydimenzióssá válhatnak a karakterek, ami a mellékszereplőknél meg is történt, azonban a történetben betöltött szerepük alapján nem éreztem úgy, hogy az sokat elvett volna az élményből.
Már csak azért sem, mert ahogyan Gunn korábbi szuperhősfilmjei, úgy a Superman sem próbálja többnek mutatni magát, mint ami: élénk, könnyed szórakoztatás, amely a képregények gyermekded oldalát nem stigmaként éli meg, hanem büszkén viseli azok jegyeit. Változatos akciók révén végig magas fordulatszámon pörög, az író sajátságos humorával megfűszerezve és a műfaj többi filmjéhez képest sokkal dinamikusabb operatőri munkával felturbózva próbál megfelelni a nyári blockbusterekkel szemben felállított elvárásoknak. Ahogyan fentebb említettem, nem rest beleállni korunk megosztóbb témáiba sem, de ezt én nem aktivizmusként éltem meg Gunn részéről, egyszerűen passzoltak Superman karakterének humanitárius oldalához. Igazi negatívumként egyedül azt tudnám felróni, hogy ezúttal sem sikerült kikerülni, hogy a finálé ne valamiféle világvégét imitáló CGI animáció legyen. Ha oda sikerült volna Gunn-nak jobbat kitalálnia, akkor egyszerűen tökéletes képregényfilmről írhatnék. Így “csak” egy remekbe szabottról. 9/10
