Az óra indul: “százezer utca van ebben a városban. Nem kell tudnia az útvonalat. Mondjon egy időt és egy helyet, cserébe kap tőlem öt percet. Ha ez idő alatt bármi történik, állok a rendelkezésére. Akármi történik utána, onnantól magára van utalva. Érthető? Rendben. Ezen a számon nem ér el többet” - egyszerű, de minden kétséget kizáró szabályok mentén dolgozik a bűnözők taxisa, azaz a névtelen sofőr (Ryan Gosling), de ahogyan az lenni szokott a filmekben, az ő élete is száznyolcvan fokos fordulatot vesz.
Megismerkedik a szomszéd lánnyal, Irene-nel (Carrey Mulligan), miközben jó barátja, Shannon (Bryan Carnston) egyre komolyabb terveket szövöget vele kapcsolatban. A sofőrt nem zavarja különösebben, hogy rendre nehezebben megoldható konfliktusok elé állítják, ugyanúgy hallgatag profizmusával éli napjait, mint régebben, szemléli egy család drámáját, de mikor már nincs más lehetősége, akkor előbújik belőle a megfoghatatlan énje, egy igazi vadállat.
Hossein Amini forgatókönyvének, amely egyébként James Sallis könyvének adaptációja, nem szentelnék további sorokat, mert a filmben nem azon van a hangsúly, mi és miért-, hanem hogyan történik. A rendező Nicholas Windig Refn érezhetően tisztában volt az alapanyag eléggé erőteljes sablonosságával, éppen emiatt a siker érdekében - az amerikai producerek által a művészi szabadság ezúttal jól megszabott keretein belül mozogva - tizenkilencre lapot húzott. És nyert.
A dán direktor által megálmodott világ a ‘80-as évek, a GTA: Vice City és a giccs határmezsgyéjén mozog, s olyan hipnotikus erejű színekkel dolgozik hibátlanul, amelyek garantáltan beleégnek a nézők retinájába. Kezdve a filmtörténelem egyik legprecízebben végigvezetett autós üldözését megkoronázó főcímlistával, meg a főhős szinte azonnal kultikussá váló dzsekijével. Mindez nem véletlen, mivel az agyonstilizált látványvilág - Cliff Martinez letaglózóan zseniális zenei gyűjteményével egyetemben - az alkotás kismillió riválisától való kiemelésének egyik legfontosabb alappillére az alakítások mellett.
Goslingnál nem volt, talán nem is lesz soha tökéletesebb választás a szótlan sofőr szerepére. Kisugárzása hibátlanul tükrözi karakterének érzelmeit, hallgatag és minimalista játéka pedig a szöveg nélküli jeleneteket is gondolatok tengerével árasztja el. A főhős érzelemmentes életét nem csoda, hogy Irene borítja fel kerekestül, hiszen a Hollywoodban ekkor még szárnyait bontogató Carey Mulligan gyönyörű, bájos, talán Audrey Tautou Amelie-je óta a legtündéribb jelenség, aki megfordult a vásznon. A történetüket kiegészítő jobbnál-jobb mellékszereplők közül pedig Albert Brooks alakítása volt a legmaradandóbb, bár teljesítményére a Golden Globe-jelölés a szakma talán túlzottan is komoly elismerése volt.
Negatívumként a nem túl veretes sztori mellett kissé furcsa módon a film legerőteljesebb pontját tudnám megemlíteni. Refn filmje olyan, mint egy LSD-vel ébredő Tarantino agymenése, ráadásul ebből a vonalból egy pillanat erejéig sem enged, ami értelemszerűen megoszthatja a nézőit. A kevésbé szerencsés csoport tagjai aligha fognak túllépni a történethez képest elképesztően erőteljes színorgián, valamint a brutális precizitás mentén elborult vérengzéseken. A szerencsésebbek viszont egyedülálló élményben részesülnek majd, amelynek újabb és újabb megtekintése során az eleinte elhanyagolható részletek is egyre nagyobb értelmet nyernek.
Egyáltalán nem vagyok Refn munkásságának rajongója, ugyanis a nézők számára értelmezhetetlen és látványosan semmitmondó filmek sorát tudhatja magáénak, amelyeket a művésziesség, meg mentora, Jodorowsky neve mögé bújva próbál eladni. A Drive viszont kakukktojás filmográfiájában, egy padlógázzal stilizált és csúcsra járatott stílusgyakorlat, amelynek felejthető történetéből remek stábjával karöltve kihozta a maximumot, egyben megteremtett egy modernkori kultfilmet. 9/10
