Pusztán elméleti síkon, de gondoljunk csak bele: az emberiség elindít egy 3D nyomtatáshoz hasonló technológián alapuló önreprodukcióra képes űrjárművet a szomszédos csillagrendszerbe, ami aztán az ott fellelhető nyersanyagokból másolatokat készítene saját magáról. Ezek a másolatok aztán új csillagrendszereket vennének célba, és megérkezvén ott ugyanígy megismételnék a reprodukciót. Ez exponenciális mértékű terjeszkedéshez vezetne, miközben az eredeti szonda folytathatná az adott csillagrendszerre vonatkozó elsődleges feladatát. A Von Neumann szondák létező koncepciója egy lehetséges változata a lakható bolygók kutatásának, és tulajdonképpen a galaxis benépesítésének is, hiszen mesterséges intelligenciával megtámogatva ezen szondákról ugyan ki mondaná meg évszázadok, vagy akár évezredek alatti terjeszkedés és törzsfejlődés után, hogy nem egy értelmes, szintetikus alapú fajról van szó? Dennis E. Taylor, kanadai író és programozó gondolatban útnak indított egy ilyen szondát, és nevet is adott neki. Úgy hívják, Bob. Aztán leírta, mi történne Bobbal kint a végső határon, és azon is túl, ennek lett az eredmény a MI, Bob című regénye.

Bob Johanssonra rájár a rúd. Ugyan nemrég értékesítette jól menő szoftver cégét – amiből egész szép kis summát akasztott, a pénznek pedig a fény városában igyekszik nagy erőkkel épp a seggére verni –, határozottan nincs jó bőrben. A feje ugyanis egy vödör jégben pihen, leválasztva a testéről, készen arra, hogy hosszú időkre lefagyasszák, de egy kicsit előreszaladtam, bocsánat… Szóval Las Vegas utcáin egymást váltják a Sith lovagok, Csillagflotta-tisztek, és Csubakkák, mikor Bob kilép a légkondicionált szállodai szobájából, hogy a közeli sci-fi és cosplay találkozó felé vegye az irányt. Csak egy pillanatra kalandozik el a tekintete egy kellően dekoltált Leia-hercegnőn, mikor a zebrára lépve egy éles fény kísérte óriási fájdalom hasít belé jobbról. Ejnye Bob, most oda annak a szép Chryslernek a fényezése! Aztán rögtön utána egy másfajta fény jön, majd az alagút, és aztán alighanem Szent Péter.

Csak hogy Bob volt olyan előrelátó, hogy szerződést kötött egy krio céggel, ami az esetlegesen bekövetkező halála esetén fogja, és levágja a fejét, aztán fagypont alatt tartva elteszi azt a jövő nemzedéke számára, hogy mikor majd ott tart az orvostudomány, újra életre keltsék az agyát, meg ami még benne pislákol. Csak hogy a jövő nem alakul olyan fényesen, mint azt Bob a maga star-trek-i, humánus és optimista módján várta. Így esett, hogy kicsit több mint száz év múlva arra ébred, hogy a tudatát betöltötték egy számítógépbe, hogy aztán megfosztva emberi jogaitól a Független Amerikai Istenfélő Teokrata Hegemónia tulajdonaként a mesterséges intelligencia feladatait lássa el egy Von Neumann szonda vezérlő egységében, majd az űr végtelenjét járva különös új világokat, új életformákat, új civilizációkat kutasson, és hogy eljusson oda, ahová még ember nem merészke… na várjunk csak… ez egy megveszekedett, chipszabáló, hosszú és eredményes életről álmodó, hegyes fülű kockának, mint amilyen Bob, nem is hangzik olyan rosszul!

Szóval az író fogta ezt az egyszerű kis történetet – ami lehetett volna egy egzisztencialista elmélkedés, egy szóló misszió leírása új csillagok és önmagunk felfedezéséről –, és azzal, hogy főszereplője elkezdi többszörösen lemásolni magát, egy vibrálóan élénk közösségi élménnyé formálta, ahol mindenki egy és ugyanaz, és közben mégsem. A könyv mesterségesen intelligens szereplői egy tőről sarjadt, mégis különböző karakterek, különböző személyiségekkel és célokkal, akik mégis örökölték Bob 1.0 legalapvetőbb karakterjegyeit, így minden egyes reprodukció is tévedhetetlenül az ami Bob maga is: agyas sci-fi rajongó, fanatikus geek, egy informatikai zseni, egy jó ember. Nem egy Han Solo, és nem is egy Kirk kapitány, de rendkívül találékony, és ez épp jól jön, ha el akarod szórni a magvaid az egész galaxisban.

A könyv első harmada a bevezetés. Kicsit kapunk a még nagyon is elő Bobból, aztán ébredés egy új világban, a félkészítés, utána pedig Bobot kilövik az űrbe, de vele együtt az ellenséges nagyhatalmak is szondákat indítanak, hogy ne maradjanak le az űrversenyről. Így megkezdődik a végtelen határok meghódításáért és lakható bolygók felfedezéséért folytatott stratégiai játék, ami pont úgy zajlik, mint egy jó öreg Command & Conquer szerű RTS-ben. Megérkezel, nyersanyagot gyűjtesz, építesz, még építesz, aztán nekiállsz terjeszkedni. 3D nyomtatókkal újabb szondákat, gyárakat, hajókat tervezel és készítesz. Nyomsz egy Ctrl+C - Ctrl+V kombinációt, lemásolod a tudatod, és létrehozod önmagad. Aztán megint. És megint. Közben valahogy minden egyes szonda egy kicsit más személyiséget kap. De mi a személyiség, és le lehet-e másolni? És ha igen, az már ugyanaz a személy lesz, vagy valaki más? Egyáltalán személy-e egy áramkörökbe zárt, test nélküli tudat, vagy csak nyers adathalmaz, egyesek és nullák bohókássá rendezett számsora? Többek között erre a korántsem eredeti kérdésre keresi a választ a könyv. A kérdésfeltevés mikéntje az érdekes. Ahogy az eredeti Bob először lemásolja magát, a történet is kettéágazik, majd az újabb másolatokkal három, majd négy felé, míg végül számtalan kis történet-ösvényen bomlik ki a teljes könyv. Ezek párhuzamosan követik nyomon a különböző ikonikus film- és sorozatszereplők neveit felvett szondákat, melyekből az egyik sok év után visszatér a Földre, talán az a legérdekesebb szál.

Egy olyan érában, ahol Andy Weir-ek és Ernest Clyde-ok tarolják le az aktuális sci-fi könyveladási listákat, ott Dennis E. Taylornak is előre foglalt helye kell, hogy legyen az asztalnál. Második könyve, a MI, Bob egy könnyed és rendkívül szórakoztató 350 oldalt ad annak, aki hajlandó nekiállni. És valóban, Taylor könyve már ennek az optimista hangvételű, lazább szemléletű, popkult centrifugával megbolondított scince fiction vonalnak a terméke, amiből Scalzi és kortársai is kicsíráztak. Nyoma sincs itt William Gibson vagy Alastair Reynolds búvalb@szott, sötét gondolatokkal bedrótozott prózájának, na neeem, csak semmi depresszió!

A Mars első űrkalózához, Mark Watneyhez hasonlóan Bobnak is a töretlen optimizmusa és soha nem múló lelkesedése a legnagyobb fegyvere. Akár A marsi, ez a könyv is arra tanít minket, hogy még akkor se engedd el azt az utolsó cérnaszálat, ha úgy látod, már nincs mit tenni. Mint Cooper az Intersellar egyik legjobb jelenetében: “Mit csinál, Cooper? Dokkolok. (...) Ez nem lehetséges. Nem, de szükséges” Na meg arra is, hogy akkor se hagyd leolvadni az arcodról a félmosolyt, ha beüt a sz@rvihar. A vörös bolygó legszebb krumplijainak felelőse, és Bob így még valamin osztoznak, amivel ez a könyv is a gerincéig át van itatva, ez pedig az intelligens, kikacsintós humor, amit leginkább a Star Trek, a Star Wars, az Alien és egyéb sci-fik, valamint a 2000-es éveket megelőző popkultúra rajongói fognak igazán értékelni.

Persze a könyv szolgál drámai pillanatokkal, amik néhol még a Számkivetett idevágó jeleneteit is eszembe juttatták (Wilsooon, I’m sooooryyyy!), de alapvetően a sci-fik könnyedebb vonalát képviseli, így igazi hardcore science fictionként hiba lenne rá tekinteni, és aki így tesz, talán csalódni is fog. Nagy hiba lenne. Mivel maga a történet az utolsó lapon nem zárul le (sőt, mondhatni épp kezd beindulni), így remélem, nem kell túl sokáig várni az azóta már létező második és harmadik kötet itthoni megjelenésére sem. Ctrl+C, Ctrl+V bízom benne, hogy nem kell sokat várni az azóta már létező második Ctrl+C, Ctrl+V remélem, nem várat magára sokáig az azóta már megjelent máso... 

Dennis E. Taylor - We Are Legion (We Are Bob)
Metropolis Media, 2017, 350 oldal.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!