Közel 10 éves szünet után tért vissza az osztrák óriás, Arnold Schwarzenegger. Karrierje során többször kijelentette, hogy vissza fog térni, no persze nem ilyen értelemben, mint a mostani, de a jelen esetben ez mégis helytállónak bizonyul. Legutóbb a Feláldozhatók 2. részében hangzott el az a bizonyos mondat, hogy „még visszatérek”, és csodák-csodájára az ígéret beteljesült a 2013-as esztendőben, ugyanis a sztár ismét elfoglalta a méltó helyét a filmvásznon, és újra a főszerepben láthattuk őt.
A nagy kérdés már csak az, hogy sikerült-e a méltó visszatérés Arnoldnak, hiszen már a 66. életévében jár, és ezért az utolsó erőtartalékjait most kell felhasználnia, ha újra hőssé szeretne válni, mert valljuk be, nem lesz már fiatalabb.
Ugyanakkor ez a tény egészen addig nem foglalkoztatott, amíg véget nem ért a film, mert addig nem akartam mást, csak újra látni őt a képernyőn, és újra meghallgatni azokat az egysoros monológokat, amik őt jellemezték.
A történet egyáltalán nem megerőltető, sőt, néhol már kínosan gyengére sikeredett, és a film első bő 40 perce nem szól másról, mint egy felvezetésről. Ebben az időszakban megismerkedhetünk az FBI embereivel és a mexikói nagyágyúval (?!) Gabriel Cortezzel. A jó öreg Arnold mintha nem is létezne ebben az időszakban (leszámítva azt a közel fél perces akció jelenetét), holott a nézők miatta ültek be a moziba. Ez hatalmas hiba volt a forgatókönyvírótól. Ugyanakkor a film második felében már befoltozta a hibáit és ráfókuszált Arniera. Az öregen érződött a kor, és sokszor olyan volt, mint egy berozsdásodott gépezet, de szerencsénkre orvosolták ezt a problémát, és ahogy teltek a percek, úgy indult be Svárci is. Ismét hallhattunk 1-2 egysorost, ami bár nem ütött akkorát, mint régen, de felelevenített néhány emléket, és ez jóérzéssel töltött el.
Mellette remekül helytállt Luis Guzmán és Forest Whitaker is, akik bár nem szerepeltek sokat, mégis jó volt őket látni. Viszont a legnagyobb pozitívum, Johnny Knoxville volt, aki ugyan nem szerepelt többet, mint 5 perc, de még így is olyan poénokat tudott ellőni, amik hangos nevetésre késztették a nézőket. Az egyik jelenetében már azt a bizonyos mondatot vártam tőle, amiben azt mondja, hogy „Hello! A Nevem Johhny Knoxville és ez itt a Jackass!”
Rajtuk kívül még szerepelt a filmben egy bizonyos Peter Stormare is, aki a kelleténél kevesebbet játszott, holott nagyobb dobás lett volna őt beállítani főgonosznak, mint Eduardo Noriegát. Sajnos nem így történt és ezt a hibát keményen Jee-woon Kim számlájára kell írom.
Végül egy kicsit összegezve a látottakat, azt kell mondanom, hogy a filmnek egy kicsit talán nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de még így is egy remek akció-vígjáték lett. Sajnálatos, hogy anyagilag óriási bukta lett a film, de azért én örülök, hogy Arnoldot újra láthattam a filmvásznon. Én nem bántam meg, hogy meglestem, és ezért adok is rá egy 6,5/10-es osztályzatot. Az Erőnek erejével lett az első 2013-as évszámmal fémjelzett film, amit láttam, és megérte.
