„Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”

A gótikus stílusú Batman színre lép! A 80-as évek végén Tim Burton új szintre emelte a denevérember élőszereplős változatát, aminek hála megindult a képregényhősök virágkora, ami a mai napig is tart. Természetesen, ahogy ilyenkor lenni szokott a jól megérdemelt siker sem maradt el, és az évek során az 1989-es Batman nem csak a Batman filmek, hanem magának a képregényhősös zsánernek is a kultikus darabja lett. Ehhez persze kellettek Burton mellé olyan nevek is, mint Michael Keaton, illetve a mindig zseniális Jack Nicholson.

Bruce Wayne kettős életet él. Nappal milliárdos üzletember, éjjel viszont maszkot húz, hogy felvegye a harcot a gonosszal. Gotham városában sosincs nyugalom, de az addig megszokott életre rátesz még egy lapáttal egy bizonyos Jack Napier nevezetű egyén, aki egy balesetet követően csak Jokernek hívja magát. Az elvetemült gonosztevő méltó ellenfélként bizonyul a szárnyas hősnek…

„Istenem, néha majd' meghalok magamtól!”

Vannak olyan filmek, melyeket a hibáik ellenére sem lehet utálni, illetve leszólni. Ez általában akkor fordul elő, ha az ember gyerekként látja először az adott filmet, és megszereti. Ez történt a Batmannél is, bár azért a nosztalgiaérzés elhagyása ellenére is mondhatni tökéletes a film. Burton igazság szerint egyedül a főhős felületes bemutatásánál hibázott, ugyanis semmi extrát nem tudunk meg Bruce Wayne-ről, ami persze nem feltétlenül gond, de mégis hagy némi hiányérzetet. Azonban minden másban odatette magát, és olyan munkát végzett, amit előtte senki, pedig Batman nem a 80-as években, hanem a 30-as években született meg, ami annyit jelent, hogy majd’ fél évszázad kellett ahhoz, hogy megszülessen az első valamirevaló mozifilm. Az a mozifilm, ami igazából Jokerről szól! Jack Napier, azaz Joker diktálja a tempót, Ő az, aki megfagyasztja a levegőt a feltűnésével, Ő az, aki elhozza a showt, és Ő az, aki felveszi a harcot Batmannel. Igazság szerint a film jóval kevesebb lenne, ha nem minden idők egyik legjobb színésze kapta volna meg a gonosz szerepét. Nicholson nem csak egyszerűen lubickol a szerepében, hanem mindenkit letarol a színpadról. Sokan Heath Ledgert tartják a valaha volt legjobb Jokernek, (nyilván érthető is) de Nicholson is hozta olyan jól a karaktert, mint 2008-ban Ledger, csak éppen egy másik stílusban.

Ha már stílus… az egyik legnagyobb erénye ennek a filmnek, hogy van stílusa, méghozzá nem is akármilyen! A Gotham adta mocskos, túlnépesedett, bűnözőktől hemzsegő világkép, valamint Tim Burton zseniális sajátos ábrázolásmódja olyan egyveleget alkottak, amik minden képzeletet felül tudtak múlni. A film minden porcikájában érezhető a zsenialitás, amibe természetesen beletartozik a színészi játék, a remekbe szabott dialógusok, a Danny Elfman által szerzett zene (ZSENIÁLIS!), valamint a feszültséget fenntartó, és a történetet kellemes tempóban vezető forgatókönyv is. (A magyarok számára a szinkron is kiemelhető.)

Burton kockáztatott, és bejött neki, mert hozzányúlt a világ egyik leghíresebb hősének a történetéhez, és nem csak egyszerűen felvarázsolta a filmvászonra, hanem a saját képére formálta. Óriásit lehetett volna vele bukni, de nem így történt, és ezt 25 év távlatából is bátran ki lehet jelenteni. 

„A papa ma hódol a művészetnek.”

Az 1989-es Batman tehát hiába egyszerű, és felületes (nyilván a Sötét lovag trilógiához mérten), de ez nem válik a film hátrányára. Batman nem szarakodott egy percet sem, hanem pillanatok alatt megjelent a sápadt holdfénynél, és mély drámázások helyett belecsapott a lecsóba. Ezt a filmet nem csupán látni kell, hanem érezni és hallani, és ha erre képesek vagyunk, akkor nem lehet nem szeretni! 10/10