Egyszer mindent el kell kezdeni valahol… Robert Rodriguez, a Sin City és a Machete filmek rendezője a 90-es években robbant be a köztudatba, méghozzá azzal a filmjével, amit mindösszesen csak 7 ezer dollárból forgatott le. Mint később kiderült, ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy nagymenő direktor, valamint Tarantino egyik legjobb barátja, illetve a B-filmek és a trash-zsáner újragondolója legyen a későbbiek során. Íme a Mariachi-trilógia első darabja, a Zenész.
El Mariachi, a zenész egy új városban próbál szerencsét. Ide érkezik azonban egy rettegett gyilkos is. Mindkét férfi feketében van, és mindketten ugyanolyan gitártokot hordanak magukkal; ám a Mariachi szeretett gitárját tartja benne, a gyilkosé viszont fegyverekkel van tele...
Ennyi és nem több, de tényleg. Végtelenül egyszerű, néhol már humoros, de végeredményében egy élvezhető alkotás születetett meg Rodriguez tollából, ami nem csak azért érdekes, mert potom pénzből készült, hanem mert az életét is kockáztatta a siker elérése érdekében. Robert Rodriguez ugyanis gyógyszertesztelésekből hozta össze azt a pénz, amiből végül megalkotta élete első nagyjátékfilmjét, a Zenészt. A mexikói származású amerikai rendező első produkciója olyannyira sikeres volt a kritikusok és a nézők körében, hogy 1993-ban megkapta a Sundance Filmfesztivál közönség különdíját, majd nem sokkal később a Columbia Pictures is bejelentkezett nála, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Ez azért is nevezhető óriási sikernek, mert az egész film majdhogynem amatőr színészekkel volt teletűzdelve…
Rodriguez már az elején megmutatta, hogy ő saját stílust szeretne nyomatni az alkotásainál, és bár itt még csak próbálgatta, hogy mire képes, a kamerabeállítások, a hangulatkeltés, valamint a puskaporszag és a nyers erőszak is megjelent már a kelléktárában. Ettől függetlenül a Zenészen látszik, hogy alig néhány ezer dollárból készült, mert a 80 perces játékidő alatt mindösszesen csak alig néhány dolog történik, és még azokon is látszik, hogy ez nem egy nagyobb költségvetéssel rendelkező alkotás volt. Egy lassú, megfontolt stílusgyakorlatot kaptunk Tarantino barátjától, ami talán nem nevezhető kihagyhatatlan darabnak, de aki szeretne egy csiszolatlan gyémántot látni, annak viszont érdemes tennie egy próbát vele. 7/10
