Az, hogy kis hazánkban eddig nem igazán bukkantak fel a Hetedikhez, vagy a különböző skandináv krimikhez hasonló gyilkosságsorozatokkal foglalkozó filmek, az többek között annak is köszönhető, hogy itthonról hiányzik az alapanyag, nincsenek sorozatgyilkosaink. Szerencsére. Ha teszem azt Fincher meríteni szeretne egy kicsit a következő filmjéhez, nem kell mást tennie, csak fellapoznia a reggeli újságot, vagy böngészni kicsit az archívumokat. A jóléti társadalmaknak könnyebben megy kitermelni a saját gyilkosait. Más a társadalmi berendezés, mások a motivációk. Na de nekünk is volt ám egy kegyetlen sorozatgyilkosunk. A martfűi rém.
A többszörös fesztivál-díjas Torzók és A hetedik kör rendezője, Sopsits Árpád, a most már jó pár éve meglehetősen termékeny skandináv krimik jól ismert eszköztárát felhasználva mutatja be a több évig szabadon tevékenykedő martfűi rém elfogásának igaz történetét. Itt jegyezném meg, hogy ez a megfogalmazás némiképp hamis, mert ebben a filmben a rémet nem elfogják, inkább csak kézre kerül, belefutnak. De hogy ne rögtön a fanyalgással rontsuk itt a hangulatot, mesélek inkább egy történetet.
1957-ben, mindössze egy évvel azután, hogy Budapest utcáin lánctalpak dübörögtek végig, egy martfűi gyári munkáslány holtteste kerül elő a Tisza egy közeli ágából. Az eset tisztább már nem is lehetne, a gyanúsított megvan, vall, életfogyt, ügy lezárva. Nem kellenek a zavaros gyilkossági ügyek, mikor a vezetés mindenekelőtt a teljes kontrollt próbálja fenntartani, a közbiztonság megingathatatlan, a bűnösök megbűnhődnek. Hét évet kell várni, hogy a víz kilökje magából a következő holttestet. Aztán a következőt. Aztán egy nő túléli a támadást, de a gyilkos személyéhez továbbra sem kerülnek közelebb. Az ügyre az Anger Zsolt alakította nyomozót állítják rá, aki közreműködött az '57-es esetnél is. Kap maga mellé egy fiatal ügyészt, aki először az ellenszenv mintaképe, később viszont a film egyetlen valamire való karakterévé fejlődik. A nyomozás nehezen halad, a nők rettegnek, a rendőröket pedig fentről szorongatják. Figyelem, költői kérdés következik: létezik, hogy a mostani esetek összefüggnek a hét évvel ezelőttivel?
És ha így van, ki ül börtönben és miért vallotta magát bűnösnek? És vajon az igazságszolgáltatás mentes volt a gyors bűnbak keresésének vétkétől? A film már viszonylag az elején fellibbenti a fátylat a valódi gyilkosról, ez pedig azt jelenti, hogy A martfűi rém nem az a fajta krimi, ami a rejtély megoldásával operál. A klasszikus “whodunnit”-jellegű narratíva, ahol csak a végén szerzünk tudomást a gyilkos kilétéről, itt nincs meg. Ez korántsem lenne baj, mert ilyenkor azt feltételezzük, hogy a néző figyelmét a megfelelően kidolgozott karakterekkel, az okos történetvezetéssel és a sűrű hangulattal fogják fenntartani. Vegyük sorra, miért sikerült ez csak részben, vagy esetenként sehogy sem.
Ha megvizsgáljuk a dán Jussi Adler Olsen könyvéből készült, és egyébként kiváló Nyomtalanult, látható, hogy A martfűi rém egy fikarcnyival sem néz ki rosszabbul. Az operatőr profi munkát végzett, a drónnal felvett légi felvételek gyönyörűek, a látvány végig egységes képet mutat. Pont így a zene, ami épp a megfelelő pillanatokban borzongat, vagy ha kell, adrenalint pumpál a jelenetekbe. A hangulat, a késő ‘50-es, ‘60 évek elvtársias, kisvárosi, termelésközpontú milliőjével remekül eltalált. A mérleg nyelve ott lódul meg Dánia irányába, amikor a karakterek kerülnek előtérbe. Martfű két nyomozójáról ugyanis semmit nem tudunk meg a film alatt. Az egyiknek a legkedvesebb időtöltése a poharak és flaskák sűrű emelgetése, a másiknak meg a búvárkodás. A közös nyomozás során a két szereplő különböző karakterére lehetett volna építeni, de a film egy idő után teljesen más utakon vezeti a szereplőit, így a csiszolódás megáll, a szinergia nem érvényesül, a szereplők csak mikro-drámával felvértezett bábukként lépegetnek a sakktáblán, ki fehérben, ki feketében. A gyilkosról sem tudunk meg sokkal többet, csak hogy egy nyilvánvalóan beteg ember, aki nem egy agytröszt. Áldozatait nem túl okosan választja meg, a zsaruknak csak közös kapcsolódási pontokat kellene keresniük az áldozatok között.
Főszereplőink háttér nélküliek, jellemük felületesen kidolgozott, szinte csak munka közben látjuk őket, holott egy megfelelően árnyalt főhős, híd a nézőnek, amin keresztül beléphet a történetbe és azonosulhat vele. Ez a film legnagyobb hibája, de jön a következő. Nyomozás, mint olyan, alig történik a filmben. A rendőrség inkább csak sodródik az árral, vakarják a fejüket és morcosan nézve állnak a szőnyeg szélén. Ha így is történt anno, érdemes lett volna legalább egy kicsit színezni az eseményeken, elvégre ez egy játékfilm. Aztán itt van annak a problematikája is, hogy a rendező túl nagy figyelmet, és ezzel együtt értékes játékidőt pazarol a gyilkosságok és az azt követő szexuális erőszak bemutatására. Megint Fincher. Ha vesszük a Zodiákus iszonyúan felkavaró és szenvtelen ölési jeleneteit, az itt látható gyilkosságok ábrázolása fájdalmasan fantáziátlan. Akkor meg minek többször megmutatni? A 18-as karikát a film szinte minden egyes jelenete kiérdemli, de azt azzal a lendülettel el is fecsérli, és mindössze az áldozatként eszméletlenül fekvő meztelen női test látványára pazarolja. Joggal merülhet fel bennünk a gondolat, hogy egy meztelen női test látványa sosem pazarlása a játékidőnek, de itt ezek a jelenetek néhol kicsapják a biztosítékot, mondjuk mikor egy tizenkét éves forma kislány van soron.
A martfűi rém ugyanabba a hibába esett, mint a Hurok. Érdekes alapötlet, korrekt alakítások - már amennyire ki lehet bontakozni a szegényesen megírt karakterek bőrében -, kellemes és egységes látványvilág, eltalált hangulat, cserébe ha nem is kongó üresség, de mindenképpen hiányérzet. Az irány jó, de sokkal többet kellene foglalkozni a forgatókönyvvel, a jellemekkel, mert egy ilyen filmet nagy részben ezek viszik a hátukon. Mi maradna, ha Salander és Blomkvist csak egy üres váz lenne A tetovált lányban? Mitől működik a Zodiákus? Mitől a True Detective első évadának bármelyik része? Mitől képesek a svédek, dánok, norvégok dramaturgiai csúcspontokat, kidolgozott karaktereket, és idegtépő izgalmakat felmutatni hasonló játékidővel? Mert ezek a filmek hajlandóak ásni. Mélyre. Ja és persze, majd elfelejtettem, nekünk nincsenek sorozatgyilkosaink. 6/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
